Novemberben itt esküt szegtek,
gyaláztak törvényt, tiportak jogot.
Novemberben vörössel, vérrel
a máglya lobogott.

Nagyszülők, szülők, férj, gyermek,
Ki tudja merre, hol lehetnek,
Lent csak por, hamu, rögök,
S e rögök közé lélekben magam is elvegyülök.

Csak menj vándor,
az idő ölébe térsz.
Csak menj,
porba írott könyvedet
a szél lapozza fel.

Én megbocsáthatok?
Megbocsáthatok-e
a cvikkeres Nagyért,
a hórihorgas Pálinkás őrnagyért,
Maléterért és Mansfeld Péterért,
a Kossuth téren meggyilkoltakért,

Szemem nem láthat, a hangod
sokféle, de olykor meghallom −
ennyi elég, hogy a sziklakőből
néhány korty vizet fakasszon.

Örvendetes, hogy a Soproni Fiatalok Művészeti Kollégiuma példáját követő diákok ma is ügyesen forgatják a tollat. Közülük a harminc éve a közigazgatásban dolgozó költő, Both Balázs vívta ki magának verseivel az országos figyelmet.

Anyám kosárral közeledik.
Apám megvillantja a Napot.
Látod? – a lélek
átlép néha a kozmikus térbe,
virágot fakaszt, gyümölcsöt ejt.

Az észak-német nagyváros úgy ragyog, mintha csupa üvegből építették volna. A magas templomtorony aranyozott kakasa kettős szivárványt kukorékol az égre. A távolban valószerűtlen hófehér-ólomszín felhő nehezedik a folyton nyújtózkodó portáldaruk gémhada fölé.

Bámulnám újra most a rossz plafont!
Míg számolgatnám, feltornyozva dunyhát,
hogy a mészen átütő stukatúr-nád
bordáin rendre át a pók bajolt.

Feltűnt, mostanában egyre több irodalomtörténészről derül ki, hogy verseket ír. Gyurácz Ferenc esetében nem lepődtem meg, hiszen tudtam, hogy gimnazista korában szintén versekkel próbálkozott.

Legyen lelked szép kolostor,
Kerüld, ha csattog az ostor!
Egyenesítsd ki a görbét,
Csinálj óriásból törpét!
Kövess elmét, szabadságot,
Csókold meg a vadvirágot!

ez itt a sziklaszurdokok hazája,
kitörni készült már a benti csend.
Akár a templomok magas falára,
ha rávetül világi bús magány
s feloldja azt közelséged varázsa,