1

A fagykemény januári reggel 
aranyló palástja rajtam.
Ágak résein csend fészkel,  
néma zsoltár-dallam. 

Rácson áttört, égi rózsa − 
egy arc − jégvirág szirma.  
Léptem a frissen hullt hóba
tűnt évek titkait írja. 

Őzek szemvillanása sem 
őszintébb, tisztább nálam.  
A templomi fénybe lépek,    
aranyszálú ruhában. 

2

Láttad porszürke madárrajom,   
mikor a cseréptetőről elrebben? 
Évszakok szépsége, fényteli nap:
mintha egy Rilke-versben − 

ahol az értelem – a veszni tűnő,    
megsebzett szarvas-iram,       
forrásvízre hajolhat a szív
derengő csarnokaiban,    

és sípján, gonosz énekét  
csak-sejthető árnyalak fújja − 
az utolsó nyílvessző akkor  
kezemből feszül a húrra. 
 
3

Szemem nem láthat, a hangod  
sokféle, de olykor meghallom −
ennyi elég, hogy a sziklakőből   
néhány korty vizet fakasszon. 

Tanúként évek szóljanak,  
ahol kereslek, nem ott lelek rád.  
Minden verssorral léted lesz
egyre fénylőbb bizonyosság.

A dombra tornyot rajzolt a fény,  
mézillata volt a csendnek − 
Az álmok kanyargós útjain   
abban a kertben kereslek.     

4

A világ, amit körém rajzoltál,
ébredő rigók, napfény-zápor,
örömmel zengve, mint egy zsoltár,  
tanúskodnak egy másik világról.

Ott tört cserép csak, mi itt fontos még,
nem múlhat év, nap, sem óra − 
Néma a dal, ajkam se nyílik 
a kimondhatóra. 

Az Ige

Felhőkben villám, kígyó a kertben.
Sírfelirat lett, akit szerettem.
Megtelik csenddel, üveg a lég.
A szó füstjel. Te hidd az Igét.

Bábel tornya estéig megdől. 
Ne legyen ököl a tenyeredből.
Füstjel a szó, te hidd az Igét. 
Amit nem kaptál, mind a tiéd.

Both Balázs költészetét itt mutatjuk be.