Út és ajtó

„Mivel pedig, atyámfiai, teljes bizalmunk van a szentélybe való bemenetelhez Jézus Krisztus vére által, azon az új és élő úton, amelyet ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az ő teste által; és mivel nagy papunk van az Isten háza felett: járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől, a testét pedig megmosták tiszta vízzel. A reménység hitvallásához szilárdan ragaszkodjunk; mert hű az, aki ígéretet tett. Ügyeljünk arra, hogy egymást kölcsönösen szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk. Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el, ahogyan egyesek szokták, hanem bátorítsuk egymást, annyival is inkább, mivel látjuk, hogy közeledik az a nap” (Zsid 10,19-25).

Kedves keresztény Olvasó!

A böjti időszakban Isten igéje figyelmünket a testi világról a mennyeire irányítja, amelyben nincs fájdalom, rabság és félelem, nincs betegség és idegen korlátozó hatalom, nincsenek elhallgatott önös érdekek és tehetetlen kiszolgáltatottság. Azért, hogy a levél írója megértesse zsidó olvasóival Jézus Krisztus egyedülálló jelentőségét, az olvasók által jól ismert zsidó kultusz fogalmait, képeit hívja segítségül.

A zsidó hitvilág kulcsfogalma az áldozat. Két világ vesz minket körül (talán csak egy, de egyik része előlünk el van zárva), de a lényegesebbet, mindent eldöntőt, életet adót, azt a középpontot, ami körül minden forog, nem ismerjük, titok a számunkra. Ez a mindennél fontosabb, ismeretlen része a világnak, ahonnan áldás és átok, kegyelem és büntetés jön, csak áldozat útján válik hozzáférhetővé az ember számára. Hozzá közelíteni, a szent felségterületre lépni csak engesztelő ajándékkal lehet, mert az ember méltatlan és tisztátalan. Az egész zsidó hit ettől a tremendumtól (szent rettenettől) van áthatva, és vallja, hogy csak így közelíthet az ember a „másik világhoz”, az Isten világához, a Mennyek Országához.

Ez a hitvilág Mózes könyveiben körvonalazódik, de a zsidó történelem folyamán alakul, változik, újabb magyarázatok, sőt rendelkezések születnek (Talmud), amik azonban ezt az alaplátást nem érintik. Nekünk elég Mózes könyveit ismernünk ahhoz, hogy a Zsidókhoz írt levél szerzőjének üzenetét megértsük, és hitünket ez az üzenet építse. Megismételve tehát ezt a zsidó alaplátást: a teremtettség két részből áll, nem elkülönülten, hanem egymásba olvadva, mégis megismerhetetlenül, de ritka pillanatokban a kiváltságos ember számára érthetetlen, titkos módon néha megnyílik a kettő között az átjárás (Mózesnek a csipkebokorban, Jákobnak a lajtorjalátomásban…). Az egyetlen „szabályozott és hivatalossá tett” kapcsolattartás az áldozatbemutatás. Ennek során út (ajtó) nyílik a másik (isteni) világba – de csak a főpapnak, évente egyszer, az áldozati bárány vérével.

Az Egyiptomból való kivonulás utáni időben, a pusztai vándorlás során felépül Mózes útmutatásai szerint a szent hajlék, a kijelentés sátra (2Móz 36-40), és később, amikor állami létet alapít, városokat épít a zsidóság, Salamon király idejében felépül a templom. A kijelentés sátrának és a templomnak ugyanaz a szerepe: a teremtettség „elzárt” részének és a Teremtőnek lakhelyet készíteni ebben a világban. A sátorral és később a templommal jelezni akarták, hogy 

Isten jelen van a világban.

Ihlettel, áhítattal, művészettel, pazar pompával igyekeztek az isteni világot megjeleníteni a kijelentés sátrában és a templomban, hangsúlyozva a transzcendens és az immanens, a túlvilági és evilági, az isteni és emberi, a tiszta és a tisztátalan közötti választóvonalat. A Szentek Szentjét (a legbelső teret, „Isten lakhelyét”) kárpit választja el a környezettől. A tökéletes mennyei világ megjelenítésének szándékát fejezi ki az az érdekes körülmény is, hogy az építkezéssel kapcsolatos kellemetlen zajokat is elkerülték: „Minthogy a templom építésekor már készen kifaragott kövekből építettek, sem kalapácsnak, sem vésőnek, sem egyéb vasszerszámnak a zaja nem hallatszott a templom építésekor” (1Kir 6,7).

Igénk megértése szempontjából tehát azt kell tudnunk, hogy a templomban a Szentek Szentje a bűnös ember elől elzárt isteni világ jelképe volt, ajtaja, a kárpit a két világot elválasztó határ. Ennek a képnek felidézésével akarja a „szent író” meggyőzni olvasóit arról, hogy Jézus Krisztus a kulcsszereplő a két világ közötti átjárhatatlan határ megnyitásában. Jézus Krisztus halála (kiontott vére) olyan engesztelő áldozat, amely egyszer s mindenkorra megszüntette a két világ határának átjárhatatlanságát. Meghasadt a kárpit (Lk 23,45). Szép kép a meggyötört, átszúrt kezű és megnyitott mellkasú, vérző Krisztusra, aki magát még életében útnak (Jn 14,6) és ajtónak (Jn 10,9) mondta.

Mindennek lényege, hogy a teremtettség két része, másképp kifejezve a részekre szakadt teremtettség Jézus Krisztusban újra egy lett (lehet a Te számodra is). Ővele élve két világnak vagyunk részesei: mindnyájan, akik őt követjük, járjuk, hívjuk, Isten jelenlétében élhetünk, egy olyan világban, amit a zsidó szentélynek érez és nevez, szentélyhez hasonlít, aranycsillogással, pálma- és virágfüzér-díszítéssel fejez ki. Nem majd, amikor meghalunk, hanem 

már most élvezhetjük 

ennek a régen szent rettegéssel vágyott és a méltatlanság tudatában félelemmel került világnak a békéjét és örömét Krisztusra hivatkozva, benne bízva. Ezt akarja a levélíró a zsidó címzettek, és a mai elmélkedés a keresztény Olvasó lelkére kötni.

Ragaszkodjunk szilárdan a Mennyek Országának jelenlétéhez az életünkben! Jézusnak legfőbb igazsága, üzenete, hogy elközelített a Mennyek Országa, közöttünk, bennünk van. A reménység hitvallása ennek az igazságnak megélése, hirdetése. A Krisztusban új életlátásra ébredt ember életét megmagyarázhatatlan békesség és harmónia kíséri az élet nehézségei ellenére is, olyan lelki nyugalom és elégedettséget termő lelki gazdagság anyagi szegénységben, testi szenvedésben is, amely megkülönböztet a világtól. Félelemtől (elsősorban halálfélelemtől) megszabadult életről tesznek tanúságot azok a „szentélyben már jártak” (pl.: a Feltámadottal találkozott apostolok, az elragadtatásban részesült Pál apostol, a keresztény vértanú István, aki látta megnyílni az eget és a máig élt és élő számtalan névtelen hittapasztalatot szerzett boldog), akik már tudják, hogy nem kell félni attól, ami megöli a testet, de a léleknek nem árthat (Lk 12,4). Az új és boldog életet formáló krisztusi igazság fényében már csak a szeretet és a szeretetből fakadó jócselekedetek számítanak, minden egyéb evilághoz kötöző csalóka csillogás (pénz, gazdagság, földi hatalom, akadémiai tudás, társadalmi tekintély, akár az egyházi szamárlétrán elfoglalt hely, előnyösen felépített kapcsolatrendszer…) vanitatum vanitas (igen nagy hiábavalóság Préd 1,2).

Imádkozzunk!

Úr Jézus! Te vagy az út és az ajtó a Mennyek Országába. Köszönjük, hogy magadat adtad, hogy előttünk megnyíljon az út és feltáruljon az ajtó. Be akarunk menni! Segíts minket ebben. Vágyunk arra, hogy megszabaduljunk a félelemtől és a mulandó anyagiak csillogásának csábításától. Hozd el a mi szívünkbe is a harmóniát, megelégedettséget, békét és a reménység hitvallását minden nehéz élethelyzetben! 

Ámen.