Irodalom

ős romkert ligetet
átölel egy város
elfoszló dallama
sorsunkkal határos

Szavaid verik még szívem ütemét,
de nélküled már nehezebben élek –
Feleslegesek a képek, az esték,
az alvás adta bódulatok…
Így múlik el az élet.

Schneider Lipót a történelmi hagyományokat ápoló Sopronban él, ahol a pattogó rügyek zenéjében, pezsgő pázsitban, zsendülő lombban kifejeződik, hogy áttör a téli éj sötétjén az élet.

Közösségben, ha néha barátokkal találkozom
ékes napfénnyel felvirágoztatott vasárnapon,
vállszéles jókedvvel kínáljuk meg egymást,
lelkesítő harmóniák vezérelnek minket,
kivasaljuk együttes történeteinkkel idegeinket,
hisz egyikünk sem marad zárt szájú, zárt fülű.

Egyik ilyen évben vízkeresztkor, amikor a pap már végzett a házszentelésekkel a faluban, sorban vette a tanyákon élő híveket. A csattogó januári hidegben, lovas szánnal, a vidimuszok hangos csengettyűi kíséretében érkeztek, hírt adva a környező tanyáknak, hogy közel jár már a Jézuska.

Jó lenne most bölcsnek lenni,
de tartok tőle, kevés vagyok.
Kérem az Istent, oda küldjön,
hol elfáradtak az angyalok.

Antal Szilvia számára a versírás nem pusztán szenvedély, hanem küldetésének kifejezésére alkalmas forma. Talentumán keresztül igyekszik áldássá válni mindazok életében, akik közé az Isteni gondviselés vezeti.

Szívemben olyan karácsony született,
hol lényembe csodás kisded lopódzott,
ki szeretetben sose tart szünetet,
s lelkemben minden rabságot feloldott.

vannak
akikről
soha semmit
még véletlenül sem

Az öregúr kiszakad a könyvéből, ölében tartja, vonzza a fonalas művelet. „Mi készül itt?” Az apáca a hosszú fonal elejéből két köröcskét a bal mutatóujjára teker, megpróbálja levenni, egyben tartani a kis fonalkarikát.

Novemberben itt esküt szegtek,
gyaláztak törvényt, tiportak jogot.
Novemberben vörössel, vérrel
a máglya lobogott.

Nagyszülők, szülők, férj, gyermek,
Ki tudja merre, hol lehetnek,
Lent csak por, hamu, rögök,
S e rögök közé lélekben magam is elvegyülök.