Vedd és olvasd!

Értelmiségi életünk egyik fontos alkotóeleme a nyelv. Emlékezzünk csak vissza a diploma kiadásával kapcsolatos vitákra. Akinek nincs nyelvvizsgája, az a szakismeretet bizonyító okiratot sem kaphatja meg. Sok vélemény merült fel, míg végül is visszavonták a rendelkezést. Mások viszont eleve idegen nyelvű egyetemre jelentkeznek a jobb nyelvtudás érdekében. De még ez is vitatható, hiszen a modern technika lassan legyőzi a nyelvi akadályokat, legalább is sokak szerint. Talán nem is lesz szükség tolmácsra nemsokára. Viszont a nyelv iránti érdeklődés, úgy filozófiai mint gyakorlati téren megmarad, hiszen ez fejez ki bennünket és gondolatainkat. Igényes szövegek esetében a gép talán soha nem fogja elérni az ember érzékenységét. Ezt elmondhatjuk az ún. mesterséges intelligenciával szerzett első tapasztalataink alapján is. Az emberi hangot szöveggé átíró vállalkozások ma is élő embert alkalmaznak, ha különösen igényes vagy fontos helyi szövegekről van szó. 

Nyelvek és misszió

Tisztelettel tekintünk a nyelvek ismerőire. Emlékezzünk vissza a tizenhat nyelvű tolmács, Lomb Kató szinte utánozhatatlan teljesitményére. Legerősebb akkor volt, amikor magyar anyanyelvéről, vagy pedig arra kellett fordítani. Ennek fényében még inkább megbecsüljük azokat, akik nem csak beszélgetéseket vagy tárgyalásokat fordítanak úgy, hogy egyik nyelv sem az anyanyelvük. Gyakran az emigrációba kényszerült értelmiségiek dolgoznak így, miután felfedezték új környezetük nyelvi értékeit és azok vérükké váltak. A misszióra gondolva viszont inkább azok a fizikai természetű nehézségek jutnak eszünkbe, amelyekkel a hitterjesztőknek szembe kell nézniük. Csak néha villan belénk, hogy ott, az egyszerű körülmények között milyen intellektuális teljesítmény, hogy munkájukhoz meg kell tanulniuk a helyi nyelvet. A távoli misszióval kapcsolatban azonban inkább az jut eszünkbe, hogy a „műveletlen” törzsek között dolgozó embernek mégis csak elegendő lenne az alapvető nyelvi fordulatok ismerete. A valóságban ez már évtizedekkel ezelőtt is kevés volt. És nem csak az úgynevezett „nehéz nyelvek”, „ősi kultúrák”, mint a kínai, a japán, vagy a koreai esetében. Gondoljunk arra, hogy kisebb törzsi nyelvek esetében nem álltak (és nem állnak ma sem…) rendelkezésre fordítók még a legalapvetőbb szinten sem, hiszen a helybeliek nem ismertek más nyelveket, csak a sajátjukat, vagy a szomszéd csoportokét. Nem tudtak írni, olvasni. A misszionáriusokra nemcsak az a szerep hárult, hogy prédikáljanak a helybeli híveknek, vagy hitünk alapvető ismereteire tanítsák őket, hanem még a Szentírást és a katekizmust, hitigazságaink összességét is nekik kellett lefordítaniuk. 

Verbita Bibliaközpont Kongóban

A kongói verbita misszió a kezdetektől fogva felismerte a Szentírás hitterjesztő erejét, ezért a keretében dolgozó hithirdetők, az Isteni Ige Társasága nevéhez híven, 1982-ben megalapították a Verbum Bibliaközpontot. Első projektje az volt, hogy a Bibliát a Kongói Demokratikus Köztársaság egyik legszélesebb körben beszélt nyelvén, lingalán adja ki. A kiadó számos könyvet jelentetett meg bibliai képzés, lelkipásztori szolgálat és liturgia céljából. A következő verbita atyáknak vannak nagy érdemeik e téren: Anton Gessler, Gerhard Lesch és Franz Bosul, aki később a Verbita Generalátus levéltárosa lett, ahol a régi, számítógép előtti korszak kézzel és géppel készített levelezését hozzáférhetővé tette az utókor számára. Ezek az úttörő német missziósok szerezték be és szállították Kongóba azokat a bibliatudományi forrásokat, amelyek később nélkülözhetetlenek voltak a fordításban. Talán abban a reményben tették, hogy ha nekik maguknak az afrikai misszió viszontagságai között nincs is idejük elmélyedni azokban, talán majd az utódokat segíteni fogja. És pontosan ez történt. A német atyák kiöregedtek, majd meghaltak vagy visszatértek Európába. Ezek az értékes könyvek váltak Xene Sanchez atya egyik forrásává, amikor kinevezték a Központ vezetőjének. Elhatározta, hogy valóban befejezi az elődei által megkezdett bibliafordító munkát. Xene atya, aki a Fülöp-szigetekről származik, negyven éven keresztül szolgálta az afrikai Kongó népét, az utolsó évtizedben a kiadó igazgatójaként, egészen 2024-ig. Az ő bibliafordító misszióját szeretném megismertetni a magyar keresztény értelmiséggel.

A kikongó nyelv

Xene atya feladata az volt, hogy kikongó nyelvre fordítsa a Szentírást. Ez a bantu nyelvek családjához tartozik, és nagy területen beszélik. Régen tízmillióra becsülték használói számát, ami manapság sokkal több az afrikai népességrobbanás következtében. A nyelvnek sok változata, nyelvjárása van, mivel régen nem volt írásbelisége, ezért a különféle változatok a maguk módján fejlődtek. Viszont a gyarmati hatóságok a nyelvjárások közül kiválasztottak egyet azzal, hogy ez legyen a „lingua franca”, amelyet a kormányzat is használhat. Ezt terjesztették. Xene atya emlékeztet, hogy az ő anyanyelve, a cebui nyelv is sokféle változatban létezik. „Ezért meg tudom érteni, hogy minden csoport a maga változatát tartja fontosnak. Akkor is, ha a gyakorlatban nagyon nehéz lenne minden nyelvjárásra lefordítani a Szentírást. És talán nem is lenne szükséges, hiszen a nyelv egy – fűzi hozzá. – Mi nagyon érzékennyé váltunk arra, amit minden vidéken állítottak az ott lakók, hogy »ez a mi kikongónk«. Nehezen ismerték el a nyelv többi változatát. Ez ugyan a nyelv és az azt beszélők problémája lett volna, ha a fordítást technikailag nézzük. Viszont mi a Szentírás, Isten Szava életet adó erejéből indultunk ki és azt akartuk erősíteni.” Még a kétezer éves keresztény hagyománnyal rendelkező Európában sincs minden nyelvjárásnak saját szentírásfordítása. Természetesen a több nyelvjárást felölelő közös fordítás rengeteg többletenergiát és odafigyelést igényel.

Egy belga jezsuita atya életműve

A katolikus bibliafordítás története a kikongó nyelvvel kapcsolatban egy belga jezsuita, P. Jean Marie Widart nevéhez kötődik. 1965-ben érkezett Kongóba, és 2015-ig dolgozott ott, mindig egy munkacsoporttal. A csoport neve Szent Irenéusz Központ volt. Widart atya nagyon pontosan dolgozott. Minden fordítandó bibliai könyv esetében egy egész éven át tudományosan tanulmányozta annak összefüggéseit, és szemináriumokat tartott róluk. Nagyon képzett volt mind a bibliai nyelvekben, mind a kikongóban. Sajnos azonban akkoriban Afrikában nem álltak rendelkezésre azok a technikai adottságok, amelyek a 21. században természetesnek tűnnek. Sokszor voltak vitái a nyomdával, mely nem úgy dolgozta ki a szöveget, ahogyan kellett volna. 2015-ben fejezte be a fordításokat, a fontos liturgikus szövegek esetében, akkor hazatért Európába. Ekkor még mindig több volt a lefordítatlan szentírási szöveg, mint amivel elkészült. Hazautazása után a Verbita Bibliaközpontra bízta a szövegeit. Ennek az élén állt Xene atya. A feladat tehát az volt, hogy ebből a félkész anyagból megszülessen a teljes szentírásfordítás. A jezsuita atya Belgiumból továbbra is segítette a munkát. Skype-on beszélgetett a Kongóban dolgozó társaival. Franciául magyarázta el, mit hogyan kell tenni, de a korrigálásra szoruló szövegrészeket kikongó nyelven diktálta be. Annyira megörült, hogy valaki folytatja a művét, hogy átadta összes kézirata szerzői jogát, vagyis Xene atya az ő megkérdezése nélkül használhatta, sőt felül is bírálhatta azokat.

(Folytatjuk)