Küzdelemre és győzelemre született

Finom vonású, szép arcát félhosszú, barna haj keretezi, alakja filigrán. Nagyon tiszta a tekintete. Idén végez a csongrádi Batsányi János Gimnáziumban, további útját Szegeden képzeli. Még nem döntötte el, milyen pályát választ – az időre bízza.

     Tapasztalatból tudja: neki dolgozik. Biatovszki Míra súlyos hallássérüléssel született. A kitörési pontot a sportban találta meg: sportlövő Európa-bajnok. Ami az útján segítette, a család s mélységes istenhite.

     A kiscsoportos óvodát a hallók között kezdte, de egyidejűleg egyéni hallásfejlesztést kapott szurdopedagógusától, és rendszeresen járt Szegedre is a Siketek és Nagyothallók Intézetébe. Ez azt jelentette, hogy hétfőtől péntekig távol volt a családtól, csak hétvégeken találkozhattak. Bár ez az időszak nagy próbatétel volt mind Mírának, mind a szülőknek és a testvérnek, utólag mégis jó döntésnek bizonyult. Két év után szakvéleményt kértek: alkalmas-e arra, hogy átmenjen a hallók iskolájába az épek közé. A szakemberek úgy találták, Míra meg fog tudni kapaszkodni a megváltozott környezetben, ezért zöld utat kapott. Az akkori Kossuth Lajos Általános Iskolába került, amely jelenleg egyházi kezelésben van. Oda, ahol nagymamája, édesanyja keze alatt nemzedékek nőttek fel – ez azonban Míra számára nem jelentett semmiféle könnyebbséget. Nagyon nehéz volt teljesíteni a követelményszintet, de hatalmas szorgalommal, kitartással sikerült neki. Mint mondja: ez csak megerősítette.

     – Hogyan emlékszel vissza gyermekkori önmagadra? Milyen gyerek voltál?

     – Mozgékony, vidám, eleven… de főként sportos. Négyévesen már duatlonoztam, alsó tagozatosként szertornáztam, közben táncoltam is hat évig, aztán jött a karate, a ping-pong, majd a máig tartó szenvedély, a lövészet. De lovagoltam, eveztem és atletizáltam is.

     – Mi volt a célod? Ki akartad próbálni magad?

     – Az állóképességemet, a kitartásomat akartam növelni vele. A tánctól a szép mozgást kaptam, a duatlon a feszültség levezetését szolgálta. De például az evezést nagyon keményen csináltam. Váltogattam a sportágakat, így minden napra jutott valamilyen edzés.

     – Milyen eredménnyel végezted el az általános iskolát?

     – Mindenből kitűnő voltam. A gimnáziumba humán szakra jelentkeztem, mert a magyar irodalom áll hozzám nagyon közel. Különösen a verseket szeretem.

     – Hogyan fogadtak a gimnáziumban?

     – Egyenrangú partnerként, de mivel magántanuló vagyok, sajnos keveset találkozom az osztálytársaimmal, ezért úgy éreztem, kicsit kiszorultam a közösségből. A sikereimre viszont büszkék, velem együtt örülnek a jó eredményeimnek.

     – Vannak barátaid, akik közel állnak hozzád?

     – Kevesen. Kicsit talán én fogtam vissza magam… Szeretném a társaimnak megköszönni, hogy elfogadtak úgy és olyannak, amilyen lenni tudok, segítenek az utamon, ahogyan a tanáraim is. Sokat köszönhetek nekik.

     – A sokféle sport közül melyiket vitted magaddal a gimnáziumba is?

     – A lövészetet. Ez mindig fontos volt számomra. 2008-óta vagyok tagja az épek utánpótlás válogatott keretének, azóta a junior válogatottban versenyeztem minden Európa-bajnokságon (Svájcban, Csehországban, Norvégiában, Olaszországban, Finnországban) és a világbajnokságon is (Németországban).

     Visszatekintve, csapatban nagyon jó eredményeink voltak: kétszer Európa-bajnoki negyedik hely, az Európai Ifjúsági Liga döntőiben 2009-ben bronzérmet, 2010-ben pedig aranyérmet szereztünk. Egyéni versenyben ez év februári, finnországi Európa-bajnoki aranyérem a legnagyobb sikerem az épek között, ami azért igen rangos, mert itt a sokkal több versenyző miatt nehezebb döntőbe kerülni, mint a siketsportban, és utoljára 2003-ban sikerült magyar versenyzőnek megszereznie az aranyérmet ebben a versenyszámban.

     – No de mi jelentősége van ebben a sportágban annak, hogy valaki hall, vagy nem? Ott állsz te, kezedben a légpuska, előtted a céltábla… Látni kell, nem?

     – A hallás és a beszédkészség a felkészülés során a kommunikációban hatalmas jelentőségű. Az élsport nemcsak versenyzésből áll, hanem a felkészülésen van a hangsúly, és a siket sportolónak ebben óriási hátránya van, mert sokkal nehezebben jut szakmai segítséghez, mint az épek, vagy a parasportolók.

     Versenyen is előfordul, hogy fegyverhiba van, s én nem hallom a különbséget. Vagy technikai hiba van verseny közben, leállítanak mindenkit, és nem biztos, hogy értem, mit akar mondani a bíró. Különösen, ha angolul mondja, mert nem értem a nyelvet. A környezetemet figyelem, azt, hogy mit kell tenni. Verseny közben teljesen befelé kellene fordulni – a hallók még füldugót is használnak, hogy letompítsák a zajokat –, csak a feladatra kellene koncentrálni, nekem azonban mégis ki kell tekintenem időnként a külvilágra is, ami kizökkent a versenyritmusomból, hogy teljesen biztosan tudjam, minden rendben van körülöttem.

     – Ezt a mindennapjaidban nem így éled meg? Arra gondolok, hogy miközben a hallás hiánya valamilyen mértékben bezár a saját világodba, ugyanakkor egyéb vonatkozásban kitárulhat a világ, nem?

     – De, több lettem a mások felé nyitással.

     – Mennyire segített ezen az úton abban a hited, hogy elfogadd ezt a helyzetet és kihozd belőle a legjobbat?

     – Igazából nem is foglalkozom vele, mert ezen nem tudok változtatni. Én inkább a nehézségekből próbálok előnyt kovácsolni. Optimista ember vagyok. A hitem sokat segített.

     – Mit jelent számodra Isten?

     – Erre nem tudok egyszerűen válaszolni. De talán az erőt, az elfogadást, a belenyugvást, a reményt, hogy mindent jóra fordít.

     – Mit értél el a sportágban?

     – Háromszoros Európa-bajnok vagyok, kétszer a siketsportban és egyszer már az épek sportjában is megszereztem az aranyérmet. A siketsportban olimpiai bajnok és világcsúcstartó vagyok 2009 óta. Ekkoriban kezdtem el edzeni tűzfegyverrel, mert korábbról nem volt benne gyakorlatom. Ez kisöbű sportpuskát jelent, ahol ötven méteren van a cél. Felkészülés közben túledzés történt, a túlterhelés miatt megsérült a könyököm, csonthártyagyulladást kaptam. Szeptemberben viszont kezdődött a siketolimpia – miközben augusztusban az épeknek volt a tűzfegyveres Európa-bajnoksága, s nekem ott is szerepelnem kellett.

     – Csonthártyagyulladással?

     – Igen. Nem volt könnyű, mert a tűzfegyver nehezebb a légpuskánál. Soha olyan rossz élményem még nem volt: utolsó lettem. Valójában számomra ez felkészülési verseny lett volna az olimpiára, hiszen kevés volt benne a gyakorlatom. Ezután szeptemberben utaztam ki Tajvanra, ahol számomra a tűzfegyveres versenyszámmal kezdődött a siketolimpia. Fekvő, álló, térdelő pozícióban kellett lőni. Tudtam, hogy nem jól megy, főleg sérülten nem vagyok igazán formában és óvni kellene a sérült könyökömet is, ezért csak a feszültségem levezetésére volt talán jó. Pár nappal később volt a fő versenyszámom, a döntőnél szinte ugyanazt éltem át, mint a genfi EB-döntőben. Nagyon nehéz volt, mert azzal a szokatlan körülménnyel is meg kellett küzdeni, hogy az alapversenyben papírlapra lőttünk, a döntőben pedig másik pályán elektronikus célra kellett átállni. Bár két körrel álltam a döntő élén, tudtam, éreztem, hogy változhat az eredmény, mert kiváló versenyzőkkel kellett nagyon szoros küzdelmet vívni. Az is nagyon zavaró volt, ami itt is megtörtént, hogy az eredménykivetítő lefagyott verseny közben. Számomra az volt a megváltás, amikor végre megjavították a kivetítő rendszert, és kiírták a végeredményt, hogy én vagyok az olimpiai bajnok. Elmondhatatlanul nagy terhet vett le a vállamról… Feloldozás is volt számomra ez a verseny.

     – Milyen érzés, amikor az érmet a nyakadba akasztják, s tied a dobogó legmagasabb foka?

     – Az épek dobogójának első helye nekem azt jelentette, hogy az épek között is bizonyítottam valamit. Nemcsak a siketek között vagyok a legjobb, hanem az épek között is.

     – Egész életedben azért ugye nem akarsz bizonyítani?

     – Hogyan értve? Az épek között? Természetesen győzni szeretnék még sok nagy versenyen.

     – Kinek, minek köszönheted, hogy ma teljes életet élhetsz?

    – Elsősorban a szüleimnek, mert a család nagyon fontos, és Rácz Andinak, a szurdo-pedagógusomnak, hogy oly sok szeretettel, kitartással törődtek velem. Nagyon sok áldozatot hoztak azért, hogy ma minél kevesebb hátrányom legyen az ép hallásúakkal szemben. Folyamatosan halló környezetben voltam, s vagyok, ami állandó késztetés, inspirál, hogy jobban figyeljek a körülöttem lévő világra. Nem enged bezárulni.

     Tollforgatói életem legifjabbik alanya Bialovszki Míra. Talán ezért, talán másért is, beszélgetésünk nehezen indult. Zárkózott, nehezen megnyíló kislány. Valójában akkor érintett meg nagyon mélyen Míra személye, amikor vele szemben ülve megéreztem azt a hihetetlen erőt, amellyel képes egész lényével küzdeni azért, hogy a születéskori hátrányt előnnyé és erénnyé kovácsolja. Mind a tizenkilenc esztendejével bizonyítja, hogy ha a sors valamit megtagad tőlünk, másutt bőségesen kárpótol érte. S még valami, amit Míra az életével tanít: nincs az a látszólag rossz helyzet, amit a javunkra ne fordíthatnánk.

Lehoczky Leopoldina