Akit megtartott a hite

Születésétől fogva, kilencvenöt éve él Csongrádon Kókai Márton. Túl a nyolcvanon szükségét érezte, hogy családja krónikáját megörökítse, saját életével elszámoljon. Harminc esztendőn át volt a csongrádi egyházközség köztiszteletben álló, megbecsült elnöke.

Többek között nevéhez fűződik annak az okiratnak, pontosabban másolatának megőrzése, amelyet a Szent Rókus-templom kereszt alatti gömbjében találtak meg. Féltett kincsei között tartja számon a Csongrádi Kis Újság 1947. augusztus 20-i számát, amely részletesen számol be Mindszenty József bíboros, Magyarország hercegprímásának látogatásáról. Az eseményre a Tiszai Mária Napok alkalmából került sor, amikor Mindszenty nyolcvanezer emberhez szólt a városháza erkélyéről. Közel száz év kínját, keservét, küszködéseit, szépségeit őrzi Kókai Márton emlékezete.

– Pontosan mikor született, Márton bácsi?

– 1916. december 8-án, egyik legszebb napján az egyházunknak, a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén. Amikor a Kossuth általános iskola fennállásának 150. évfordulóját ünnepeltük a közelmúltban, én voltam a legöregebb valahai diák. Nyolcvannyolc éve léptem át az iskola küszöbét… ’98 óta én vezettem a lurdes-i ájtatosságot a templomban. Azt hiszem, a mostani volt az utolsó… Fogyatkozik az erőm.

– Amikor 1789-től összegyűjtötte a család fellelhető adatait, mit sikerült megtudnia?

– Felmenőim mind földdel foglalkozó emberek voltak. És mélyen vallásosak. Tízgyermekes családból származom – én születtem legutolsónak. Testvéreim közül többen is meghaltak. Szüleim, nagyszüleim is földművelők voltak. A Vidre partján, Kónyaszéken éltünk. Szüleim a jószágtartás mellett még árendás földet is fogtak, mert a tíz gyereknek enni kellett. Édesapámnak tizenhat testvére volt, de én csak ötöt ismertem. Édesanyám felől meg hármat. Gyermekkoromat a tanyán töltöttem. Ahogy a házunk, úgy az életünk is egyszerű volt. Amikor elértem az iskoláskort, szüleim bevittek Csongrádra, a nagymamához. Ő vette gondjaiba az összes iskoláskorú unokát, gondoskodott rólunk, csepegtette lelkünkbe a mindennapi hitet. Polgári iskolás koromban tagja voltam a Szent György cserkészcsapatnak, majd elvégzése után három éven át tanultam a szabóságot. Jó mesterem volt. Mindenre megtanított, amire később szükségem lehetett, mellette mélyen hívő volt, így nekem is könnyebb volt megtartani a hitem. Miután felszabadultam, míg saját kuncsaftjaim nem lettek, szüretekre, kukoricafosztásokra jártunk. Aztán nagymama elment… Unokatestvéreim elvégezték iskoláikat, így a nagyszülői háznál magam maradtam. 1937-ben kötöttem házasságot Puskás Mária Magdolnával. Három gyermekünk született. Közben kitört a II. világháború. Többször behívtak, de mint többgyermekes családapát, hosszabb–rövidebb időre hazaengedtek. Nagy hasznát vettem szabómesterségemnek, sokat köszönhettem neki. Kértem és kaptam kéthavi eltávozást a hadseregtől, hogy hozzáláthassunk otthonunk felépítésének. Sokan segítettek. Ki a vályogvetésben, ki az asztalosmunkában, padolásban, ki a kőművesmunkában. Összevert bennünket a sors, egymásra voltunk utalva nagyon. Mikor, kinek kellett, annak segítettünk. Ahogy tudtunk.

1939–45-ig nagyon kevés hazai kenyeret ettem… A századparancsnokunk áldott ember volt. Szabóműhelyt kaptam, idővel egyre több ember dolgozott a kezem alatt. Mi Isten segítségével kimaradtunk a szörnyűségekből. Legalábbis a nagyjából. De ’41-ben a Dél vidéken voltunk. Sok szörnyűség történt ott. Én szerencsére távol kerültem tőle, de amit hallottam, az borzalmas volt. A csetnikek minden lehetséges helyről alattomosan lőttek bennünket. Amit persze a magyar honvédség sem hagyott válasz nélkül. Ezt követte a délvidéki vérengzés, ahol – ma már tudjuk –, olyan embertelen pusztítást vittek végbe a szerbek ártatlan magyarok között, ami példátlan. A háború árnyékában nem sok beleszólásunk volt a nagyhatalmak játékába. Belesodródtunk… S ezért bizony nagy árat fizettünk. Megtapasztaltuk, hogy olykor állatnál is állatibb az ember – tisztelet a kivételnek.

Összesen hat esztendőt töltöttem a háborúban. Közben felépült a házunk, s amikor egy-egy rövid időre hazajöhettem, egy kicsit mindig továbbhaladtunk. Két hónap alatt húztuk fel, háborús időben! Igen, akkor dolgoztak ám az emberek! Feleségem rákban halt meg, karácsonykor. Elvesztése után itt álltam a három gyerekkel, a legkisebb mindössze egyéves volt. Nem tudtam mit csinálni, örökbe adtam nevelőszülőknek. Felnőttként talált vissza a családhoz. Mondtam is neki: „Fiam, nem gondoltam, hogy öregségemre te fogsz rólam gondoskodni.” Második házasságomban szintén három gyermek született: két lány, s egy fiú. Közel ötvenévnyi békességben megélt szép házasság után szívbetegség vitte el. Nyolc év korkülönbség volt közöttünk, mégis, az a fiatal lány tudta, hogy kétgyermekes özvegyember kéri asszonyául. Vállalta. A saját három gyermeke mellé a másik kettőt is, édesekként nevelte fel őket. Mind a hat gyerek tisztességes foglalkozást kapott. Volt, aki szellemi munkát végzett, volt, aki fizikait – egy közülük pap lett.

Amikor édesapám meghalt, édesanyámat beköltöztettük a tanyáról. Sírva állt meg az ajtónk előtt, s azt mondta: „mint egy koldus jöttem hozzátok…” Mire a feleségem azt válaszolta: „Míg nekünk van egy darab kenyerünk, abból anyukának is jut.” S valóban jutott. Abban a sarokban halt meg – mutat a belső szoba felé, majd sorolja, a többi sarkot, ki, honnan indult el arra az útra, ahonnan nincs vissza.

Amikor Mária is örökre lehunyta szemeit, gyermekeivel fürösztötte, öltöztette őt a nagy útra Márton bácsi. Önkéntelenül is arra gondolok, milyen távol kerültünk mára ettől. A halál a maga teljességében már nem érint meg bennünket, mert idegen falak között, távol tőlünk történik meg. S így válik egyre idegenebbé a saját halálunk is…

„Így volt” – mondja élete egy-egy fejezete után Márton bácsi, s a mélységes szomorúság mögött tekintetében ott a belenyugvás is, mert így kellett lennie. Megbékélt a veszteségeivel. Naplójában gyermeke házasságának zátonyra futásáról így ír: „Ismét egy kereszttel nehezebb lett az életünk… legyen Isten akarat szerint.” Naplójából az egyszerű, tiszta lelkületű ember portréja rajzolódik ki, aki napjai minden óráját, percét Istennel tölti. Nem lázad, nem elégedetlenkedik – elfogadja, amit rámér a sors. Ahogyan akkor sem lázad, amikor sokat szenvedett feleségét elveszi mellőle az Úr. Belenyugszik, így kell lennie. Legnagyobb „lázadása” talán annyi, amikor naplójában leírja: hat gyermeke van, az élete mégis nagyon magányos. „Lassan a földön is több munka van, és a műhelyben is van bőven varrni való. Isten segítségével csinálgatom a dolgokat” – írja naplójában, amikor már egyedül maradt. Főz, mos, befőttet tesz el, bort készít mustból, rendet tart környezetében. Mindent, ami terem, vagy maga készít, igazságosan eloszt gyermekei között. Hiteles kép arról, ahogyan egy tisztes iparos mester, aki a földdel is együtt élt, hívő keresztényként milyen életet tudhat maga mögött itt, az Alföldön, ahol századok óta inkább csak a nincstelenség, a szegénység aratott. A sors kemény kézzel mérte az itteniek számára az életfeltételeket.

A kilencvenes években sorra temeti el öreg barátait, sorstársait. Egyre fogynak körülötte azok, akikkel közös volt a múltjuk. De ezért sem zúgolódik. Naponta vezetett naplójában akkurátusan jegyzi fel azt, amit aznap elvégzett, gyerekei látogatását, segítségét. Egy hosszú, teljes életről mesél Márton bácsi naplója, melyet oly sok beletörődéssel, megnyugvással, imával, hittel élt meg. Világi apostolként megbízható segítőtársa lett az egyháznak, s minden csongrádi papnak. Amikor visszaemlékezik rájuk, van, akinél csak gyarlóságai sokaságát sorolhatja, van, aki évtizedeken át tartó becsületes papként szolgálta híveit, mutatta fel személyes példájával is a papi hivatás szépségeit.

– Zsótér atya minden családi eseményen velünk volt – mondja. Róla el lehetett mondani: a híveiért élt. Márton bácsi azt is tudja, ki volt Csongrád első plébánosa: Gyuricsánszki László, 1758-tól, akit Berinezki Márton követett. Sírjaikat a belvárosi Szent Rókus-templom felújításakor találták meg két méter mélyen. Nem háborgatták örök nyughelyüket, azóta is ott pihennek.

Az évszakok változása adta Kókai Mártonnak és családjának azt a keretet, ritmust, melyet a földdel együtt élő ember oly régóta ismer, tisztel, s benne él. Aki műveli a földet, vet, s várja, mit hoz az aratás, az nehezen tud nem hinni Istenben. Évről évre tapasztalja meg azt a csodát, mennyire törékeny, kiszolgáltatott az ember, mennyire alá kell vetnie magát a természet törvényeinek, különben a pusztulásig kiszolgáltatottá tud lenni.

–’51-ben internáltak, mert nem léptem be a szövetkezetbe. Utakat építtettek velünk, legtöbbször embertelen körülmények között. Majd egy évre vett el az újabb embertelenség a családtól, a róluk való gondoskodástól. De túléltük ezt is. Később aztán tagja lettem az ipartestületnek, majd tagja a Csongrádi Iparos Dalár dának. Minden nehézséget leszámítva tartalmas, gazdag, szép életünk volt. A sors egyikünket sem kímélte a megpróbáltatásoktól, nehézségtől, de az összetartás, a szeretet mindenen átsegített.

– Ha visszatekint az életére, milyennek látja?

– Soha be nem csaptam senkit, a családomért éltem, dolgoztam mindig, a hitem megtartottam.

– Elégedett a sorsával?

– Volt benne sok rossz, meg sok jó is. Mindig azt kértem a Jóistentől, ha keresztet ad, elfogadom, csak adjon hozzá erőt is. Eddig adott. A szervezet gyönge, magas a korom, úgyhogy most már várom a behívót.

Őszinte sajnálatomra, a Márton bácsival készült beszélgetésnek nincs maradéktalanul pozitív kicsengése. Mert azt is elmondta, hogy találkozásunk előtt nem sokkal csöngetett be hozzá két fiatalember, akik fondorlatos módon, előre eltervelve, gusztustalan módon megfosztották őt kicsiny pénzétől, melyet a temetésére rakosgatott évek alatt össze. Fizikailag nem bántalmazták, de nem tudom, mekkora sebet ejthettek a 95 éves Márton bácsi lelkén. Végig élt becsületben, tisztességben egy hosszú életet, soha senkit meg nem rövidített, akinek tudott, adott. S egyszer csak otromba, alpári módon kifosztják. Azt mondja: fel sem merült benne, hogy bármi rosszat akarhat a két férfi, hiszen neki ilyen meg nem fordulna a fejében. Márton bácsiban valami eltörött. Az emberi tisztességbe, jóságba vetett hite. A rendőrség most sem találja a tetteseket…

Lehoczky Leopoldina