Szász száz

„A halhatatlanság a képek dolga, nem az enyém.” – A száz esztendeje született Szász Endre Munkácsy-díjas festő- és grafikusművész, textil-, üveg-, porcelán-, díszlet- és ékszertervező vallotta ezt. Meg azt is: „Az élet olyan, mint az úszómedence. Fejest kell ugrani belé, különben nem lehet megtanulni úszni.” A csíkszeredai születésű, „rengetegből érkezett” festő művészetével bizonyította mindezt, s világviszonylatban is bámulatos életművet hagyott maga után.

A nemzetközi hírű alkotó – bár élt számos szép helyén a világnak – élete utolsó harmadában csendet és nyugalmat szeretett volna maga körül. Amerikából hazatelepülve a somogyi kisközséget, Várdát választotta. Otthona az egykori Somssich–Matolay-kúria lett; szobákat nyittatott össze, a tízholdas parkba magnólialigetet álmodott, és termetes fákat ültetett. Azért nem csemetéket, mert attól félt: nem lesz ideje megvárni, míg megnőnek. Felesége, Katalin, akit Hollóházán ismert meg, férje 2003-as halálát követően is változatlan formában őrzi műtermét, amelyek más helyiségekkel együtt az érdeklődők előtt is nyitottak. Úgynevezett „törléses” technikával készült, szürrealisztikus fantáziaképei, kedves grafikái, porcelánjai is megtekinthetők itt csakúgy, mint személyes tárgyai. Az özvegy azt kívánja megmutatni az emlékházzal: Toronto, Los Angeles, Hollóháza és Sopron után milyen környezetben élt, alkotott és szeretett a festőzseni.

Ajándék a sorstól, hogy számtalanszor találkozhattam a mesterrel. Szász soha nem adott kosarat. Derűs személyisége, bámulatos mesélőkedve, alkalmi évődései, karakán megnyilvánulásai, hihetetlen humora nemcsak az újságírót, a barátot, olykor a politikusokat is zavarba hozta.

Beszélgetéseinkkor kitágult a világ; egyszer Amerikában jártunk gondolatban, máskor a somogyi megyebálon, ahol a gyertyalánggal megfeketítette a szalvétát, hogy kulcscsomójával „rajzoljon rá”, de börtönélményeit is elmesélte, hiszen fegyverrejtegetésért az 50-es években lecsukták. Tíz évre ítélték, de „csak” másfelet kellett leülnie. Szó esett a látszólag könnyűnek ítélt technikájáról, hiszen nemcsak ecsettel, hanem pengével, radírral és ronggyal is festett, meg arról, hogy a rövid alkotófolyamatot sokan irigyelték tőle, a művekért kapott pénzt még többen, de arra nem gondoltak: Szásznál az alkotás nem akkor kezdődött, amikor a műteremben odaállt a festőállvány elé, hanem jóval korábban. Tanulmányrajzok tízezreivel a háta mögött...

Élete a munkáról, a művészetről, a „csinálásról”, a kísérletezésről, lezárásról és újrakezdésről, majd az utolsó két évtizedben rendhagyó rajzórákról, tehetségek felkarolásáról, nyári alkotótáborokról szólt. És a nőkről, a feleségekről, akiktől általában üres kézzel, egy szál bőrönddel állt odébb. Amikor rátalált Katalinra, azt mondta: ennyi idő után neki is sikerülhet valami az életben.

Több infarktuson esett át, s egy szívműtéten is, ám még 75 évesen is rendkívül aktív volt. Éjjel 2-3 óráig dolgozott, s ugyan a korábbi másfél–két liter fekete helyett csak egy duplát ivott már naponta, később hetente, a cigarettáról csak átmenetileg tudott lemondani. Ha jobban érezte magát, újra füstölgött. Azt vallotta: a teste öregedett csak meg, a lelke nem, s ha tehetné, akkor legalább hatszáz évig élne, hogy olyan képet fessen, mint amilyent szeretne. Gyakran hangoztatta: hanyatt fekve sokkal jobb képet tudna pingálni képzeletben, mint amilyent a valóságban, pedig tisztában volt azzal, hogy művei kedveltek és kelendők.

Első amerikai kiállítására úgy árazta be alkotásait, hogy előtte megtudakolta, mennyi egy Dalí- vagy Picasso-kép. „Jó, akkor én csak a felét kérem” – mérte fel a helyzetet, és néhány nap alatt kiállításának teljes anyaga elkelt. Művei egyébként Johannesburgtól Tokióig, San Franciscótól Párizsig a legrangosabb kiállítóhelyeken kerültek paravánra, és számos közintézmény is őrzi míves porcelánfalait. Jelentős szakmai sikert jelentett számára a Villon, valamint Omar Khajjam verseihez készített illusztrációsorozata. Ez utóbbi 1964-ben a British Múzeum pályázatán a XX. század legszebb könyve lett. Talán ennek (is) köszönhető a Munkácsy-díj.

A míves bútorokkal berendezett, jelentős alkotóktól származó festményekkel otthonossá tett várdai kúriában zajló beszélgetéseinkkor az arany-zöld kanapé bársonyába süppedve lazításról, pihenésről soha nem esett szó köztünk, mert Szász világéletében munkamániás volt. Úgy vélte, aki pihen, az meghal. Hetvenéves koráig fiatalnak érezte magát, de aztán „megütötte” a kor. Addig a betegségeket is félvállról vette. Szerencsére mindenből könnyen kigyógyult, vagy feltámasztották. Háromszor hozták vissza az életbe. S hogy jobban becsülte-e azóta az életet, másként nézett-e az emberekre? Nem, mert az életről, a halálról már fiatalon gondolkodott, hiszen ez a szakmájához tartozott. Amerikában szeretett élni, de úgy érezte, hogy elkényelmesedett, lelassult volna, ha ott marad, ugyanis különösebben nem kellett küzdenie azért, hogy jól éljen. Előre látta, ha Amerikában marad, beledagadt volna a karosszékbe, és soha nem állt volna fel. Testével együtt eltunyult volna a lelke is.

Arról is faggattam többször, mi volt fontos az életében. Pénz, siker, nők, pompa? Azt felelte: az égvilágon semmi. Csak az emberek szeretnek fontosak lenni; azt hiszik, attól lesznek boldogok. Mivel nem tartotta önmagát fontosnak, így nem érezte úgy, hogy fáj a lét. Úgy fogta fel az életet, mint egy érdekes eseményt, amely olykor még szórakoztató is. Madách is csak annyit mondott: „Ember küzdj, és bízva bízzál…”

Dr. Géger Melinda művészettörténész szerint „Szász festészete az avantgarde irányzatoktól függetlenül bontakozott ki. Képei kivétel nélkül figuratívak, mégis olyan gazdag tartalmakat hordoznak, melyek a narratív ábrázolás fölé emelik őket. E munkák adják művészetének gerincét, ezekből táplálkoznak, nőnek ki az alkalmazott grafikai és egyéni technikai megoldásokkal készült alkotásai is. Művei a szimbolizmus és a szürrealizmus határán mozognak, de valójában egyik kategóriába sem sorolhatók be”.

Szász Endre életében legenda lett. Allegorikus női és férfi fejei, szürrealisztikus alkotásai, történelmi, irodalmi, zenei vagy bibliai témájú grafikái, festményei, porcelánjai kelendők voltak. Képei bejárták a nagyvilágot, múzeumok, gyűjtők, intézmények vásároltak tőle, s népszerűsége jó pár évvel halála után is töretlen.

Akik figyelemmel kísérték mindennapjait, művészetét, tudták: sokszor forrósodott fel körülötte a levegő. Többnyire mások gondoskodtak erről, hiszen az irigység nagy mozgatóerő. Amerikában és idehaza is hamisították a képeit, máskor meg téves információkra épített híreket, történeteket röpített világgá a sajtó. Az sem rajta múlott, hogy Hollóháza nem lett „a porcelán Weimarja”.

Szász hitt a felettünk álló rendben, s bár Szőnyi-tanítványként végzett a főiskolán, a természetet tartotta legfőbb tanítómesterének. Az egyházi személyek közül többeket kedvelt; Lékai László bíboros és Balás Béla akkori kaposvári főpásztor is köztük volt, akivel egy időben együtt lábadozott a mosdósi kórházban. Egy lengyel vonatkozású képével, a Sobieski Jánost ábrázoló alkotásával II. János Pál pápát is megajándékozta az egyház.

Rajz és festés nélkül, élet-halál harcot vívva sem tudott meglenni. Halála előtt a kórházban is készített néhány képet; keze nyomán kifeszített lepedődarabok nemesültek művészi alkotássá. Szász Endre 2003. augusztus 18-án átszenderült az öröklétbe, ám velünk maradtak különleges fejdíszekkel ékesített nő- és karakteres férfialakjai: bájukat felfedő dámák, horgas orrú rabbik, görnyedt hátú, madártestű öregasszonyok és kalapos parasztemberek. S még megannyi profán és szakrális témájú alkotás. Míves kristálycsodák, ékszerremekek, szőnyegek, sálak, művészi textíliák és a legkülönfélébb porcelánok, no meg Gárdonyi remeke, a Szász látványtervei alapján forgatott film, az Egri csillagok...

A Munkácsy-díjas művésztől, Várda díszpolgárától a kaposvári Keleti temetőben vettek végső búcsút, ahol a művészet és a közélet jeles személyiségei is megjelentek. A huszonnégy évvel ezelőtt befejezett, gazdag életmű gondozása özvegyére maradt, hiszen ahogy Egry József, a Balaton szerelmese mondta: „Egy nemzetnél nemcsak az a fontos, hogy vannak-e értékei, hanem az is, hogy vannak-e értékeinek megbecsülői”. Nemcsak a galériák közönsége, hanem a várdai kúriába betérők is megmerítkezhetnek a világhírű alkotó művészetében.

Legutóbb, amikor ott jártam, magam is belelapoztam az 1940-es évek elején általa gyöngybetűvel teleírt füzetekbe, mivel akkoriban a kamasz Szász naplót vezetett. Az egyiknek ez áll első oldalán: „Istennel”. Első szerelméről, Katicáról is olvashatunk 1942-es beszámolójában, meg arról is: „Ma áldoztam, de cigarettáztam is.” Egy két évvel későbbi bejegyzésben pedig – ekkor 18 éves volt –,  ez állt: „Istenem, szép életet adtál! Engedd meg, hogy le tudjam küzdeni magamban a gyengeséget, s majd felemelt fővel, csillogó szemekkel járulhassak ítéleted elé!”

Fotó: Kovács Tibor