Keze nyomán virágok nyílnak

Mostanában gyakran eltűnődöm azon, milyen sokféleképpen lehet megöregedni. Vannak, akiknek hibáit, fogyatékosságait a múló idő felnagyítja, betegségek, időskori nyomorúságok torzítják tovább jellemét. Az egész életükben békétlenkedők ritkán békélnek meg.

     Zsémbes, mindennel elégedetlen öregek ők, akiket nehéz szeretni. Vannak, akik nemcsak belenyugvással, de egyfajta derűvel is fogadják és viselik koruk megpróbáltatásait. S vannak, akik úgy érzik, meghalni is csak úgy érdemes, ahogyan éltek: emelt fővel. Ismerik a nagy titkot: a fák állva halnak meg. Azokban az években, amelyek talán a leggazdagabbak, legtermékenyebbek – s bármilyen meglepő, ilyen az idős kor – mindenki csak azt adja vissza a világnak, amit születésétől fogva magában hordozott. A legnehezebb talán kimondani: „Uram! Legyen meg a te akaratod!”

     Szegvár az Alföld déli részén helyezkedik el, anno Weiss Manfred báró birtoka volt. Uradalmi vasút kötötte össze a személyszállításra is alkalmas Szentes–Nagymágocs– Derekegyház–Árpádhalom kisvasúttal, ami egyúttal a  térség gazdasági motorját is jelentette. A második világháború után Szegvárt is utolérte az elszegényedő falvak sorsa. A közösen elszenvedett nyomorúság inkább egymásra acsargókká tette az itt élőket, az életösztön pedig százados, ősi törvényeket írt felül. Itt él a nyolcvanöt éves Ivanov Istvánné, vagy, ahogy a faluban mindenki ismeri: Anci néni. Tanúja volt világégésnek, a zsidó kitelepítéseknek, amikor négy családból mindössze egy jött vissza. A jegyzőé. Nem a gyávaság tette némává a falut, még kevésbé a látszólagos közöny. A félelem keserű tehetetlensége kényszerítette rájuk a hallgatást. Ahogyan szerte az országban mindenütt, hiszen mit tehettek volna a fegyvertelen, megfélemlített, mindenüktől megfosztott civilek a német megszállással szemben. (Nem nagy kihívás évtizedekkel később szülők, nagyszülők szenvedése, halála árán a béke biztonságából „ítélkezni”, dölyfösen ki tudja, hányadik generáción számon kérni azt, ami számon kérhetetlen.)

     Elszenvedte Szegvár is az orosz  megszállást, ahogyan az egész ország elszenvedte. Lehajtott fejjel, megtört gerinccel, némán vette fel a magyar földműves ségtő  idegen gazdálkodás terheit, majd az ezzel járó mentalitást – ahogyan a többi falu is. Nehéz, súlyos évtizedek voltak, melyet ismét csak a túlélés ösztöne segített elhordozni.

     Élt a faluban tíz bolgár család. Ők honosították meg a bulgár kertészetet, ami jelentősen megkönnyítette az életüket; a „kolhozlét” mellett lehetett piacozni a megtermelt zöldségekkel, s a családi fogyasztásra is jutott belőle.

     Anci nénit a túlélésben mindvégig, ahogyan most, idős korban is, a lélek derűje segítette át élete minden nehézségén. ’47- ben férjhez ment, öt gyermeke közül a legelsőt elveszítette. Meséli: miközben várandósan, nagy hassal mosta fel a folyosót, megcsúszott, s elesett. Anyósa igás kocsival zötyögtette be a majd’ húsz kilométerre fekvő Szentesre, a kórházba. Mentőt nem hívott – minek az?! Konok, keményszívű asszony volt, különösebben az sem rendítette meg, hogy mindent és mindenkit uralni vágyó természete miatt elvesztette első unokáját… Ha Anci néni talpon akart maradni a famíliában, bizony páncélt kellett öltsön magára. Azért is meg kellett keményednie, mert az ötvenes évek elejétől egymás után jöttek a gyerekek, de férjében nem ébredt fel az apai ösztön. Sok idegen nő volt az életében, a család a perifériára szorult. Viharos időket éltek. Férje halálát követően Anci néni élete is megcsöndesedett. Négy gyereke, tizenhárom unokája, dédunokája nagyon sok szeretettel, törődéssel veszi körül – mintegy kárpótolva őt a korábban elszenvedettekért. Nincs nap, hogy valamelyikük – akár többször is – be ne nézne hozzá.

     Az üvegfestést soha nem tanulta. Kezdetben mindenre festett, ami a keze ügyébe akadt: fára, kőre, üvegre. Ami elkészült, eleinte jó részüket eladta, így egészítve ki a családi jövedelmet. A hatvanas években valami „jóakarója” feljelentette. Baja nem lett belőle, legfeljebb feljelentőjét furdalhatta lelkiismerete, amit haláláig hordozott. Mielőtt meghalt volna, megkövette Anci nénit. A kenyérkeresetből aztán szenvedély lett. Egyre többet és többet festett, főként üvegre. Munkájára felfigyeltek, faluján kívül mind több helyre hívták kiállítani: Kistelekre, Szentesre, Nagymágocsra, Szegedre. Mindenütt szeretettel fogadták, gyönyörködtek munkáiban.

     Távolról nézve járása kissé furcsának tűnik, ahogy botjaira támaszkodva, fejét mélyen lehajtva, egyre a földet nézi. Nem az orrát lógatja, tekintetével egyre csak a szép formájú kavicsokat kutatja, s ha rábukkan egyre, boldogan hajol le érte. Hazaviszi, parányi rózsákkal, nefelejcsekkel, pipacsokkal, búzavirágokkal kifesti. Amikor megszáradtak, ismét a zsebébe teszi, s napi megszokott útját róva, ha gyerekekkel találkozik, ők már tudják: érdemes udvariasan, illemtudón köszönteni az idős asszonyt, mert minden alkalommal egy-egy szépen kifestett kavics a jutalom. A maga módján így nevel, csempészi vissza észrevétlen azokat a gesztusokat a mindennapi életbe, ami néhány évtizede oly természetes volt. Környezetében szeretik, tisztelik, s ez egy hosszú élet egyik legszebb ajándéka.

     Amúgy gondosan kiszámított időbeosztás szerint él. Délelőttönként 3–4 órát festéssel tölt, majd ebédel, amit vagy ő maga üt össze, vagy valamelyik gyereke gondoskodik róla. Az egyszerű ebédet pihenés követi, amikor is olvas, szendereg. Később kötöget, ha ahhoz van kedve. Falujában, az országban végbe menő eseményekről pontosan tájékozott. Azt mondja, Magyarország legnagyobb kártevője a munkanélküliség. Láthatatlanul, ám annál kártékonyabban öli a lelket, szellemet, betegíti meg a testet. Azt is mondja, amikor ő fiatal volt, elsőként a kötelességet illett ismerni, s majd csak később a jogokat. A tisztességesen, jól elvégzett munka öröme – legyen bármilyen szegény is valaki – tartást ad. Az elmúlt évtizedekben ezt állította fejre valami értékrendjét vesztett szűk réteg.

     Anci néni számára az üvegfestészet nagy ajándék. Keze alól nem kerül ki két egyforma motívum, ahogyan a leendő alkotásokat hordozó tárgyak sem azonosak. Üvegvázákon, befőttes üvegeken, hamu-, vagy sótartókon, csigákon, apró kavicsokon őrződnek meg bimbós kis virágai, vagy éppen omlanak apró csokrocskákba. Nem gondolkodik előre, nem tervez; egy furcsa révületben álmodja meg színvilágában is harmonikus növényeit. Alig néhány mozdulattal jeleníti meg az ősi motívumokat, melyek egyidősek a magyarsággal. Kérdésemre: mikor és hol bukkant rá az általa megjelenített mintákra, honnan, milyen forrásból merít, „sehonnan” a válasz. Génjeiben hordozza a magyarság felbecsülhetetlenül gazdag formavilágát, amely időn, téren átnyúlva csorbítatlanul jelenik meg egyszerű üzenethordozói gondolat-, és formavilágában, az ábrázolásban. Sem háborúk, sem szenvedések, nélkülözések nem szennyezhették be a forrást, melyből ez az idős szegvári asszony nap nap után képes meríteni, töltekezni.

     S meglehet, a falubéli gyermek megérti, mekkora értéket kapott azzal a kicsiny kaviccsal, amely az ősi tudás üzenetét hordozza.

Lehoczky Leopoldina