A Viharsarok rejtett élete

Az ország délkeleti csücskében van Csorvás. 2005-ben lett város, jelenleg kicsivel több mint ötezren lakják. A ’90-es évek végén a korábbi szerény munkalehetőségek gyakorlatilag szinte megszűntek, így a háziipari szövetkezet is, ahol Hudák Józsefné szövőként dolgozott. Két választása volt: munkanélküli lesz, vagy megáll a saját lábán.

     Utóbbit választotta – de nem menjünk semminek elébe. Annál is inkább, mert az egész család története nem hétköznapi. Julika megjelenését, egész habitusát tekintve igazi mater familias, értéket termő és teremtő ősanya. Jelenlegi birodalmuk, ami a szövőműhely, bemutatóterem és számos más tevékenység helyszíne, egykor a Wenkheimeké volt. Különös találkozása ez egy ősi háznak s benne a magyar nemesi, polgári viseletek újjászületésének.

     – Mikor kezdték vállalkozásukat?

     – Férjemmel Csorváson 1989-ben mi voltunk az első munkanélküliek… Gyerekeimmel együtt nem tudtuk elfogadni, hogy munka nélkül vegyünk fel pénzt, így lettünk kényszervállalkozók. Kezdetben szőnyegeket szőttünk, piacra jártunk velük. 18 évesen szültem az első gyermekemet, majd még kettőt. A gyereknevelés, háztartás mellett ’74-ben elkezdtem makramézni, ebből tartottam fenn a családomat. ’78-ban Magyarországon egyetlen nívódíjat osztottak ki ebben a kategóriában, amit én kaptam. Mindez együttvéve sem elégített ki – valami kihívásra vágytam. Időközben férjem súlyosan érszűkületes lett, s a betegség felismertette velünk, mennyire egymásra vagyunk utalva. A mi családunk nem szokványos. A férjem főz, enyém maradt az üzlet, ahol a gyerekeimmel dolgozom együtt. Napközben együtt vagyunk, a munka végeztével megy mindegyikünk haza a maga kis világába, hogy kipihenjük a többnyire feszített tempót, egymást, s feltöltődjünk a másnapra.

     – Honnan a szövés szeretete?

     – Az apai nagyanyám szőtt, az anyai horgolt, így a kézimunka-szeretet generációk óta jelen van a családban. Én a szövő népi iparművészetig vittem. A természetes alapanyagok értékelése, a hagyományok továbbvitele mindig kihívás volt számomra.

     – A szövőszékekre hogyan sikerült szert tenni?

     – Felújítottam kapcsolataimat a környező háziipari szövetkezetekkel, s miután többnyire felhagytak korábbi tevékenységeikkel, így a feleslegessé vált szövőszékeket megvásároltam. Azóta is ezeken dolgozunk. A tótkomlósi szövetkezettől nemcsak szövőszékeket vettünk, de szövésmintákat is vásároltunk. Eladósodtunk, majdnem ráment a vállalkozásunk, de mostanra talpra álltunk, s megerősödtünk annyira, hogy hírünk igen sok helyre eljutott az országban. Bár Európában jobban ismerik a nevünket, mint itthon… Fel kell fedezniük újra az embereknek, mennyivel másabb akár a háztartásban, akár viseletként, ami természetes alapanyagból készül. A mintáink zsűrizettek. Némelyiket magam terveztem, ugyanakkor ott van a 250 db tótkomlósi fajta, amiből eddig hármat dolgoztam fel. A múlt század elején gyűjtötte Gajdács lelkész felesége.

     – Amennyire tudom, itt nem álltak meg…

     – Valóban. Nyitottunk egy boltot tavaly Csorváson. Arra gondoltunk, összegyűjtjük a környékre jellemző kézműves alkotásokat, kezdve a kézzel készült tésztától a szőttesekig, forgalmazzuk is ezeket, s ezzel több családnak is segítünk a megélhetésében. 2011-ben alakítottuk meg a Hangya szövetkezetet, ami helyi kezdeményezésnek indult, de országosan is átvették a mintát. A régi Hangya szövetkezet létrehozójának unokájával, a tardosi Balogh Gyulával kezdtük el a szervezést. Mára nem vagyunk benne tagok, s mivel tipikusan mai magyar történet, nem is folytatom. Most azon dolgozunk pályázati úton nyert pénzből, hogy kialakítsunk egy bemutatótermet, mellette eladótérrel, ahol a nénikék behozzák a termékeiket, s vásárolni lehet friss, megbízható minőségű árut. Közben láthatóak lesznek a régi, illetve új ruhák, öltözékek, szövőszékek – egyszóval mindaz, ami a magyar hagyományokhoz ezen a tájon köthető. Ez a kezdeményezés Csaba fiam nevéhez fűződik. Jóska fiam elsősorban tevékenységünk logisztikai részét viszi – miközben mellette kertészkedik, virágokat, gyümölcsfákat nevel, értékesít. Mariann, a legifjabb sorsa izgalmasan alakult – de erről beszéljen ő.

     – Honnan a vonzalom a divattervezés iránt, Mariann?

     – Ezzel születtem, az anyatejjel szívtam magamba. Első szárnypróbálgatásaim ötödikes koromban kezdődtek: a sötétítő függönyből kétoldalas dzsekit varrtam. A magam ruháit mindig magam terveztem, már akkor sem szabásminta alapján, hanem egyenesen ollóval vágtam. Ha kellett újraszabtam, varrtam és saját magamtól jöttem rá, hogyan is kell kinéznie egy-egy darabnak ahhoz, hogy közel tökéletes legyen. Azt is felismertem, hogy az első pillanattól, a tervezéstől a megvalósításig mindennek egy kézben kell lennie, különben nem az a darab lesz, amit megálmodtam. Mindannyian tudunk írni, de mégis mindegyik kézírás más. A Divatintézetnél is azt mondták: Euró pában egyedülálló, amit csinálok.

     – A párizsi Dior divatházzal hogyan került kapcsolatba? Valóban ösztöndíjat ajánlottak önnek?

     – A Müller Akadémián tanultam ruhatervezést, -szerkesztést, -modellezést, a Divatintézeten keresztül. Kiváló szakemberek oktattak bennünket. Az ösztöndíj felajánlását nagyon érdekes helyzet előzte meg. A Vörösmarty téri kézműves kiállításon már tíz éve minden alkalommal mi is ott voltunk, bemutattuk a termékeinket. Egyik alkalommal ott találkoztunk egy kedves úriemberrel, aki meghívást adott át a svájci Murtenbe hetvenévente megrendezendő kiállításra, a kendermúzeumban. Ez nagyon fontos esemény! Kizárólag kenderből készült darabokat állítanak ki, nemcsak ruhákat, hanem más textíliákat is. Nagyon tetszett neki mindaz, amit családi vállalkozásunk készít, így anyagmintákat kért, bár azt nem árulta el, hogy valójában ő is szervezi ezt a kiállítást. Édesanyám elmondta, hogy nemcsak szőtteseket, de ruhákat is készítünk kenderből. A kender különleges anyag. Szeretni kell, elviselni, ugyanis durvább és szúrósabb, mint a len. Az anyagmintánk minden kritériumnak megfelelt, pozitív volt a visszajelzés. Anyagi okokból nem tudtunk kimenni a kiállításra, ezért átadtuk a kollekciót, amit odaszántunk. Ennek a kiállításnak a teljes anyagát vette meg a Dior cég egyik vezető tervezője, s így került Svájcból Párizsba a munkánk. Így kaptam ösztöndíjat a Dior divatházhoz, azonban a lehetőséggel nem tudtam élni, mert akkor született meg a kisfiam.

     – Elszalasztott lehetőségként élte meg, vagy elfogadta, hogy így kell lennie?

     – Mindennek oka van, semmi nincs hiába. Nem érzem úgy, hogy bármiről is lemaradtam volna. Ha nekem az van megírva, hogy itt kell maradnom a családommal Csorváson, a tanyán, akkor itt maradok, s itt végzem a munkámat. Nem hiszem, hogy több lennék, ha Párizsban dolgozhatnék. A családom nevét igyekszem a munkámmal erősíteni, öregbíteni. Hol lennék én, a családom, a közös munkánk, ha nem a saját ízlésemet érvényesíthetném?! Az anyagkiválasztástól a tervezésig, a szabásig, egyszóval a ruha elkészültéig minden fázisának én vagyok a gazdája, megálmodója. S ez nagy szabadság.

     – A magyar ruhákkal hogyan került kapcsolatba?

     – Mindig a ruhák voltak a gyengéim – elegánsak, nagyon nőiesek. Mindenféle ruhát kipróbáltam, főként alkalmikat, s egyre inkább a magyaros viselet irányába mentem el. Később teljesen egyértelmű volt, hogy ezt kell csinálnom.

     – Ehhez elengedhetetlen a szakma iránti nagy-nagy alázat is, nem?

     – Mindenképpen. Fontos, hogy mindent megtegyek azért, hogy a lehető legjobb minőség kerüljön ki a kezem alól. Semmilyen műszerem nincs, a szoknya felhajtásához sem; a hat méter bő szoknyát bizony térden állva mérem végig az illetőn, hiszen a testünk nem mindenütt egyforma. A legegyszerűbb eszközökkel dolgozom. A motívumokat illetően egészen a turáni ornamentikáig visszamentünk, múzeumokban, népművészektől kaptunk segítséget. Van mihez visszanyúlni, s talán mindannyiunkban ott az ősi tudás, ami előtör a megfelelő pillanatban. A magyar polgári, nemesi viseletek vonalvezetése, díszei nagyon szépek.

     – A mögöttünk lévő évtizedek öltözékekben is megnyilvánuló igénytelensége hatott a szellemiségre, a lelkiekre? Az egykori nemes, szép formák „visszacsempészése” ünnepeinkre, szelídebb formáiban hétköznapjainkba, nem formál ugyancsak bennünket? Mit gondol erről a divattervező?

     – Mind a fiatalok, mind az idősebbek ízlését igyekszünk finoman terelgetni. Ha egy ilyen ruhát valaki felpróbál, megváltozik a kisugárzása, a tartása. Van ebben az egészben valami megfoghatatlan, amikor mégiscsak a ruha teszi az embert…

Lehoczky Leopoldina