Újévi koncert

Az új esztendő első ajándéka immár évtizedek óta a Bécsi Filharmonikusok újévi koncertje. Az idén Riccardo Muti olasz karmester vezényelte a népes zenekart, mely szokás szerint a Strauss-dinasztia műveivel gyönyörködtette a nagyvilágot, így minket is.

A keringő lágyan úszó dallamai szinte simogatták a lelkünket, a pattogós polkák pedig még jobban megdobogtatták a szívünket. „A zene az kell, hogy ne vesszünk el”, és amit nem tudunk szavakkal elmondani, mert kevés rá a szó, azt a muzsika hangjai képesek a fülünkön át a szívünknek megüzenni. Egy ilyen koncert képes feledtetni velünk minden keserűségünket, jövőtől való félelmünket, és még tanít is minket. Kiváltképpen arra, hogy széthúzás helyett összetartásra van szükségünk, miként a zenekarnak, ők nem egymás ellen, hanem egymásért vannak, mert jól tudják, hogy minden hangra, minden hangszerre szükség van, miként a Lánchídnak szüksége van minden láncszemére ahhoz, hogy elérje a túlsó partot és ne hulljon a Dunába.

A zenekart az egység jellemzi, holott igen különbözők, ki hegedűn, ki fuvolán, ki kürtön játszik, sokfélék és mégis egyek. Ez az a bizonyos

kibékített sokféleség.

Közösségeink, a családok, a munka- és a baráti közösségek, a nemzetünk is jobban virágoznának, ha harmóniában élnénk, egy húron pendülnénk egymással, mint a zenészek. A koncert, a nevében is benne van, az együttműködés édes gyümölcse, amit, ha megízlelünk az emberlét misztériumára, az együtt és egyedül titkára is fény derül.

„Ha féltem is, a helyemet megálltam – / születtem, elvegyültem és kiváltam.” (József Attila). Valóban szükséges elvegyülni és kiválni, másokkal eggyé lenni s közben magunkra találni. A zenekar kiváló zenészekből áll, akik készek együtt muzsikálni, egymásra figyelni és a karnagy intésére várni. A Kék Duna keringő magával ragad, szárnyakat ad, a mélyből a magasba emel, meggyőz minket arról, hogy élni jó, hogy az élet szép, csak adassék elég idő arra, hogy gyönyörködni tudjunk benne. Adassék nekünk egység, a szeretet egyesítő ereje, amely megértésre és együttérzésre ösztönöz, eggyé kovácsol minket, hogy egy szívvel és egy lélekkel kapcsolódhassunk egymáshoz.

„Én és az Atya egy vagyunk” – vallott Jézus a titkok titkáról, a tökéletes kapcsolódásról, a szeretet teljességének csodájáról, amely minden egység paradigmája lehet. Társas lények vagyunk, közösségre van szükségünk ahhoz, hogy egyenként is boldoguljunk az életben. A közösség szinonimája pedig az egység, amely mint az abroncs a hordót összefogja azokat, akik egymással önként szövetkeznek. Azonban egység csak ott van, ahol a szeretet egysége és az egység szeretete, ha töredékesen is, de kitapinthatóan jelen van. Ez az egység hídként köti össze a különálló szigeteket, az egyéneket, és hármas pilléren nyugszik, alázatra, türelemre és elfogadásra épül. Ezek hiátusa a híd összeomlásához, a közösség felbomlásához vezethet.

Ahol nincs egység, ott kétség van, gyakorta kétségbeesés, békétlenség, netán háború. Az individuumok korát éljük, amikor az egyén érdekei felülírják a közösség érdekeit, ily módon a közösségek egyre sérülékenyebbek, könnyen erodálódnak. Leginkább a családok, gyülekezetek és más egyéb közösségek kitettsége nagy, nincsenek már nagycsaládok, ezért telítettek az idősotthonok is. Szóval ár ellen kell úsznunk, de úsznunk kell, ha nem akarunk végleg elmerülni. A jövőnk, a megmaradásunk a tét, tehát van miért harcolnunk, persze csak békés eszközökkel.

Jézus a békesség fejedelmeként jött el erre a világra, és akként is távozott, Húsvét után salommal köszönt, „békesség néktek”, mondta a nehéz szívű tanítványoknak. Karácsony az ezerszer áldott betlehemi Gyermek születésének ünnepélyes fölmagasztalása. Azonban ünnep után már nem a kis Jézust kell dédelgetnünk, hanem a bemerítkező, megkeresztelkedő Krisztust kell szeretnünk és követnünk. Engedjük fölnőni a gyermeket, engedjük a kis Jézust Krisztussá növekedni bennünk és általunk. A fölnőtt Jézus bemerítkezik a Jordánba, szolidaritást vállalva velünk, és tanúságot téve az Örökkévaló megbocsájtó, testünket-lelkünket tisztítgató szeretetéről. Mert, ami Jézussal történt, az valójában egy tisztulási rítus volt, amelynek spirituális hatásáról így vall a zsoltáros: „Könyörülj rajtam kegyelmeddel Istenem, töröld el hűtlenségemet nagy irgalmaddal! Teljesen mosd le rólam bűnömet és vétkeimtől tisztíts meg engem! Tisztíts meg izsóppal és tiszta leszek, moss meg engem és fehérebb leszek, mint a hó! Tiszta szívet teremts bennem Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem” (51. zsoltár)!

Miközben Jézus megkeresztelkedik, leszáll rá a Lélek, kiárad rá Isten szeretete és egy hang hallatszik: „Ez az én szeretett, szerelmetes fiam, akiben gyönyörködöm” (Lk 3,22). Íme a teljes, a tökéletes egység, az örökkévaló szeretet megbonthatatlan egysége, melyet Jézus röviden csak így aposztrofált: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn17). Ha Krisztust követjük, magunk is átélhetjük általa az istengyermekség valódi katarzisát, Mennyei Atyánk türelmes, megbocsájtó, gyermekeiben gyönyörködő szeretetét.

Ebből a titokzatos és csodálatos egységből merítve képesek lehetünk mi is egymással valódi közösségben élni,

széthúzás helyett összetartani, egymáshoz jó szívvel, testvérként kapcsolódni.

A Bécsi Filharmonikusok újévi koncertje ennek az áldott egységnek, az együttes erőfeszítésnek édes gyümölcsével, gyönyörűséges muzsikával ajándékoz meg minket minden évben, csak legyen fülünk a meghallására.