Értelmiségi felelősség a vallási sokféleség korában

Máté-Tóth András a Szegedi Tudományegyetemen a vallástudományi tanszék egyetemi tanára, intézetvezető, a Bécsi Egyetem magántanára. Nős, négy gyermek apja. Magyarországon egyedül tanszékén működik az újpogányság kutatócsoport, melynek munkájáról, eredményeiről mind szélesebb körben hallani, igényes tudományos könyveket jelentetnek meg.

A vallással kapcsolatos párbeszéd nagyon igényli az árnyalt értelmiségi hozzáállást. Ami azt jelenti, hogy a vallásokkal kapcsolatos műveletlenséget, tudatlanságot, mindazt, ami a médiákból ömlik ránk, semmilyen intézkedéssel nem lehet korlátozni – így a médiatörvénnyel sem. Csupán egyetlen módon: ellensúlyozással. Ebben minden szervezetnek, minden értelmiséginek nagy felelőssége van.

– Mi a vallás, mi a tudomány és mi a vallástudomány?

– Ha a 19. században lennénk, mondjuk Darwin korában, akkor szembeállító módon kellene beszélnünk a vallásról s a tudományról, mi szerint a vallás olyan igazságokba vetett hit és az ezeken alapuló cselekvésrendszer, amelyek igazságtartama nem bizonyítható, ésszel fel nem fogható, csak hittel megközelíthető. A vallás emiatt szemben áll a tudománnyal, amely kísérletezik, kérdez, szkeptikus, nem épít sem jövőképet, sem életvezetést, erkölcsöt, belátást a titkokra, a kinyilatkoztatások tartalmaira. Sajnos ma is sokan vannak, azt hiszik, a vallás és a tudomány szemben állnak egymással. És sokan elhitték, elfogadták azt a materialista, kommunista ideológiát, amely a vallásellenességnek, egyházellenességnek állt a szolgálatában nagy erőkkel Magyarországon is az ’50-es évektől kezdve, azt állítván, hogy aki értelmes ember, az nem hihet Istenben. A vallástudomány a vallást nagyon sokféleképpen határozza meg. Itt most kétfélét említek: az egyik a 19. századból való, s azt mondja, a vallás szellemi lényekbe vetett hit. Olyan hitrendszer, amely szerint nem csak anyagi, de szellemi világ is létezik. Mivel azonban utóbbit nem lehet olyan könnyen megtapasztalni, mint az anyagit, ezért a szellemi világhoz való kapcsolódás a szellemi lényekbe vetett hit révén történik. Ezt hívjuk szubsztanciális meghatározásnak. Egy másik, a funkcionális meghatározás szerint a vallás olyan kulturális rendszer, amely az emberek identitását és a társadalomban való eligazodását segíti. Ennek a meghatározásnak jellegzetessége, hogy nem valamilyen tartalmat állít a vallásról, hanem radikálisan a társadalomban betöltött szerepével foglalkozik. Az igazság valahol a kettő között van: a vallást részben úgy kell felfogni, mint szemléletrendszert, melynek szerves része nemcsak a közvetlenül látható, materiális, érzelmi világ, hanem van valamiféle szellemi szféra, dimenzió. Nemcsak a privát ember valamilyen hite, elképzelése, arról a bizonyos immateriális dimenzióról, hanem az ember önmagával való azonosságát, társadalmi kötelékeit, erkölcsét, társadalmi berendezkedésről vallott véleményét, az élet kulcskérdéseivel kapcsolatos válaszok megadását lehetővé tevő kulturális rendszer. A kettő között, mind a funkcionális, mind a szubsztanciális dimenziót hangsúlyozó megfogalmazást érdemes használni. A vallás hit- és értelmezési rendszer és az ember válaszcselekménye a hitéből fakadó inspirációkra – amint Gustav Mensching német vallástudós fogalmazta.

A kereszténység és a monoteista vallások körében a hit a vallásnak egy speciális esete, amelyben az ember a kinyilatkoztatás tartalmait, a mögötte lévő istenséget elfogadja. Hiszi profétáinak szavait, a Biblia igazságait és hogy mindazok az ígéretek, amelyeket a szent iratok tartalmaznak, azok be is fognak igazolódni, teljesülni, például, hogy van üdvösség, halál utáni élmény stb. A kereszténységen belül a katolikus hagyományban a hit erőteljesebben hangsúlyozza a kinyilatkoztatás tételeinek a hitét, míg a protestantizmusban az Isten irgalmába vetett bizalmon van a hangsúly.

– Ha valaki kizárólag a földi létezésben hisz, nem jelenti azt, hogy elszegényíti magát szellemiekben és lelkiekben; miközben az egyik világot elfogadja, a másikat tagadja – holott a kettő szervesen kiegészíti egymást?

– Van olyan nézetrendszer a vallástudományon belül is, amely azt állítja, hogy az ateizmusnak valóban ez a következménye, hogy ha tagadjuk az immateriális világot, akkor szükségképpen megfosztjuk magunkat egy szellemi távlattól, és még inkább következik belőle az, hogy csak az anyagelvűség alapján megfogalmazható etikát és erkölcsiséget tudjuk tartani, míg a magasabb szintűt nem. Azt tapasztaljuk, hogy szörnyűséges, extrém körülmények közepette, mint pl. a koncentrációs táborok foglyai körében, bizony nagyon elkötelezett hívők között is voltak olyanok, akik a rettenetes szenvedések következtében elveszítették a hitüket vagy nem voltak képesek a fogolytársaikkal szolidárisak lenni. Példák vannak arra, hogy olyan emberek, akik magukat meggyőződéses ateistának vallották, hősies szolidaritást tanúsítottak. A vallástudománynak talán az egyik küldetése a tudományos szférában és a társadalmi nyilvánosságban is, hogy a sokféle hit, a sokféle vallás, meggyőződés, sokféle cselekedetekkel kapcsolatos az igényes megértés ügyét szolgálja.

– Folyamatról lévén szó, tekintsünk át egy viszonylag rövid időszakot a vallások történetéből: hogyan alakultak a múlt század elejétől Magyarországon a vallások?

– Magyarországon a vallások megoszlása a 20. századtól kezdve nagyjából stabil. Általában 2/3 katolikus, 1/3 protestáns van. Az ország területe is sokszor változott – Trianon következtében drasztikusan –, ekkor a protestantizmus arányaiban csökkent. Ami fontos, a jelen vallási sokféleség újdonsága. Magyarországon vannak olyan kisebb létszámú vallási közösségek, amelyek a társadalom gyöngyszemei, s amelyekre nagyon kell vigyázni. Ilyenek a zsidó hagyományok és közösségek vagy a nazarénusok, baptisták, a Jehova tanúi, és ilyenek a 20. század első felében megjelent közösségek is – mint a különböző buddhista közösségek.

– Akkor ezzel azt is mondja, hogy a kis vallásoknak ugyanúgy van helyük a nap alatt, mint a nagyoknak, és ha nem is kiegészítik egymást, a tolerancia jegyében az egymás melletti létezésnek van létjogosultsága?

– Nagyon határozottan szeretném letenni a voksomat a vallási sokféleség mellett. Az ember maga is sokféle, s a filozófiatörténetből tudjuk, már a görögök is vallották: annyi istenarc van, ahány emberarc. Ami azt is jelenti, hogy a Magyarországon honos különböző vallási intézményeket toleranciával fogadjuk, megadjuk a lehetőséget a sokféle közösségeket alkotó emberek számára, hogy a saját spiritualitásukból fakadó konstruktív energiákkal hozzájáruljanak a magyar társadalom építéséhez. Szekuláris államban élünk, ami nem azt jelenti, hogy kevesen lennének a hívő emberek, hiszen Magyarországnak tág értelemben 80 százaléka hívő ember, hanem az államhatalom nem szabályozhatja, nem korlátozhatja a vallási tevékenységet, és nem bélyegezhet meg senkit sem a hitéért. De más okból is fontos lehet, hogy a vallási sokféleséget értelmiségiként támogassuk. Sokan – köztük társadalomtudósok – úgy látják, a magyar társadalomnak nagy szüksége van a szellemi megújulásra. Európában is szükség van megújult szellemiségre, amely nélkül a gazdasági, politikai érdekek az ember ellen fordulnak és öncélúakká válnak. S mondok valami irritálót is: Magyarországon sokan kritizálják az ezoterikus látásmódot, az új gnózist, s úgy vélik, a keresztény egyházaknak kiemelt feladata lenne küzdeni az ezoterikus szemléletmód ellen. Különbséget kell tenni a gnosztikus hagyományok és az öncélú biznisz-vallások között. Az európai szellemtörténetet végigkíséri a gnosztikus gondolkodás, az ismerd meg önmagad, s ez által megszabadítod magad alapállása. A kereszténység sem mentes teljesen a gnózis felfogásától. Hihetetlen nagy hangsúlyt fektet az önismeretre, a lelkiismeret-vizsgálatra, csak a kereszténység megadja azt a részéről vitathatatlannak hitt és állított forrást, amelynek a tükrében az ismeretnek és az önismeretnek ki kell állnia a próbát. Magyarországon nagyon sok tisztességes ember kapcsolódik rá a gnoszticizmus hagyományára, és olyan különleges technikákkal próbálja konstruktív módon felhasználni az önismeretet, amellyel szemben botorság lenne fellépni. Hasonlóan fontos az ilyen praktikák gyakorlóival párbeszédbe elegyedni, hogy ők maguk is a gnoszticizmus nemes hagyományainak a tükrében érleljék meg azokat a felfogásokat, amiket terjesztenek, s szűrjék ki maguk közül a sarlatánságot. Európában a kereszténység, a zsidóság és az iszlám dominál a kultúrában, ezért a kinyilatkoztatott, Bibliával rendelkező vallások határozzák meg a vallásról való gondolkodásunkat. Ha az egész földkerekség kulturális sokféleségét tekintve gondolkodunk a vallásokról, egészen más a kép, mert akkor a kinyilatkoztatásról már csak mint a sok közül az egyik vallási felfogásról tudunk beszélni. Azért fontos a vallásokról értelmiségi módon gondolkodni, mert ezt a sokféleséget, amely egyre közelebb érkezik hozzánk, miközben a társadalom is egyre színesedik, tudni kell kezelni. Aki ma Magyarországon keresztény, tekintheti a maga vallását az egyedül üdvözítőnek, sőt azt is gondolhatja, az lenne jó, ha mindenki ezt az utat járná. A kereszténység is nagyon sok szempontból ismerte fel a kulturális sokféleségre adható válaszokat. Van értékelő, mérlegelő vallásosság, s van az inkább fundamentalistának nevezhető, amely nem mérlegel, hanem csak bizonyos egyszerű igazságokat ismétel. A mérlegelő, amely értékeket keres, közvetít, nagymérvű segítség. Azok számára is, akik nem vallásosak. A kórházban fekvő ateista is megtapasztalhatja a nővéreken keresztül az Isten kegyelmét. A társadalom számára nagy többletet jelent a hívő ember emberszerető mentalitása – függetlenül attól, milyen vallási hagyományból táplálkozik.

– Ez lehet az ember belátása, amikor megtapasztalja, hogy Istennel többek vagyunk, mint nélküle?

– Azok számára, akik így látják, valószínűleg igaz is.

– A vallás és a hit nem ugyanaz… Hiszem, hogy egy isteni rendezőelv mentén működik a világ, s benne az ember.

– Az általánosabb lehetőség, hogy talán az istenhívő emberekben nagyobb a szeretet. De vakok lennénk, s a kutatási eredményeinket nem vennék komolyan, ha figyelmen kívül hagynánk, hogy elkötelezettségből mélyen vallásos emberek milyen hihetetlen mennyiségű gyűlöletet tudnak felhalmozni. Említhetem azt a terroristát, aki mélyen elkötelezett keresztény és Amerikában géppisztollyal fanatizmusból lemészárol fiatal lányokat. Az Istenbe vetett hit lehetőség arra, hogy még elkötelezettebben szolgálja felebarátait, még több szeretetet szítson fel magában. De ugyanez a mély elkötelezettség sajnos kifordulhat önmagából és átcsaphat abszolút szélsőségbe. Ahol együtt jár az igazság és a szeretet, ott lehet biztosabban érzékelni, hogy az emberek a szörnyű destruktív erőket képesek magukban és másokban is visszafogni. A vallási fanatizmus mindig csak az igazságot tartja mindennél fontosabbnak. Megfeledkezik a szeretetről és az irgalomról. Akármennyire is nyilvánvaló, hogy az Istennel való imádságos kapcsolat az emberben lakó szeretetet növeli, közben azokról a milliókról se feledkezzünk meg, akiket keresztények gyilkoltak meg. S azokról se, akik elkötelezettjei vagyunk a keresztények Istenének, s közben nem tudunk őszintén szeretni. Arról se, milyen szorosan összefügg az erőszak és a vallás. A vallás olyan természetű dolog – s a nemzet szeretete is ilyen –, amely oly mértékben tudja eltölteni az ember szellemét, hogy semmi más nem számít már, csak amit a vallás tanít. S onnantól nem számít már az ember, a fennálló rend, az erkölcsi korlátok sem, csak az eszme, amit az ember vallásos, hívő módon sajátított el, csak az győzedelmeskedjen.

– A keleti vallások Európában ma reneszánszukat élik, vagy inkább csak így érzékeljük?

– Magával a keleti vallás meghatározásával is óvatosnak kell lenni. Ha a távol-keleti vallásokról beszélünk, mint a hinduizmus, buddhizmus, konfucianizmus, sintoizmus, akkor lehet mondani, hogy az olyan nézetek, vallási közösségek, melyek ilyesfélékre hivatkoznak, azok többen vannak, mint korábban voltak. Európának az a legfőbb jellegzetessége, hogy monoteista, zsidó, keresztény, iszlám kultúrájú, s akkor vendégként tekinthetünk azokra a vallásokra, amelyeknek szintén nagy vallási hagyományaik vannak, s más kontinensen többségiek, de Európában kisebbségben vannak. Ez az arány változik, s egyre erőteljesebb az ilyen értelemben vett keleti vallásoknak a kínálata Európában. Fontos különbséget tenni; míg a kereszténységről, zsidóságról, iszlámról elsősorban úgy beszélünk, mint intézményről (egyház, gyülekezet, közösség), addig az ún. keleti vallások nemzeti vallások. S amikor Európában mutatkoznak meg, nem valamilyen intézményként teszik, hanem valamilyen szemléleti kínálat révén. Ez óriási különbség!

– Nincs összefüggésben ez a nemzettudattal?

– De, ami ezekre a vallásokra különösen vonatkozik. Bár ezt elmondhatjuk az iszlámról is, hiszen az a muzulmán, aki arab országban születik. S az országaikon kívül ez másként is működik, mint a hazájukban.

Amikor a keleti vallások jelenlétéről, befolyásáról beszélünk Európában, akkor az említett szemléletekről beszélünk. Ez olyan átalakulás, amelyben maga a keresztény vallás is változik a párbeszéd révén. Ha megfigyeljük, milyen mértékben terjed el a jóga vagy a meditációs formák a keresztények között is, vagy milyen sokan vannak, akik keresztényeknek vannak keresztelve, s mégis a reinkarnációról azt mondják, lehet benne valami, vagy olyan jelképeket viselnek, amely a keresztény vallástól idegen. A többségi vallás is változik olyan irányba, melyet összefüggésbe lehet hozni a keleti vallási hagyományokkal. A Krisna tudatú egyház ősi indiai vallási hagyomány képviselője, de a szervezet, amely Európában, Amerikában jelen van, nem közvetlen Indiából származik, hanem egy Indiából származó amerikai guru az, aki ezt a mozgalmat amerikai módra létrehozta. Adaptálódnak az egyes vallások.

– Miért nem a keresztény gyökereink felé fordulunk mi, magyarok?

– Ez nagyon nehéz kérdés. Az egyik talán a lustaság, hiszen a kereszténység annyira természetes…

– …ami van, természetes?

– Igen. Az újdonság varázsa mindig izgalmasabb, mint a megszokott. Benne van az új, az ismeretlen iránti kíváncsiság. A másik: a kereszténység intézmények és funkcionáriusok által működik, ők felelősek a misszióért elsősorban, s csak másodsorban és alacsony szinten maguk a hívek. Ezért úgy gondolom, hogy ezek a vallási intézmények és képviselőik működése is hozzájárul ahhoz, hogy a keresztény lelkiség olyan állapotban van Európában, amilyenben. Másfajta vallási modell, mint ahol az adott vallás terjesztéséért mindenki egyformán felelős. Nincsenek olyan intézmények, amelyek ezt gyakorolják.

– Több évszázadra visszatekintve úgy tűnik, mintha a világban a dolgok folyamatos kiegyenlítődésre törekednének. Arra gondolok, hogy az ősmagyarság táltos hitét felváltotta és kiszorította a kereszténység. Most pedig a kereszténység van visszaszorulóban világszerte, s éppen azon távolkeleti vallások terjedése nyomán, melyekről eddig beszélgettünk… Ezt akár fejlődési

folyamatnak is tekinthetnénk, de az ember az idők során nem sokat változott. Legalábbis a különféle kihívásokra adott válaszait illetően – legfeljebb a technika fejlődése árnyalja valamiképpen a képet.

– A táltosokról: Magyarországon nagy divat az ún. ősmagyar hagyományoknak és vallásnak a feltámasztása. Nem egyedülálló a volt szocialista országokban.

– Útkeresés volna?

– Lehetséges. Ahhoz, hogy megértsük ezt az egész folyamatot, azt az összefüggést kell megismernünk és megértenünk, ami tudományosan bizonyított, hogy az erőteljes és gyökeres társadalmi változások együtt járnak az identitáskeresés és -teremtés igényével és szükségleteivel. Például, ha valaki egy élet munkája után nyugdíjba megy, bizonyos értelemben mint munkavállaló elveszíti az identitását, az élete értelmét, amely keretet adott mindaddig neki. Ekkor keresnie kell egy másikat. Európa is így járt, hogy a modernitás megrengette önazonosságát, ezért hihetetlen erővel való identitásteremtés és -keresés zajlott le. Magyarországon és a volt szocialista országokban ez kétszeresen is erős, mert a II. világháború után itt nem lehetett az identitáskeresésnek színes, kreatív diskurzusa, mert a hatalom átvétele után az egyirányú, egyszínű ideológia lehetetlenné tette a széles nyilvánosság előtti identitásdiskurzust. Helyette a materialista, ateista ideológiát tette kötelezővé, terjesztette tűzzel-vassal. Az ún. rendszerváltás következtében megszűntek a korlátok, s az összes volt szocialista országban hirtelen ez az identitáskeresés rendkívül nagy erővel jelent meg. Ennek egyik része, hogy az emberek gyökereket keresnek. Az ember azt gondolja, hogy az ősiség, az eredetiség mindig nemesebb, mint ami később jön. Sokan gondolják úgy, nem elegendő Szent Istvánig visszamenni, hanem még sokkal előtte kell keresni a gyökereket. Koppányig kell visszamenni. Amikor ez a keresés zajlik, akkor bizony az emberek hihetetlenül kreatívak. Valláskutatóként szabadjon azt mondani: amit a magyarok ősvallásáról lehet hallani és olvasni, 99 százalékban megalapozatlan kitalálás, hogy ne mondjam: badarság. Én nem bírálom ezt a folyamatot, mert rendkívül izgalmas, s a tanszékünkön – egyedül Magyarországon – van újpogánysággal foglalkozó kutatócsoport, amely komoly teljesítményt mutat fel. A vallási sokféleség jelenléte a társadalomban például azért tűnik ilyen erősnek, s azért ilyen konfliktív is, mert egy olyan társadalmi és kulturális korszakban van Magyarország és Európa is, ahol ez a bizonyos identitás nincs a helyén. Így a vallási iratok, hagyományok, gesztusok azt a reményt keltik sokakban, hogy ennek mentén stabilizálni lehet valamit, ami inog. Ez nagyon erős késztetés – akár a politikában is. Messiásokat, megváltókat keresünk. Mindent megoldó félisteneknek gondoljuk a képviselőket, kívülről és felülről várjuk a megoldásokat és totalitásokban gondolkodunk. Holott fejlettebb demokráciákban, ahol e tekintetben szerencsésebbek voltak, ott már elvesztették a vallási, hit alapú politizálás naivitásait. Mi még át kell, hogy menjünk ezeken a tévedéseken, vesszőfutásokon, mire megtanuljuk.

– De ezzel azt is mondja, hogy az egypárti elnyomórendszer életfeltételeit felülírta a „valahogy élni kell” parancsa,az életösztön. Nem?

– Ez a 40 év nem volt egyforma. Számos tekintetben voltak kontinuitások, pl. az állambiztonságot illetően, hiszen rólam még 1989-ben is írtak jelentéseket. Viszont lényeges, hogy itt is voltak fordulatok, és az értelmiség, s nem kis mértékben a keresztény kismozgalmak és sok más vallási kör révén a szellemi dolgok iránt való érdeklődés csak nagyon rövid ideig volt teljesen kiszorítható. Lehet, hogy csak pár évig. Igaz, nagy váltást jelentett ’90, de nem a semmi és a valami közötti határ, hanem egy folyamatnak lett a következménye. Amelynek természetesen nem értünk a végére.

Lehoczky Leopoldina