Reménytelenül reménykedve

A vastag falak felfogták a külvilág zaját, a behúzott ablaktáblák a fényt. A kőlapos padozatra dobott báránybőrön üldögélt már órák óta. Délután lehet, vagy már este? Néha előredőlt, néha hátra, értelmetlennek érzett mindent: az elmúlt évek lázas igyekezetét, a vándorlást, küszködést, megfelelni akarást, a várakozást valamire, ami megváltoztatja az egész nép és az ő életét.

A lépések zajára riadtan felkapta fejét. Csak János tért vissza ‒ simultak ki pillanatra vonásai. Fiatal társa a tágas helyiség túloldalán telepedett le. Régtől ismerte, és legalább három éve már annak is, amikor Jézusnál találkoztak. Testvére, András biztatására ment oda, ott kezdődött minden! Felnyögött. S itt fejeződik be, rettegve, bujkálva a többi zsidó elől? Micsoda lelkesedést éreztek pedig a Jordánban keresztelő János szavaitól fűtve, a Mesterrel való találkozásukkor! Aztán azon a csodálatos esküvőn Kánában, a víz borrá változtatásakor! „Megtaláltuk, akiről Mózes törvénye és a próféták írnak” ‒ mondogatták egymásnak. Most minden reménységük ott hever a sírban. Meggyalázva, megkínozva! Elárulva ‒ suttogta maga elé.

Újra elöntötte a szégyen. Gyáva, gyatra ember ő, nem Szikla! Hiába tüntette ki ezzel a névvel a Mester, aki rejtélyes okból annyira bízott benne; megtagadta elfogatása éjjelén háromszor ‒ ahogy megjósolta neki! Mélyet sóhajtott. Legalább megpróbálta kimenteni a főpap embereinek a kezéből, egyetlenként kardot rántva ‒ kapaszkodott bele abba, amire e siralmas napokban egyedül büszke lehetett. Igaz, Jézus megrótta érte… Micsoda Messiás az ilyen ‒ tört ki belőle hangosan ‒, aki hagyja magát elfogni néhány nyomorult papi szolga által? S mi még tőle vártuk a rómaiak elűzését?

‒ Csillapodj, Péter! ‒ szólalt meg hosszú idő óta először János. ‒ Ezt mi reméltük a lelkünk mélyén, de Mesterünk erről sosem beszélt, ne vesd hát szemére!

‒ Arról sem ‒ fortyant fel Péter ‒, hogy csak úgy itt hagy minket!

‒ Visszagondolva, sokszor célzott erre, csak eleresztettük a fülünk mellett.

‒ Mi lesz most velünk, János?

‒ Biztos gondoskodik valahogy majd rólunk!

‒ Úgy, mint magáról?

‒ Meglehet. Emlékezhetsz a szavaira: „nem nagyobb a szolga uránál”.

Péter nyelt egyet. Gúnyolódik vele ez a taknyos vagy rátapint az igazságra? Válasz nélkül hagyta társa megjegyzését, feltápászkodott. Betszaidára, egykori lakhelyére, családjára, alig látott kislányára gondolt. Elhanyagolta szeretteit, mert járta az országot Jézussal, aki első látásra lenyűgözte, akinek minden mozdulatát, csodás tettét, szavát leste. Aki most halott! Élete virágjában, a kéz közeli hatalomra jutás, megdicsőülés helyett… Nem, elsősorban nem rang, dicsőség miatt követte ‒ tiltakozott a felhorgadó belső vád ellen ‒, hanem egyszerűen jó volt a Mesterrel lenni, körülötte megváltozott a világ! Néha azért megkísértette az érvényesülés gondolata ‒ ismerte el röstelkedve. Nos, János rámutatott, valóban része lesz abban a jóban, amiben annak, akihez csatlakozott…

Tett néhány lépést, kinyújtóztatta tagjait. Erős, egészséges, visszamegy övéihez, halászik, mint régen. Néhány napig biztos ugratják, gúnyolják majd lelkesedéséért, amiért hitt valamiben, valakiben, és képes volt érte elhagyni mindenét, aztán megszokják jelenlétét. A mindennapos küzdelem a széllel, a vízzel majd újra egybesimítják társaival, mintha el sem ment volna közülük… Megrázkódott. Így érezne a többi halász a Genezáreti tónál, de miként ő, aki járt a hullámokon, látta saját szemével Illést, Mózest, ragyogó fényben tündökölni Jézust? Képes lenne húzni nap mint nap a hálót anélkül, hogy ne ez járjon a fejében? Hallgatni kicsinyes torzsalkodásaikat, együgyű locsogásukat a Mester bölcs mondatai, a többi tanítvánnyal folytatott lelket hevítő viták, beszélgetések, az igaz élet keresése helyett? Hiszen már a Messiáshoz való csatlakozás előtt is többre, másra vágyott… Hát megkapta!

Visszaült a báránybőrre. Az elsőre csábító vágykép: élni a régi módon ‒ gyorsan halványult. Maradjon a városban, kockáztatva az elfogását? Láthatta, milyen sokan emlékeztek rá Annás főpap udvarában! Mit mondjon a többieknek holnap, amikor a megbeszéltek szerint összegyűlnek itt, ezen a helyen, ahol Máté jóvoltából meghúzódhat? Ha összegyűlnek… Szerteszaladt mindenki azon a borzalmas napon, talán sosem látja őket többé? Ami megengedhetetlen lenne, hiszen kiválasztottak ők, közös feladatuk van, amit rájuk bízott a Mester! Erre kell rávilágítania… Lázasan kutatott emlékezetében, agyában példabeszédek töredékei kavarogtak. Uram segíts! ‒ fohászkodott.

A teremben már tökéletes sötétség honolt.

‒ Alszol? — kérdezte János.

‒ Miként tudnék? ‒ sóhajtotta.

‒ Emlékszel, amikor mi hárman felmentünk Jézussal a hegyre?

‒ Holtomig táplálja és borzongatja lelkem, amit ott átéltünk ‒ válaszolta neki mély átéléssel.

‒ Arra is, mit mondott Jézus lefelé jövet nekünk? ‒ faggatta tovább János.

‒ Azt kérte, ne beszéljünk arról, amit láttunk.

‒ Jó, jó, de meddig?

Péter megvonta vállát. Zebedeus fia maga válaszolta meg kérdését:

‒ „Amíg az Emberfia föl nem támad a halálból!” Erőltesd az emlékezetedet, mert úgy rémlik, beszélt nekünk a feltámadásáról más alkalomból is!

Feltámadás? ‒ hasított bele a remény fénycsóvája elméjében, aztán kihunyt. János javíthatatlan fantaszta.

– Hagyjuk a félig értett kijelentéseit, maradjunk a tényeknél, ő halott, mi magunkra maradtunk! – Érezte, hangjából sugárzik a kiábrándultság. ‒ De nem megbízatás nélkül ‒ tette hozzá gyorsan, kijelölt vezetőhöz illőn. János szerencsére nem firtatta, pontosan mi lenne az. Ismét a hallgatás telepedett közéjük.

A sötétség kedvezett az emlékezésnek, újra a Mesterrel járta az utakat. Igyekezett felidézni mondásait, de elméjében minduntalan a csodák, a csodás gyógyítások türemkedtek az előtérbe: anyósáé, a vakoké, bénáké, bélpoklosoké. Lázár feltámasztása! Az ő Ura, Mestere vitte mindezt végbe!

– Ennyi hihetetlen tett, mind hiába lett volna, a semmiért? ‒ suttogta maga elé. Aztán megint ott ült képzeletben, Kánában az esküvőn, Máriával, Jézussal, Jánossal egy asztalnál, a ragyogó napsütéstől az udvart védő, friss gallyakból eszkábált tető alatt, Natanael, András, Fülöp, meg a násznép társaságában. Érezni vélte a friss szellőt, vele szemben a Mester arcán mosoly derengett.

Arra riadt fel, hogy Mária Magdolna rázza a vállát.

‒ Ébredj! Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hová tették!

Bambán bámult rá, aztán eljutott hozzá a szavak értelme, felugrott. Akkorra már János kifelé igyekezett az ajtón. Utánairamodott, de képtelen volt lépést tartani vele. Hiába, karcsúbb, fiatalabb… Mire célhoz ért zihálva, levegőt kapkodva, ifjabb társa már ott álldogált a sír bejárata elől elgördített kő mellett. Annak méretét tekintve, csak erős férfi lehetett a tettes ‒ állapította meg azonnal.

‒ Valóban üresnek tűnik ‒ suttogta János.

‒ Megnézzük! ‒ vágta rá határozott hangon, bár szíve zakatolt. Belépett a sziklasírba. Látta, ahol az Úr feküdhetett, ott csupán a holta után rátekert gyolcs hevert, a fejét takaró kendő pedig összehajtva egy sziklába vájt polcon! Más semmi, csak kő mindenütt… Meztelenül vitték volna el Jézust, tetézve szégyenét? Szeme könnybe lábadt.

János is beóvakodott, odaállt mellé. Szótlanul szemlélték Mesterük ottmaradt holmiját. Mit tegyenek, hol keressék az Urat? Kihez forduljanak? ‒ tanakodott magában Péter. Bárkit megkérdeznek, azonnal híre megy a történteknek, s felhívják magukra az életükre törők figyelmét.

‒ Ugye, megmondtam! ‒ kiáltotta ekkor János, s kirohant a sírboltból. Megbolondult szegény? Ő sem jár tőle messze…

Kibújt a sziklasírból, visszaindult rejtekhelyükre. Talán épp Uruk elrablásával akarják őket előcsalogatni, avagy megvádolni? ‒ jutott eszébe menet közben. Százlépésnyire a helytől, ahová Jézust temették, Mária Magdolna jött vele szembe.

‒ Mi történt a barátoddal? ‒ kérdezte. ‒ Sugárzik az arca a boldogságtól ebben a szörnyű helyzetben!

Péter legyintett. ‒ Majd beszélek vele; hanem ti nők, idegeneknek ne szóljatok a Mester tetemének az eltűnéséről, inkább menjetek a város forgalmas helyeire, és figyeljetek minden elejtett szóra! Az asszony megígérte.

Amikor belépett szálláshelyére, örömére, már ott ült a tanítványok zöme. Izgatott vitájukból kiderült, ismerik a legújabb eseményeket. János tőlük távol, az egyik sarokban álldogált. A feszültség majd szétvetette a termet.

‒ Most mit tegyünk, Péter? ‒ kérdezte András. Mindannyian várakozóan fordultak feléje.

‒ Egyelőre várunk ‒ felelte. ‒ Az asszonyokat elküldtem a városba, hátha hallanak valamit, ami útba igazít bennünket.

János kurtán felnevetett. Dühösen pillantott rá, de lenyelte a kikívánkozó szavakat. Fülöp a nála lévő kosárból kenyereket, gyümölcsöt szedett elő. Szájában összefutott a nyál, rég evett utoljára. Épp túl voltak az első falatokon, amikor Mária Magdolna robbant be közéjük.

‒ Megjelent nekem az Úr, feltámadott! Kérésére hírül hoztam nektek!

A bejelentésre óriási zsivaj támadt, mígnem a hírhozó sírva elfutott a rá szórt szidalmak, sértések miatt.

‒ A végén a nyakunkra hozza a főpapok embereit az ostoba képzelgéseivel ‒ fújtatott még távozása után is Jakab. Péter mindvégig néma maradt, János mosolytól fénylő arcát fürkészte. Ő lenne a bolond, nem ez az ifjú ember? Elemi erővel tört fel benne a vágy: valósuljon meg, ami hihetetlen!

‒ Galileai férfiak! Mi van, ha az asszony igazat beszélt? ‒ kiáltotta izgatottan. A rámeredő zavarodott, gúnyos tekintetek elnémították. Felállt, bezárta az ajtókat.

Hegyi Ferenc
Fotó: Csiszár Imre