Pozitív attoszekundumok

„Az idő a legérdekesebb dolgok egyike. Szubjektív és objektív egyszerre. Elmúlt és lesz. A múltat felidézzük, kutatjuk, a jövőt tervezzük, megpróbáljuk megjósolni. Legrövidebb a jelen. Mire megragadnánk, tovatűnik.” Ismeretlen szerző tette közzé a világhálón ezt a frappáns meghatározást egy olyan témáról, amely mindenkit érdekel. Egyszerű közembert, természettudóst, filozófust, matematikust, írót, költőt egyaránt.

Hippói Szent Ágoston is felteszi a kérdést és válasza is ránk, emberekre jellemző: „Mi hát az idő? Ha senki sem kérdezi, tudom. Ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom.” A meghatározás szerint a szubjektív idő, az egyén belső időészlelése eseményekhez, történésekhez kötődik. Ez az idő sohasem egyformán telik, tartamérzete függ az életkortól és főként az események személyes jelentőségétől, körülményeitől. 

Az idő alapegysége a másodperc. Friss Nobel-díjasunk, Krausz Ferenc munkájából már tudja a laikus is, hogy a közvetlenül mért legkisebb időtartam az attoszekundum, ami tíz a mínusz száznyolcvanadikon másodperc. Elképzelhetetlenül kis idő! A többszörösök már ismertebbek, a perctől a milleniumig. Ám itt is van érdekesség, hisz létezik olimpiád is, ami 4 éves ciklust jelent, vagy a generáció, ami 25 évet ölel fel. Egyes filozófusok és fizikusok azzal érvelnek, hogy amit időként tapasztalunk, csupán illúzió, tudatunk terméke. Itt az idő múlása nem valóságos: a múlt és a jövő már teljes terjedelmében létezik, ugyanúgy, ahogy a tér egésze. Nos, erre joggal mondhatja a nyájas olvasó, hogy ezt itt most hagyjam abba! Ezt is teszem, hisz József Attila is megírta: „Lement a nap nyugaton, / Följött a nap keleten. / Egyszerű ez. / Él az, aki eleven.” Ám később már így fogalmaz: „Az elmúltba szemem tétován tekint / Egy percre csak! Üldözi a jelen, / Nem pihenhet régi emlékeken, / Únos untalan visszatér megint.” 

Adyt sem hagyta hidegen a téma: „Emlékezem, hogy tegnap örültem / S körülöttem tegnapok, holtak. / Csak a mát nem látom sehol sem. / Mi lesz holnap?” Reményik Sándor már derűsebb: „Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő, / Mi áldjuk balzsamosztó, lágy kezed, / Te tudod: az örök seb mese csak, / Egy seb ha nyílik, a másik heged, / Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő, / A perced ír, az órád irgalom, / Az éveid csupa szent sebkötések, / Vezess, vezess, mi követünk vakon.” 

Juhász Gyula már szomorúbban döbben rá az idő megállíthatatlanságára: „Minden reggel / Búcsúszavak jönnek sereggel. / Minden délben / Úgy érzem, éltem és már holtra értem. / Minden este / Reménynek, vágynak mindörökre veszte. / Minden éjjel / Ölelkezem a fojtó semmiséggel. / S reggel, reggel / Új búcsút járok tűnő életemmel.” Csokonai egész modern: „Óh idő, te egy egész! / Nincsen neked sem kezdeted, se véged; / És csupán a véges ész / Szabdalt fel apró részeidre téged.” Tóth Árpád éjszakai réme az óra: „Ketyegésében rekedt, tompa dal van, / Virrasztó éjen gyakran nézem őt / S úgy rémlik, lengő teste szeli halkan / Hiú forgáccsá az örök időt.” Kosztolányi ideje egészen dermesztő: „Az óra áll. És száll a pillanat, / eltűnnek a napok, múlik az év, / a század, ezred és az óra áll. / Az illanó idő szívdobbanása / remegve lüktet által a szobán, / s nincs semmi, semmi nesz, csak némaság.”

Mi lehet a feloldása e sok szomorúságnak? Szerintem a minőség. A minőségi tartalommal megtöltött idő. A szeretetben, jóságban, imában megélt minden perce életünknek.

A pozitív attoszekundumok évszázadnyi boldog életet szülnek!