Szatmárnémeti második alapítója

A Szatmári Római Katolikus Egyházmegye életében Scheffler János vértanú püspök boldoggá avatásának fényes eseménye nem homályosította el azt a reményt, hogy Isten szolgája Hám János püspököt is ugyanez a glória várja.

     Úgy tartják, hogy Hám János püspök „Szatmár-Németi” második megalapítója. Amit most láthatunk a városban, annak nagy részét Hám János építette, közel harmincéves püspöksége idején.

     Szegény sorsú családból emelkedett fel, mert tehetséges volt. Csizmadia családban született Gyöngyösön, 1781. január 5-én, másnap meg is keresztelték. Ezért kapta a János mellé a Gáspár nevet is. Gyenge testalkatú, de kellemes megjelenésű gyermek volt, mint a bibliai Dávid. A ferences gimnáziumban osztályelső volt. A harmadik év után nem tanulhatott tovább, édesapja műhelyében kellett dolgoznia. A barátoknak sikerült kiemelni onnan és P. Lovasi Benedek magával vitte Rozsnyóra. Mint szegény diák, a kolostor ebédlőjében szolgálta meg az ellátását. Lovasi atyát Egerbe helyezték, oda is magával vitte a fiút. Befejezte a gimnáziumot, és felvették a papi szemináriumba. 1804. március 17-én szentelték pappá. Első szentmiséjét Gyöngyösön, a Szent Bertalan-templomban mutatta be.

     Pásztói káplán volt, de nem sokáig. Ugyanis már zajlott az új Szatmári Egyházmegye megalakítása, ami 1804-ben meg is történt. Hám János pedig még ugyanabban az évben az Egri Papnevelő Intézetben előbb prefektus és tanár, majd rektor lett. A napóleoni háborúk miatt a királyi család Egerbe menekült. Hám János misézett nekik. Megkedvelték, szolgálatát meghálálták. 1817-ben kanonoki stallumot kapott. 1827. május 25-én pedig I. Ferenc király szatmári püspökké nevezte ki. 1828. március 16-án Egerben felszentelték, s április 15-én elfoglalta Szatmárnémetiben a püspöki széket.

     Egy vidék, minél távolabb van az ország központjától, annál szegényebb. Az öt polgári megye (Szatmár, Bereg, Ung, Ugocsa és Máramaros), melyből a szatmári püspökség megalakult, elég távol van Budapesttől. A forradalmakkal terhelt Európa felszínre hozta az addig nyugvóponton tartott szociális feszültségeket, amelyekkel az állam már nem tudott megbirkózni. A civil társadalomnak egyre inkább részt kellett vállalni a szociális és egészségügyi gondok megoldásában. Hám János ezen a téren kezdte el felelős főpapi–főúri szolgálatát.

     Még székfoglalásának évében létrehozta a Szatmári Városi Szegények Intézetét. Saját jövedelméből területet vásárolt, s azon 60 ágyas kórházat épített. Az alapító levélben megfogalmazta az intézmény célját: „Az utcai és a házanként való koldulás megszüntetésére a szegények ápolása és ellátása útján.” Elrendelte, hogy vegyék fel a valódi szegényeket valláskülönbség nélkül. Az intézményt rábízta az Istenes Szent Jánosról elnevezett irgalmasrendi szerzetesekre, akiket még 1830-ban telepített le Szatmárnémetiben. A szegénygondozás segítségére megalapította a Jótékonykodó Nőegyletet, s rájuk bízta az idősgondozó intézetet, melyet 1834-ben létesített. (Ebből alakult 1860-ban a városi kórház.)

     1842-ben letelepítette a Páli Szent Vincéről nevezett (Szatmári) Irgalmas Nővérek Kongregációját azzal a céllal, hogy gondozzák a szegényeket, elhagyatottakat és a betegeket az intézményekben és azon kívül is. Ez oly sikeres alapítás volt, hogy a századfordulóra már 53 házban működött országszerte, kórházakban, aggmenházakban, árvaházakban, óvodákban, iskolákban, internátusokban. Hám János megérezte, hogy a rászorulók rendelkezésére kell állnia bármikor, bármilyen helyzetben. Ki kell menni a templomból, ott kell lenni a betegek között. Minden héten egy délutánt a kórházban, egy másik délutánt pedig az irgalmas nővérek rendházának betegágyainál töltött.

     Meg kell itt említenünk a szociális gondoskodás egy másik vonatkozását is: a szegény, de tehetséges gyermekek taníttatásának előmozdítását. Még 1928-ban megvásárolt egy telket, ahol felépíttette a püspöki konviktust. Működtetésére saját jövedelméből alapítványt létesített, melyből 35–40 szegény, de tehetséges vidéki diák tanulhatott úgy, hogy lakást és ellátást is kaptak. 1842-ben már közel száz gyermek elhelyezését biztosította. Terveiben szerepelt a ferences szerzetesek letelepítése, hogy a külső területeken élő szegényeket segítsék, gyermekeiknek ingyen elemi oktatást biztosítsanak és mesterséget is tanuljanak. Meg is építtette számukra a rendházat. – Tanulmányozta a cigányság 19. századi életét, helyzetét és problémáit is. Voltak jó elképzelései, de ennek megvalósításában halála megakadályozta.

     Hám János püspök az oktatás és nevelés ügyében is nagyon sokat tett. Külön katolikus elemi iskolát is létesített, de tanító- és óvónőképzőt is nyitott. A Szatmári Irgalmas Nővérek vezetésére bízta a négyosztályos leányiskolát. Ezzel az volt a célja, hogy szolgálja a város és a vidék polgári családjaiból származó leánygyermekek tanítását, nevelését. A vidékiek számára bentlakást is biztosított. Az egyházi intézményekben nagyon képzett tanárokat alkalmazott. Az irattári dokumentumok szerint a gimnázium és a püspöki líceum tanárai kivétel nélkül, legalább három (néha négy) idegen nyelvet ismertek és beszéltek, a latinon kívül.

     Különös gondja volt a papképzésre. Az mondta: „A pap tudatlansága a nép veszte. Szánalomra méltó az a nép, amelyet tudatlan pap vezet.” Az intézetbe a legkiválóbb tanárok tanítottak és neveltek. Saját maga felügyelte és figyelemmel kísérte a kispapok fejlődését. A papnövendékeket ösztönözte a német nyelv megtanulására is, hogy az egyházmegyében élő számos német származású hívőt anyanyelvükön szolgálhassák.

     Szociális, egészségügyi és oktatási céljainak elérésére Hám János rengeteget építkezett. Ő volt a város mecénása. A mai városkép nagy részben neki köszönhető. Szerényen élt, hogy minél többet adhasson. – Megvette a Piacteret, lebontatta az árusok bódéit, viskóit, hogy helyén kialakítsa a központi teret, amit aztán a városnak ajándékozott. A térre néz a püspöki székesegyház, amely mai formáját az ő idejében nyerte el. Közelében van a püspöki palota, amit szintén ő alakított ki.

     Ezeken kívül alapított 11 új plébániát (Sárosoroszi, Aknaszlatina, Mérk, Márokpapi, Lázári, Csomaköz, Császlóc, Puszta dobos, Remetevasgyár, Nántű, Turjaremete és Nyírcsaholy). Templomok épültek, és nagylelkű támogatásával készült el Szatmárnémetiben a székesegyház mellett az irgalmasrendiek kápolnája, a kéttornyú Kálvária-templom és a Zárdatemplom. Ezenkívül templom épült Lázáriban, Sárosorosziban, Szatmárcsekén, Pusztadoboson, Császlócon, Beregszász ban, Nántűn és Mezőkaszonyban.

     Hám János is kiterjesztette atyai szeretetét és szolgálatát egész egyházmegyéjére, miközben Szatmárnémeti plébánosa volt. A munkában fáradhatatlan volt. Fényűzés nélkül, egyszerűen élt. Asztala egyszerű, magyaros volt, vendégeit szívesen látta. Keveset evett, bort, kávét nem ivott, nem dohányzott, a jobb ételeket kerülte. Szigorúan böjtölt, nem vacsorázott, ágyban nem aludt, köpenyével takarózott. Derekán állandóan viselte a szúrós, szöges övet, a ciliciumot.

     Mindebből vendégei semmit sem éreztek meg. Sőt: papjai, ha a városban jártak, csak nála szállhattak meg. Úri módon látta el őket, és szívesen beszélgetett velük. Sohasem esett abba a hibába, hogy őt unásig kellett hallgatniuk. Ezt eltanulták tőle papjai is. Egy példát mondok: Ilosvay kanonok úr, a székesegyház plébánosa, gyönyörű paplak emeleti erkélyén pipázott, a piaci napokon. Ha meglátott a téren egy papot, aki ügyes-bajos dolgait intézni jött, vagy éppen bevásárló úton volt, bekiáltott a konyhába: „Még egy terítéket!” Ilyenkor a püspök ebédlője megtelt vendégekkel, s mindig elmondta: „Nem akarom, hogy lacikonyhán egyetek.” Ha valaki meg nem ment be, legközelebb számon kérte. A szatmári papok ma is felülmúlhatatlanok vendégszeretetben. Számtalanszor tapasztaltam a püspök asztalánál, s a legkisebb plébánián is.

     Komolyan vette a szeretet parancsát, de a maga számára szigorú életrendet alakított ki. Sok időt töltött imában, kora hajnaltól kezdve. A püspöki kertben egyedül sziesztázott, séta közben elmélkedett. Egészségi állapotáról, gyengeségeiről, betegségről sohasem beszélt. Környezete egy esetről tud: a kolerajárvány idején (1855) titkára már szinte halálra vált, az orvosok tiltása ellenére bement hozzá, letérdelve imádkozott ágya mellett. Fertőzést kapott, de rövid idő múlva meggyógyult. A titkár is egészséges lett, s felgyógyulását a püspök imájának tulajdonította. Egész életében szelíd lelkű, csendes ember volt, aki szívén viselte a rábízottak sorsát. Szerette hazáját. Amikor a híveit a keresztény erényekre buzdította, szem előtt tartotta, hogy egy ember minél keresztényebb, annál jobb hazafi.

     Hogy ő maga milyen hazafi volt, azt a közéletben tanúsított magatartásából ismerhetjük meg. Püspökként, hivatalból tagja volt a főrendi háznak, s így a törvényhozó testületnek, de ritkán vett részt azon. Akarata ellenére sodródott bele a politikába. 1848. március 15-én győzött a forradalom. A következő vasárnap neki kellett a hálaadó misét celebrálnia. Az országgyűlés két házában egyre másra hozták a törvényeket. A kapkodás miatt előállt joghézagokat kihasználva, sokan saját pecsenyéjüket sütögették. Július 7-én kelt körlevelében rámutatott erre: „Őrizkedjetek azoktól, akik színleg javatokat akarják, saját hasznukat keresik. Ne higgyetek mindenkinek, mert sok a hamis tanító.”

     A kultuszminiszter Pestre hívja a püspököket az alsópapság ügyeinek megbeszélésére. Hám Jánostól megkérdezték, hogy elfogadná-e az időközben megüresedett egri érseki széket. Válasza rövid és tömör volt: „A kérdés felesleges. Életemben sohasem válogattam, hanem mindig feljebbvalóim rendelkezését követtem.” Nem csodálkozhatunk meglepetésén, amikor 1848. június 25-én V. Ferdinánd király esztergomi érsekké nevezte ki, aminek a kormány nem örült. Ő tudta ezt, hisz állandó rendőri felügyelet alatt tartották. Így fohászkodott akkor: „Uram, fölemelvén levetettél engem, legyen meg a Te akaratod.” – Római jóváhagyás híján sohasem foglalhatta el székét, de azért Pesten maradt. Számos kérdésben szembekerült a magyar kormánnyal és a törvényhozással, ahol erős egyházellenes szellem és magatartás uralkodott. 1849. május 15-én a kormány hazaárulási pert indított ellene, s felszólították, hogy hercegprímási tisztségéről írásban mondjon le. Megtette, de orvoslást kért Bach belügyminisztertől, aki az ügyet röviden elintézte: „Megpróbáltatásai közepette a vallásban keressen vigasztalást.” Kegyesen megengedték, hogy visszatérjen szatmárnémeti püspöki székébe. Itt halt meg 1857. december 30-án, rövid szenvedés után.

     Nem diplomatának született. Belehajszolták a politikába. Egyházmegyéjében derekasan helyt állt. A liberális, jozefinista áramlattal szemben imádsággal és hitének megvallásával védekezett. Az események hatására két malomkő közé került, s őrlődött. „A forradalmár szellemű embereket testvéreinek tartotta, de az ő kedvükért sem tudta feláldozni a királyhoz való hűségét…, de magyarságát sem tudta megtagadni uralkodója kedvéért.”

Varga János

IRODALOM
Dr. Szőcs Péter Levente: Egyház és társadalom Hám János püspök korában.

Bura László: Hám János öröksége.

Löchli Terézia Tündér és Dr. Láng László: Hám János szociális tevékenysége.