Tours-i Szent Márton

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia és Szombathely város kezdeményezésére a magyar kormány a 2016-os esztendőt Szent Márton emlékévvé nyilvánította. Ennek kapcsán a magyarországi szentek közt fontos helyet betöltő Tours-i Szent Márton képzőművészeti ábrázolásának történetét, legfontosabb jellemzőit járjuk körül. Az első részben az egyetemes művészetben megjelenő fő típusokat vesszük számba.

Szent Márton életrajzát fiatalabb kortársa, Sulpicius Severus örökítette meg, aki a szent utolsó éveiben tanítványa volt. Művében Mártont mint aszketikus szent remetét és vitéz katonát, később mint nyájának jó pásztorát láthatjuk viszont. Bármelyik oldalát is mutatja, a felebarátai iránt érzett szeretet az, ami a legjellemzőbb volt rá. Sulpicius Severus írása igen népszerű volt a korabeli Európában, a későbbiekben Venantius Fortunatus eposza Szent Mártonról (6. sz.), majd Tours-i Gergely A frankok története c. műve (6. sz.), illetve Jacobus de Voragine Legenda Aureája (13. sz.) emlékezik meg részletesebben Márton életéről, hazánkban pedig a már sokszor emlegetett Érdy-kódex, illetve más fordításban az Érsekújvári Kódex örökíti meg Márton életét, tetteit, csodáit.

Márton 316/317-ben született a Római Birodalom Savariájában, édesapja a légió tisztjeként szolgált, szülei valószínűleg szláv származásúak lehettek, mindketten pogányok. Édesapja szolgálataiért jutalmul Itáliában kapott földet, így a mai Paviába (Ticinium) költözött a család, s a gyermek ott nőtt fel, zömében pogány környezetben, emellett azonban a krisztusi tanítással is itt találkozott először. Tizenkét éves korában szülei akarata ellenére katekumennek jelentkezett, s hat évig készült a keresztség felvételére. Közben három év elmúltával, Constantinus uralkodása alatt, a római törvények előírását követve, mely kimondta, hogy a veteránok fiait is harci szolgálatra kell kötelezni, belépett a hadseregbe, ahol fiatal kora miatt egy testőrködő lovascsapat tagja lett, s csak 19 éves korában válhatott ténylegesen katonává. Társai már a kezdetektől felfigyeltek a szegények, elesettek iránti segítőkészségére: ,,Igen jóindulatú volt társaival szemben: csodálatra méltó szeretet, valamint emberi mértéket felülmúló türelem és alázatosság jellemezte. Életvitelének szerénységét nem szükséges külön dicsérni, mert már abban az időben úgy élt, hogy inkább vélték szerzetesnek, mint katonának. Ezen tetteivel annyira megnyerte magának a katonatársait, hogy csodálatos szeretettel vették körül. Bár még nem született újjá Krisztusban, jó cselekedetei miatt a keresztség várományosának bizonyult: virrasztott a betegek mellett, segített a nyomorultakon, táplálta a szűkölködőket, ruhával látta el a mezíteleneket, és a mindennapi élelemre szükségesen kívül semmit sem tartott meg magának a zsoldjából. Már ekkor sem csak süket hallgatója volt az evangéliumnak, és nem törődött a holnappal.” (Sulpicius Severus: Szent Márton élete, Bencés Kiadó, 1996)

Légiója Galliában kapott megbízást, Amiens-ben, ahol különösen zord volt abban az évben a tél. Márton a szegényeknek ajándékozta az összes ruháját, csak a rajta lévők maradtak meg. Egy este szolgálatából hazafelé tartva a városkapunál egy didergő koldussal találkozott. Mivel már felesleges ruhája nem volt, a rajta lévő köpenyét hasította ketté és terítette a felét a koldus vállára. Éjjel álmában Krisztust látta viszont a köpenydarabbal borítva, aki így szólt: „Márton takart be ezzel a ruhával, pedig még katekumen.” 339-ben keresztelkedett meg Amiens-ben, s parancsnoka kérésére még két évig a seregben maradt. Mielőtt távozott volna, barbárok támadtak Galliára, s az egyik fontos ütközet előtt maga a császár buzdította katonáit, egyenként szólította őket és pénzadományt adott nekik. Mártonhoz érve ő ezt visszautasította, mondván: ,,Eddig neked szolgáltam, engedd meg, hogy most már Istennek katonáskodjam. Adományodat fogadja el az, aki harcolni akar, én Krisztus katonája vagyok, ezért nekem már nem szabad harcolnom.” A császár meglepődve szavain gyávasággal vádolta meg Mártont, aki azonban ezt válaszolta: ,,Ha elhatározásomat gyávaságnak és nem a hitemnek tulajdonítják, akkor holnap fegyvertelenül állok oda a sereg elé, és Jézus Urunk nevében, a kereszt jelével, pajzs és sisak nélkül bátran behatolok az ellenség sorai közé.” Az ütközetre végül nem került sor, mert a barbár frank sereg követei a császártól békét kértek, ami nagy meglepetést okozott a császárnak, s így súlyos veszteségtől óvta meg a sereget.

Márton ezután végleg elhagyta a katonaságot, és Poitiers-be, a szent életű Hilarius püspökhöz ment, hogy felajánlja szolgálatait. Ő nemsokára diakónussá akarta szentelni, ám Márton méltatlannak tartván magát erre, a hierarchia aljáról indult, s csak később vette fel a diakonátust, illetve a később szentté avatott püspöktől az exorcista, vagyis ördögűző funkciót is megkapta. Álmára hallgatván 355-ben visszatért Pannóniába, mivel szülei ismét Savariában éltek, hogy ott hirdesse Krisztus tanítását. Hazafelé eltévedt az Alpokban, majd rablók ejtették foglyul, ám egyikük, látván, hogy szemernyit sem fél, beszélgetni kezdett vele, s ennek hatására megtért és szerzetes lett. ,,Innen továbbhaladva, miután elhagyta Mediolaneumot (Milánót), Márton előtt emberi alakot fölvéve megjelent a sátán, és megkérdezte, hová igyekszik. Midőn meghallotta, hogy Márton azt feleli, oda igyekszik, ahová az Úr hívja, ezt mondta neki: »bárhová mész is, bármivel próbálkozol, a sátán akadályozni fog téged.« Erre Márton prófétai szóval így válaszolt: »Istenben bizakodom, nem félek, ember mit árthat nekem?« A sátán ekkor hirtelen eltűnt előle. Ezután lelki vágyának és szándékának megfelelően megszabadította anyját a pogányság tévedésétől, de apja megmaradt a rosszban; Márton jó példája mégis sokak üdvösségére szolgált.”

Ebben az időben az ariánus eretnekmozgalom szinte virágzott ezen a területen, Márton, mivel bátran hirdette az evangéliumot, hamar kivívta ellenszenvüket, olyannyira, hogy elűzték Savariából. Poitiers felé indult Itálián keresztül, ám megtudván, hogy Hilariust is elűzték püspöki székéből, Milánóban maradt, s folytatta térítő tevékenységét. Az ariánusok innen is távozásra kényszerítették, így gyermekkori vágyát valósíthatta meg: remeteként élt a városon kívül, s az Insula Gallinariára, vagyis a Tyúk-szigetnek nevezett helyre ment. Később csatlakozott hozzá egy buzgó paptársa, akivel szemlélődő életet éltek a szigeten. ,,Itt sokáig a növények gyökereivel táplálkozott. Egyszer, mint mondják, a hunyor mérges szárát vette magához eledelül, de mikor megérezte, hogy a méreg átjárja a testét, s közel van a halála, a félelmetes veszedelmet imádságával elűzte, és azonnal megszűnt minden fájdalma.” 360-ban, miután megtudta, hogy Hilarius visszatérhetett székhelyére, útnak indult Poitiers-be, hogy segítségére legyen mesterének. Galliába visszaérkezvén azt tapasztalta, hogy vidéken még mindig a pogányság a meghatározó, így 361-ben Ligugié környékén ismét remeteségbe vonult, hamarosan sokan csatlakoztak hozzá, s szépen, fokozatosan szerzetesi közösséggé alakultak. Ehhez azonban fel kellett vennie az egyházi rend szentségét. A közösség élete az imádsággal és munkával telt, Márton pedig a hit alapjaira oktatta társait. Élete vezérlő elve a továbbiakban a térítés lett, bejárta a vidéket, közösségeket alapított, ahová tanítványait küldte folytatni a megkezdett munkát. Számos csoda kapcsolódott tevékenységéhez, több alkalommal imája erejének hatására feltámadt a halott, egyik esetben egy katekumen, aki még a keresztség felvétele előtt hunyta le a szemeit.

Márton Ligugiében szerette volna élni élete hátralévő részét, ám Tours püspökének halála keresztülhúzta számításait. Mivel sosem vágyott emelkedni az egyházi hierarchiában, cselt alkalmazva hívták el a városba, ahol végül szinte a teljes város akarata előtt meghajolva elfoglalta a püspöki széket. Életét továbbra is egyszerűen élte, s mivel egy idő után már teherré kezdett válni számára, hogy nem teheti ezt, Marmoutier-ben telepedett le, ahol ismét hamar több szerzetes követte. Élete további részében folytatta hittérítő tevékenységét, leromboltatta a pogány bálványokat, sok templomot építtetett, csodák kísérték útját. Szinte egész Galliát bejárta, imái nyomán csodás gyógyulások történtek, ördögtől megszállottakat szabadított meg, még 80 éves korában is a vidéket járta fáradhatatlanul. Candes városában érte el a halál, ahol több napig lázasan feküdt hamuból készített fekhelyén, elutasítván a szalmát. Halála óráján így imádkozott az Úrhoz: „Uram, ha népednek még szüksége van rám, nem vonakodom a munkától.” 397. november 8-án szólította magához lelkét a Teremtő. A hír, hogy Gallia apostola elhunyt, gyorsan elterjedt, s Tours városának lakói kicsempészték a holttestet Candesből, ahol szintén ragaszkodtak ahhoz, hogy oda temessék. Hatalmas tömeg búcsúzott Mártontól Tours-ban november 11-én, ami azóta is emléknapja, sírja fölé tanítványa, Brictius kápolnát emeltetett.

Tours-i Szent Márton széles körben tisztelt szent, Ausztria, Németország, Franciaország, Olaszország területén számtalan templomot szenteltek az ő titulusára, a történelmi Magyarországon negyven település viselte nevét, 82 templom kapta meg őt védőszentként.

Képzőművészeti ábrázolásai már az ókeresztény kortól kezdve megjelennek, alakja rendkívüli helyet foglal el az alakuló egyházban és az európai szentek sorában. Ebben az írásban lehetetlen lenne felsorakoztatni a teljes ábrázolástörténetet és típusokat, igyekszünk a legjellemzőbbeket és a különlegeseket felvillantani.

Ábrázolásai leginkább az általa megtestesített eszményt mutatják be: a Krisztust követő, alázatos, világi hívságokat elutasító, emberbarát, a krisztusi tanítást nemcsak hirdető, hanem meg is élő, másokat segítő, életét a krisztusi szeretet terjesztésének szentelő püspökszent alakját. Leggyakrabban püspökként jelenik meg, attribútuma a koldus, bajor területen a lúd, esetleg a kehely. Legnépszerűbb jelenete életéből a köpeny megfelezése, így leginkább legionárius felszerelésben ábrázolják, lovával együtt, de megjelenhet szerzetesként könyvvel a kezében is. Az 5–6. században alakult ki saját ciklusa, melyet szerte Európában átvettek. Ennek legfőbb jelenetei a Sulpicius Severus-féle életrajz csodás történetei.

Első ismert ábrázolása a ravennai San Appolinare Nuovo ókeresztény templom 6. század elején készült mozaikdíszítésén látható (1. kép), ahol a világbíró Krisztus trónja felé igyekvő férfiszentek seregének élén áll. Öltözete eltér a többi szent férfiétól, ugyanis ők mindannyian vértanúk, tehát fehér ornátust kaptak, kezükben tartják a vértanúk koszorúját, mellettük pálmaág jelzi áldozatos halálukat. Márton természetes halállal ment el a világból, így ő bíborpalástot kapott, amit Krisztus is visel, és az uralkodóknak kijáró szín volt, a kezében lévő koszorú pedig a győzelem koszorúja. Ravennában komoly küzdelmet folytatott az egyház az ariánusok szektájával, ahogyan Márton is tette életében. Az eredetileg ariánus templomot Theoderik keleti gót uralkodó emeltette saját sírkápolnájaként 500 körül, ám 540 után Szent Márton titulusára újraszentelték, immáron a katolikus egyház tulajdonaként, s a 9. században Ravenna első püspöke, Apollinaris tiszteletére nevezték át.

Márton képzőművészeti ábrázolása 31 jelenetből áll, melyek Sulpicius Severus életrajza alapján alakultak ki a következőképpen: 1. A császár kötelezi Mártont a katonai szolgálatra; 2. Köpenyét megosztja a koldussal és álma; 3. Felmentését kéri a katonai szolgálat alól; 4. Keresztelkedése; 5. Hilarius akolitusnak/exorcistának nevezi ki; 6. Megtéríti a rablót; 7. Sátánt űz; 8. A mérges hunyor okozta halálos bajt imádsággal űzi el; 9. Az öngyilkos ifjú feltámasztása; 10. Kolostoralapítás; 11. Halott feltámasztása; 12. Megszállott megszabadítása; 13. Püspökké szentelése; 14. Az álvértanú leleplezése; 15. A gyermek feltámasztása; 16. Valentinianus császár harca; 17. A pogányok által tisztelt fenyőfa kivágása; 18. A béna meggyógyítása; 19. Márton megcsókol egy leprást; 20. A Madonna mellett Szent Teklával, Ágnessel, Péterrel, Pállal beszélget; 21. Maximus császár lakomáján; 22. Márton miséje; 23. Történet az ördögről; 24. Papot szentel/Szt. Florentius szentelése; 25. Utóda Brictus lesz; 26. Megjövendöli halálát; 27. Halála és temetése; 28. Tours és Poitiers vitája; 29. Holttestét hajón Tours-ba szállítják; 30. Szent Ambrus álma Márton haláláról; 31. Ereklyéinek elhelyezése.

A jelenetek közül legjellemzőbb és legnépszerűbb a köpeny megosztása az amiens-i kapunál, amelyhez gyakorta kapcsolódik az utána következő álom jelenete is. A 9–10. századtól kezdve egyre népszerűbb lesz Szent Márton alakja, ez jól követhető ábrázolásainak sokasodásán. Az elsők közé sorolhatjuk a kódexekben megjelenő jeleneteket. Így például már a Fuldai Sacramentariumban (2. kép), melynek a 10. század utolsó harmadában készült ábrázolásán középen a mandorlában megjelenő trónoló, világbíró Krisztust (Maestas Domini) láthatjuk angyali karral körülvéve. Jobbján az amiens-i jelenetet, melyet a várfallal körülvett város elé helyez a miniátor, Mártonnal azonos méretű a koldus, akit egy kisebb textildarab borít csupán, balján pedig Márton alvó alakja látható, ezúttal még az álom megjelenítése nélkül. Gyakorivá válik a két téma összekapcsolása, mint például a szent életét bemutató tours-i kódex jelenetén (3. kép), ahol az alsó mezőben a köpenyfelezés jelenetét örökítette meg az alkotó, Mártont mint lovas katonát láthatjuk itt, aki lova kantárját fogva előtte áll, szemben a méretben vele azonos, ágyékkötős koldussal, a felső mezőben pedig álmában az angyaloktól körülvett Krisztus mutatja fel a köpenydarabot. Érdekes megjelenítési forma látható a svájci Zillis Szent Márton-templomának mennyezetén (4. kép), melyet fakazetták borítanak. Az 1130-ban elkészült mennyezet számos bibliai jelenete közt hét mutatja Márton történetét, melyek a nyugati bejárat felett a második sorban láthatók.

A köpenymegosztás jelenete a szobrászat számára is érdekes téma volt. Kiválóan bizonyítja ezt a már igen korai, 1204 körül Guidetto da Como köréből származó művész által megmintázott jelenet, mely a luccai Szent Márton-székesegyház homlokzatára készült (5. kép). Az ezúttal már lovon ülő Márton alakja balra fordulva látható, mellette áll a vele azonos méretű, ruhában megjelenő koldus, fogván a köpeny szélét. A szoborcsoport két konzolon áll, a figurákon antikizáló hatás érvényesül. A plasztika egy másik darabja az 1240 körül készült ún. ,,Bassenheimi lovas” homokkőből készült alakja (6. kép), mely a kora gótika formanyelvét mutatja, s a mainzi székesegyház bal oldali mellékoltárára készülhetett a ,,Naumburgi Mester” kezétől. A kompozíció egyre dinamikusabbá válik, a figurák csavarodnak, mozgás közben látjuk a teljes jelenetet.

Már a kezdetektől fogva szívesen ábrázolták Mártont püspökként is, az egyik első ilyen ábrázolása Mainz város 1150 körüli pecsétnyomója volt. Ezt számos szobor és festmény követte, s ezeken vagy önmagában, vagy a koldussal, vagy más szentek között jelenítették meg, az utóbbinál már főként a koldus alakja nélkül látható. Így jelenik meg például a valószínűleg kasztíliai eredetű ,,Budapesti mester” ecsetjétől származó oltártáblán, mely a Szépművészeti Múzeum darabjai közt található (7. kép). Az 1475–95 közt készült táblakép a Jézus életét bemutató szárnyasoltár egyik táblája, melyen Márton már mint nemes öltözetű püspök jelenik meg. Hegyikristály fibula díszíti palástját, baljában arany pásztorbot, jobbját áldásra emeli, mögötte egy ablakrésen át táji hátteret láthatunk.

A gótika korában az oly népszerűvé váló üvegablakokon is helyet kapott Szent Márton alakja, aki ekkor már inkább mint a másokat segítő figura jelenik meg, a Krisztussal való összekapcsolódása háttérbe szorult. Szép példája ennek a chartres-i Notre-Dame- katedrális 1220-ban elkészült ablaka, mely 16 jelenetben mutatja be a jótevő püspökszent tevékenységét (8. kép). A késő gótika idején, 1300 körül született a colmari Szt. Márton-templom nyugati kapudísze és a vimperga csúcsában lovon ábrázolt szent és a koldus alakja (9. kép). Itt a koldus a ló hasa alatt kuporogva, fájdalmas arccal fogja baljával a fölötte magasodó szent köpenyének szegélyét. A kompozíció a kapuzat fölé helyezve teológiailag is fontos momentumot tartalmaz: ,,Én vagyok az ajtó[…]senki sem mehet az Atyához, csak általam” (Jn 10,9; 14,6). Számunkra is fontos ábrázolása a Szépművészeti Múzeumban őrzött 1475 körüli metszet Martin Schongauertől (10. kép – az amszterdami változat), melyen Márton már a 15. századi kortárs arisztokraták öltözetét kapja, s hatalmas köpenye alatt görnyed a jóval kisebb méretű, ágyékkötős koldus figurája. A típus egy következő variánsa szintén a Szépművészeti Múzeumban látható: egy 1500 és 1510 között hársfából készült Szent Márton-kompozíció (11. kép). Az álló jeleneten már püspöki ornátusban láthatjuk viszont, a koldus alakja pedig egyre zsugorodik, szinte könyörögve nyújtja kezét a hatalmas püspök felé.

Megfigyelhető, hogy 15. századtól kezdve népszokásbeli elemekkel gyarapodott a téma, például ekkor kapcsolják hozzá a 19. századig mellette maradó ludat is. Legendája szerint püspökké választásakor tiltakozása jeléül elrejtőzött egy libaólban, ám a ludak elárulták gágogásukkal. Az Asam-fivérek által 1721-ben készített weltenburgi Szent György-oltár szobordíszeként a történet elemeit összecsúsztatva láthatjuk (12. kép): Márton már püspöki ornátusban, a barokk lendületességével mutat a hívők felé, lábánál balja felől az egyik felzavart lúd tör elő a háttérből, jobbján egy kis puttó bontakozik ki köpenye redői alól. Szerte Európában a Márton szent napjaként tisztelt november 11-én nagy népünnepélyt tartottak, mivel ez volt a munkaév utolsó napja is. Ekkor libát sütöttek, mulatoztak, a szegényeknek bort osztottak. A németalföldi ábrázolásokon oly gyakori tömegjelenetek egyikét láthatjuk Pieter Balten Szent Márton-ünnep c., a 16. század második feléből származó művén (13. kép). Szent Márton és a köpenymegosztás jobb szélen látható lovas jelenete szinte elvész a zenélő, mulatozó, részegeskedő, kavargó embertömegben, ahogyan az Amiens-t idéző városkép is a bal szélen. A hatalmas csapra vert hordó áll a kép középpontjában, ehhez tódul különböző edényekkel a nép, akik észre sem veszik a mellettük zajló jelenetet. A bal szél egyik nemesi figurája az egyetlen, aki karjával Mártonék felé mutatva mintegy figyelmezteti a tobzódó tömeget a másfajta, másokért áldozatot hozó cselekedetekre.

A téma még csavarosabb megoldását figyelhetjük meg Jan of Lucas von Duetecum 1550 körüli rézmetszetén (14. kép). Itt a szent emléknapja egy vízi ünnepként jelenik meg Amiens falai mentén, Márton a bal oldalon egy csónak orrában áll, a koldus a parton, a köpeny kettejük közt feszül, Márton kardjával éppen szétvágni készül azt. A Hieronymus Bosch műveit idéző metszet számos különös figurát rejt. A Hans Memling által 1487-ben a brugge-i Szent János Kórház kápolnájába készített diptichonon (15. kép) már háttéralakként, a donátor tettének analógiájaként jelenik meg Szent Márton. A bal képtábla Madonnájához a jobb képtáblán megjelenített imádkozó donátor mögött az üvegablakon láthatjuk a lovas változatú köpenymegosztás jelenetét. A szent karitatív tette kiválóan összekapcsolható az ispotály másokat segítő törekvéseivel.

A 16. századtól kezdve a püspöki ornátusban megjelenített és koldussal együtt ábrázolt Márton képtípusnál előfordul, hogy a szent nem a köpenyét nyújtja a szükséget szenvedő felé, hanem egy pénzdarabot ad neki. Így láthatjuk például Hans Holbein Solothurn Madonnáján a Madonna jobbján, Szent Ursus társaságában (16. kép).

A barokk korában a jótevő, gyógyító, karitatív szent ábrázolása kerül előtérbe leginkább. El Greco 1597–99-ben és 1604-ben is megfestette a lovas köpenymegosztás jelenetét, a háttérben Toledo látképe teszi sajátossá a jelenetet (17. kép). Márton a helyiek aranyozott páncéljában, divatos nyakfodorral látható, fényes zöld köpenyét az álló koldus maga elé húzza, s könyörgő tekintettel fordul a lovas felé. Van Dyck több változatban festette meg a témát 1618 körül (18. kép): az elsőn két földön kuporgó koldus alakja fölé magasodik a fiatal, barokk öltözetű lovas szent alakja, akit saját korabeli építészeti környezetbe helyezett a festő. A városkapunál történő jelenetben Márton szürke lova egy csigalépcső alsó fokai fölött lép át, jobbján két társa szintén lovon figyeli a jelenetet. Az átszellemült arcú Márton már majdnem széthasította köpönyegét, aminek alját a nekünk háttal ülő, robusztus koldus alakja húz maga felé. Félig bekötött szemű társa térdelve szemléli a történéseket. A másik változaton (19. kép) a koldusok csoportja kibővül, egy gyermekét tartó anya, egy idősebb asszony és még egy férfi is szerepel rajta. Márton itt a kapun lép át, a lépcső nem szerepel a képen, az anya pedig kinyújtott tenyérrel koldul a köpenyét vágó szent felé, aki azonban a saját mozdulatára figyel.

A barokk kortól kezdve szívesen ábrázolják Márton megdicsőülését is. Ezt láthatjuk például Johann Georg Bergmüller 1716-os tannheimi oltárképén (20. kép), illetve Francesco Monti Szent Márton apoteózisa c. művén (21. kép).

A Szépművészeti Múzeumban őrzött 1760 körüli, Gaetano Gandolfitól származó festmény (22. kép) már abba a csoportba tartozik, amelyen más szentek társaságában ábrázolják Mártont. A középkortól kezdve szívesen jelenítik meg több szent körében is, a budapesti képen Szent Márk evangélista a társa. A valószínűleg vázlatnak szánt mozgalmas kompozíció középpontjában a sisakos lovas katona áll, aki a Van Dyck-i változathoz hasonlóan mozdul a koldus felé. Jobbján láthatjuk a kezében könyvet és tollat tartó Szent Márkot, aki a fejük fölötti felhőn elhelyezett puttókra és egy angyalra függeszti tekintetét.

A 19–20. század ábrázolásaiban vagy egy korábbi típust elevenítenek fel, vagy csupán sejtetik a szent püspök tevékenységét, a keresztény ikonográfia gyakorta meglehetősen a háttérbe szorul, szinte profanizálódik a jelenet, jelzésszerűvé válik a jócselekedet. Így láthatjuk például Hans von Marées 1869-es festményén is (23. kép). Technikailag érdekes, ám az ikonográfiát tekintve hagyományos megoldást mutat az 1997-ben készült köpenymegosztás jelenetét ábrázoló fém lovasszobor, mely Mainz óvárosába készült Albert Sous műveként (24. kép).

Lovas Orsolya

Források:
Sulpicius Severus: Szent Márton élete, Bencés Kiadó, Pannonhalma, 1996.
E. Kirschbaum, LCI VII., Verlag Herder, Freiburg am Breisgau, 1994, 572-580.
Dr. Lőrincz Zoltán: Szent Márton, Savaria szülötte, B. K. L. Kiadó-Pannon Lapok Társasága, Szombathely, 2000.