Őszintén akarok élni

Minden körülmény adott volt ahhoz, hogy a Kádár-rendszerben a pop-rockzenészek életét és érvényesülését embert próbálóvá tegyék, ennek lenyomata, valamint a filozofikus derű is jellemző a Révész – Ezt én választottam című könyvre, amit nemrégiben jelentetett meg a Helikon Kiadó. A legendás Piramis és Generál együttesek énekese, aki később szólókarrierbe kezdett, memoárkötetben jelentette meg mindazt, amit fontosnak tart az életéről, s amelynek másik mottója akár az is lehetne, hogy „Őszintén akarok élni”, hiszen mindent a lehető legnagyobb nyíltsággal tett közzé.

A lényegében kronologikus sorrendet tartó kötet, amelyben Derksen Gyöngyi és Bálint Csaba jegyezte le az énekes gondolatait, beszámol azokról a lényeges mozzanatokról, valamint hajmeresztő vargabetűkről, extrém helyzetekről, amelyeken Révész Sándor az élete folyamán keresztülment. Már gyermekkora is tartogatott számára vidám és tragikus eseményeket egyaránt. A kötetből sugárzik a nosztalgikus jókedv, ami a vidéki nyaralások hangulatát, a boldog békeidőket idézik, azt, ahogy a gyerekek önfeledten bicikliztek vagy jóízűen ették a gyümölcsöt. A kötetre egyébként is jellemző a közvetlen hangnem, minduntalan ideidézve a Piramis-örökzöldet, miszerint „Őszintén akarok élni”. Sajnálatos módon azonban a tragédiák sem kerülték el Révész Sándort: időről időre visszaidéződik, ahogy hallgatta szülei veszekedését, ami aztán válásba torkollt. Ez a lelki trauma is többször visszatér a kötetben, mintegy azt sugallva, hogy ezt akkora tragédiaként élte meg a kötet főszereplője, hogy még a mai napig is ezt dolgozza fel. Ahogy valószínűsíthetően a sok-sok pozitív és negatív élmény újramegélésére is alkalmat kínált a memoárkötet elkészítése. A könyvben szerepel az is, hogy a fergeteges, euforikus hangulatú, tomboló sikerek után szüksége volt a visszavonulásra, amelyre alkalmas volt az az ásotthalmi tanya, ahol Révész Sándor tizenhét évig élt.

A kötetből egy olyan tizenéves srác képe rajzolódik ki, akit a nagyszülei, illetve az édesapja és az édesanyja külön-külön próbáltak nevelni, de a sok bába között nem egy alkalommal elveszett a gyerek, még ha erről a gondviselők nem is feltétlenül tehettek. A mai viszonyok között is túl nagy merészségről, hovatovább felelőtlenségről tesz tanúbizonyságot, hogy egy felső tagozatos diákot az édesanyja hagy egyedül élni az egykori családi lakásban, és hetente kétszer elviszi tőle a szennyes ruhát és visz neki pénzt. Ennek alapján akár a biztos elkallódás is lehetett volna Révész Sándor osztályrésze, de hála Istennek a jelleme ennél sokkal erősebb volt, még akkor is, ha a középiskolából együtt rúgták ki Póka Egonnal, a Hobo Blues Band későbbi nagyszerű basszusgitárosával, s akivel testvérbaráti kapcsolatba került, mivel két évig náluk lakott.

Ez azért volt így, mert Révész Sándor tizenhat évesen már komolyan zenélt, ám ez az anyukájának egyáltalán nem tetszett, lévén, hogy nem látta ezáltal biztosítottnak fia jövőjét. Ekkor hangzott el szájából az a főszereplőnk számára örökké emlékezetes mondat, miszerint „Fiam, ha ma is elmész próbálni, haza se gyere!”. Révész elment a zenekari próbára, anyukája pedig következetes maradt, így mondhatjuk, hogy kitagadta a jövőbeli sztár énekest. Póka Egon családja azonban szívből befogadta, és gyermekükként nevelték. A basszusgitáros apukája egyébként főállatorvos volt, az élethez való megfelelően rugalmas hozzáállással, amit híven példáz az is, hogy egy alkalommal egy-egy amerikai és brit hosszú hajú turistával barátkoztak össze az utcán Révészék, és meghívták magukhoz őket. Náluk is aludtak, igaz, hogy már csak Póka Egon édesapjának ágyában maradt hely. Erre azt találták ki, hogy befektetik őket az akkor már alvó főállatorvos mellé. Amikor az apuka gyanútlanul felébredt, egyáltalán nem csodálkozott azon, hogy két hippi külsejű fazon alkalmatlankodott az egyébként meglehetősen tágas, ám egyedül birtokolt fekvőhelyen. Sőt, még szóba is elegyedett velük angolul olyannyira, hogy további néhány éjszakát eltöltöttek náluk.

Révész Sándor kalandjait sokszor szürreálissá teszik a történelmi körülmények, az, hogy a pártállam által a tömegkommunikációban a legvidámabb barakknak hazudott ország helyett inkább a legbizarrabb barakkban éltek, ami miatt sokféle ügyeskedésre kényszerültek a zenészek is. Idetartozott, hogy a külföldi turnék alkalmával Magyarországról olyan termékeket – rágógumi, szappan, nejlonszatyor (!) – vittek magukkal százasával, amiket óriási haszonnal tudtak eladni. Igazából árulniuk sem kellett a portékájukat, rögtön megjelentek a viszonteladók a szállodájukban, akik nagy tételben vitték tovább az árut. Ebben a témakörben még az az abszurd eset is megtörtént az énekessel, hogy egy BMW Nyugatról való – egyébként legális – behozatala kapcsán nyomozás indult ellene, és még házkutatást is tartottak nála. Az ügy majdnem rosszul végződött, de aztán sikerült megúsznia még a proletárdiktatúra bornírt keretei között is.

Ennél sokkal vidámabb és szórakoztatóbb történetek is megestek vele, amik alkalomadtán annyira beleégtek a memoárkötet főhősének emlékezetébe, hogy mindenképpen érdemesnek tartotta megörökíteni. Ilyen eset volt az 1973-as, a Bergendyvel közösen adott koncertjük, melynek során azzal terveztek kezdeni, hogy Révész Sándor egy fagylaltos triciklin bekerekezik a nézők között a színpadra, mellette Karácsony János pedig játssza egy adó-vevős gitáron – ami nemcsak akkoriban, de még egy évtizeddel később is ritka volt, mint a fehér holló Magyarországon – a Törökméz című számukat. Mivelhogy azonban az énekes nadrágját becsípte a tricikli fogaskereke és lánca, a bevonulás során egész végig azzal kellett bíbelődnie, nehogy cafatokra tépje a szerkezet nadrágjának alsó részét, és valahogy fel tudjon kászálódni a színpadra. Milyen érdekes az emberi emlékezet: maga a dal eléneklésének mikéntje már nem is ragadt meg benne, csak a malőr. Pedig még az is a dolga lett volna, hogy fagylalttal kínálja a nagyérdeműt, így végül nemcsak ő, hanem a közönség is pórul járt.

Révész Sándor egyébként úgy érzi – és ezt a kötetben többször is megemlíti –, hogy az életben semmi nem történt meg vele véletlenül, mintha egy futószalagra lépett volna fel, és onnan már csak az élet végén van leszállás. Így emelkedett a karrierje is egyre feljebb és feljebb, és így alakult, hogy a Csongrád megyei tanyavilágban, Ásotthalmon találta meg saját magában a csendet és a harmóniát. Hozzá kell tenni, hogy ez már egy második nekifutás volt a nyugalmas élet elérésére, ugyanis volt egy háza a Mecsekben lévő Kisújbányán is, amit nem tudott belakni, és néhány éven belül úgy adta el, hogy egyetlen kapavágást nem végzett rajta. A kötet szépen kibontja, milyen okokból és körülmények között jutott el Révész Sándor arra az elhatározásra, hogy vidéken rendezkedjen be. Az exkluzív fotókkal szépen illusztrált könyvből még azt is megtudhatjuk, hogy a Szeress! mottóval megrendezett 1992-es nagy Budapest sportcsarnokbeli teltházas koncertsorozat (a nagy érdeklődés miatt egy hangverseny még át is csúszott 1993 januárjára) után azonnal levágatta a lehető legrövidebbre az addig életében leghosszabbra megnövesztett haját, hogy lehetőleg minél kevesebben ismerjék fel. A rajongók előli menekülés megkoronázásaként és mintegy hatalmas kontrasztként a sportcsarnokban megélt katartikus élmények után közvetlenül pedig lement az ásotthalmi ismerőseihez, hogy baráti alapon segédkezzen a disznóvágás munkálataiban. (Révész Sándor mindamellett szívesen vállalt térítés nélkül is több helyütt munkát, ha látta, hogy van értelme annak, amit csinál, sőt egyszer még egy sörgyártó vállalat kereskedelmi igazgatója is volt rövid ideig, ez utóbbi tevékenységét természetesen pénzért végezte.)

Az élet nagy tanítómester, Révész Sándort is folyamatosan oktatta és oktatja a mai napig is. A kötet zárásában szívhez szólóan és embertársai számára példamutatóan összegzi azt a lelkiállapotot, amit a 2022-ben lezajlott sztrókja idézett elő: „A pillanatnyi helyzetemet, egészségi állapotom változását tudomásul veszem, békés lélekkel élem meg a sorsom. Mozgalmas életet éltem, és most jó megélni a nyugalmat is. (…) Szeretem a békességet, szeretem a dolgokat elmélyülten megfigyelni, az életemmel kapcsolatban erre most lett igazán lehetőségem. Nagy öröm számomra, hogy végre lehetek igazán lassú, amikor már nincsenek dátumok a noteszemben, nincsenek nagy vállalásaim. Az élet által nekem felkínált új ütem nagy ajándék. Reggelenként, amikor megborotválkozom, belemosolygok a tükörbe, pedig a tükörkép alapján semmi okom nem lenne meg erre (…)”.

A tükör azonban nem tudhatja, milyen gazdag életút áll az arc mögött, ahogy azt sem, hogy az ember, aki az arcot viseli, hány százezer vagy akár millió zenebarátnak nyújtott felejthetetlen pillanatokat. Ezt csak azok tudják, akik ennek a zenének a misztériumát és az általa közvetített szeretetet át- és megélték. Ők bizonyosan azt mondják: jó, hogy volt nekünk egy Generál és egy Piramis együttesünk, ahogy az is, hogy Révész Sándor szólókarrierben is dalra fakadt, hiszen nem akart mást, mint őszintén élni. Ezt örökíti meg 433 oldalon ez az igényes kivitelű, és kivételes emberről szóló könyv.