Öltések Krisztus elszakadt köpenyén

„Dicsőítem az Urat minden időben,
dicsérete ajkamon marad mindig.”
(Zsolt 34,2)

Ferenc pápa és Bartholomaiosz pátriárka – VI. Pál pápa és Athenagorasz pátriárka jeruzsálemi történelmi találkozójának ötvenedik évfordulóján – együtt imádkozott a Szent Sír bazilikában május 25-én.

   A 960 évvel ezelőtt bekövetkezett keleti egyházszakadás felszámolására tett erőfeszítések közül jelen írásunk az egykori Magyarország területén élő görögkeletiek visszatérésének állomásait tárja az olvasó elé.

   Az egyetemes kereszténység egyházszakadása jelképesen az 1054. július 16-ai eseményhez kötődik: e napon Szent IX. Leó pápa legátusa, Umberto de Silva Candida bíboros Konstantinápolyban a szombat délutáni szentmise alkalmából a Hagia Sophia főszékesegyház oltárára helyezte a Michael Cerularius helyi ökumenikus pátriárkát kiközösítő bullát, s ezzel kezdetét vette az ún. keleti skizma.

   Az egyházszakadás előzményeihez tartozott, hogy a keleti keresztény vezetők közül 1053 szeptemberében Leó ochridai érsek kritikus hangú görög nyelvű levelet intézett Joanneshez, az Adriai-tenger partján elterülő bizánci fennhatóságú, Trani városka püspökéhez. A levél másik aláírójaként Michael Cerularius konstantinápolyi pátriárka szerepelt, „universalis patriarcha Novae Romae” (Új Rómának általános pátriárkája) titulussal. Leó érsek levelében a skandináv hódítókból lett „frank keresztesek” szokásai közül elsősorban a cölibátust, a szombati böjtöt és a kovásztalan kenyér használatát kifogásolta. A püspök a levelet továbbküldte Umberto de Silva Candida bíborosnak, aki latinra fordítva eljuttatta a levelet IX. Leó pápához.

   IX. Leó pápa nyomban elrendelte a válaszlevél megfogalmazását, amelyből több változat is készült. Megismételte, hogy Róma primátusa egyházi ügyekben mindenkor meghatározó. Cerularius pátriárka – feltehetően IX. Konstantinos bizánci császár és Joannes, Trani püspökének tanácsára – ezután tárgyalásokat kezdeményezett a pápával. A Szentatya előzékenyen legátusi rangú küldöttséget menesztett Konstantinápolyba. Umberto da Silva Candida bíboros, valamint Lotaringiai Friedrich, a római egyház kancellárja 1054 elején indultak el Itáliából, és április végén érték el Konstantinápolyt. Még úton voltak, amikor 1054. április 19-én elhunyt patrónusuk, IX. Leó pápa, kinek haláláról csak megérkezésük után értesültek. (A küldöttség legitimációját egyesek emiatt kétségbe is vonták.)

   A pápai küldöttséget fogadta Cerularius konstantinápolyi pátriárka, bár rendkívül tartózkodó hangnemben. A római főpapokat ez meglepte, és miután átadták a pápa válaszlevelét, „kiviharzottak” a fogadóteremből. A helyzetet tovább rontotta, hogy a hivatalos levél pecsétje sem volt sértetlen, ráadásul az átadott levél az egyik korábbi, igen kritikus hangú görög nyelvű változatot tartalmazta. A pátriárka emiatt kemény szavakban közölte: a küldöttség nem tárgyalóképes egyénekből áll.

   IX. Konstantinos bizánci császár azonban nem volt ennyire merev, nemcsak fogadta a legátusokat, de azt sem ellenezte, hogy a vitás kérdésekről párbeszédet folytassanak. Umberto bíboros 1054. június 24-én nyilvános vitára is kiállt Nikétás Stéthatosszal, a Studios kolostor szerzetesével. A szerzetes korábban egyik vitairatában főként a cölibátust és a hitvallásba a Szentszék részéről bevett „filioque” (a Szentlélek az Atyától és Fiútól származik) kitételt helytelenítette. Teológiai érvelése szerint a Szentlélek az Atyától a Fiú által származik. (Az ortodox kereszténység hite szerint az Isten hármas egység, de a Szentlélek egyedül az Atyától származik.) A latin hitvallás szerint viszont a Szentlélek a Szentháromság harmadik személye, az Atya és a Fiú kölcsönös szeretetének végpontja, ezért mondjuk, hogy az Atyától és a Fiútól (filioque) származik. A bizánci Nikétas szerzetes a hitvitában alulmaradt, egyes források szerint a tanítását tartalmazó brosúráját elégették Konstantinápolyban.

   Ezután következett 1054. július 16-a, amikor Umberto bíboros a Hagia Sophia főszékesegyház oltárára helyezte a Michael Cerularius kiközösítését elrendelő pápai bullát. Átok sújtotta „a hamisan patriarchának mondott neofita Mihályt, aki csupán emberi félelemből öltötte magára a szerzetesi ruhát és vele együtt Leót, akit Ochrida érsekének mondanak”. A kiközösítés „minden követőjükre” is vonatkozott. Ezután a pápai legátusok jelképes gesztusként a Hagia Sophia főszékesegyház kapujában lerázták cipőjükről a port. A római küldöttség taktikusan és óvatosan járt el: IX. Konstantin császárt (őt egyes források szerint lesújtotta a hitvita), a szenátus tagjait és az egyházatyákat, valamint a város lakóit nem vonták a kiközösítés hatálya alá. A császár a pápai legátusok testi épségéért aggódva, útjukra bocsájtotta őket. De a küldöttség csak két nap múlva hajózott ki Róma felé, miután a városban már felkelés jelei mutatkoztak ellenük.

   A kiközösítés hírére Konstantinápoly keresztény lakosságának egy része felindultan szimpátiatüntetést kezdett Cerularius pátriárka mellett. A pátriárka lefordíttatta a bullát görögre, és eljuttatta az uralkodó császárhoz. Egyházi zsinatot is összehívott a Hagia Sophia főszékesegyházba. A császárral közölték, a zsinaton nem vehet részt, mert jogállása szerint nem egyházi személy. A zsinaton a pátriárka ismertette a római bullát, majd megvádolta Umberto bíborost, hogy meghamisította a pápa levelét, hiszen „a pecséteket megbolygatva” találták. A zsinat végül határozatában megismételte – a főpapi méltóságát egyszer elvesztett, majd tisztségébe visszahelyezett – Photios patriarcha híres körlevelét, mely a latin rítusúak „eltévelygéseiről” beszélt. Ezt követően 1054. július 20-án a Konstantinápolyi Patriarchátus Nagy Törvényszéke anathémával sújtotta a római bulla szerkesztőit, az „istentelen Umbertót és támogatóit”, majd nyilvánosan elégettette a bulla példányait egy kivételével, melyet a levéltárba küldtek archiválásra.

   E határozatot külön beárnyékolta, hogy a Michael Cerularius féktelen elhatározással elrendelte a konstantinápolyi latin rítusú templomok bezárását és lerombolását, illetve a pápa nevének törlését a hivatalos dokumentumokból.

Az egyházszakadás feloldására tett kísérletek

   Az oszmán fenyegetés a 15. században lökést adott az egyházszakadás feloldására irányuló törekvéseknek: VIII. Jóannész Palaiologosz bizánci császár felajánlotta, hogy helyreállítja a nyugati és keleti egyház egységét. Elfogadta Ferrarát az uniós zsinat székhelyéül, amire IV. Jenő pápa tett javaslatot. A megnyitón 1438. április 9-én a pápán és a császáron kívül jelen volt hetven nyugati püspök, József konstantinápolyi pátriárka, az efezusi, a nikajai és Izidor kijevi érsek, valamint az alexandriai, antiochiai és jeruzsálemi pátriárka képviselői. A zsinaton a görög keleti keresztények elfogadták a pápa primátusát. Az egységbullát, amely a Laetentur coeli (Örvendjenek az egek) szavakkal kezdődik, a bizánci császárral együtt harminchárman írták alá. Sajnos az unió nem lett tartós, a keleti egyház köreiben reálisan nem számoltak a törökök részéről fenyegető megsemmisítő veszéllyel.

   Izidor, az utolsó görög származású kijevi metropolita is aláírta a szakadást felszámoló uniós okmányt, amelyet Kijevben ünnepélyesen kihirdetett. Kijev akkor az 1385-ben megkötött krewói egyezmény által létrejött lengyel–litván állam fennhatósága alatt állt. Amikor azonban Izidor Moszkvában is kihirdette az uniót, Vaszilij nagyherceg azonnal börtönbe záratta a metropolitát, aki kiszabadulása után Rómába volt kénytelen menekülni. A Szentszék által kinevezett utódai, Grigorij (†1472) és Pruckij (†1480) metropoliták nem is foglalhatták el moszkvai székhelyüket, s kényszerűségből Kijevben éltek. Pruckij halála után azonban Kijevben is felülkerekedtek a görögkeletiek, akik ortodox metropolitát választottak, ezzel az unió itt is véget ért.

Az egyházszakadás felszámolása: a Breszti Unió

   Lengyelország és a Litván Nagyfejedelemség joghatósága alatt álló területeken a keresztények egységéért a jezsuita missziós atyák tettek a legtöbbet a 16. század végén. Munkájuk gyümölcseként 1596-ban a kijevi metropólia két püspöke Rómában VIII. Kelemen pápa előtt, a katolikus hitvallást elfogadva letették a szent esküt, otthon pedig a breszti zsinaton ünnepélyesen kimondták az uniót. A zsinati atyák döntése következtében megalakult a kijevi egyesült metropolia. Ennek metropolitája azonban a környékbeli kozákok fenyegetései miatt nem maradhatott Kijevben. Azokat a főpapokat, akik nem jelentek meg az unió kihirdetésén, háromszor is a zsinat elé idézték, s akik a harmadik felszólításra sem jelentek meg, vagy megjelenve elzárkóztak az uniótól, azokat kiközösítették a katolikus egyházból. Az uniót elfogadó püspököket viszont a moszkvai pátriárka sújtotta egyházi átokkal.

Görögkatolikus unió

   A Magyarország területén élő görögkeleti keresztények eredete visszavezethető a régmúlt korokba. Okmányokkal bizonyítható, hogy 1365-ben, Korjatovics Tódor podóliai herceg Nagy Lajos király engedélyével ruszinokat hozott be Kárpátaljára, bár jóval korábban érkezettek is éltek ott. A herceg Munkácson telepedett le, és megalapította az ortodox Szent Miklós kolostort a Csernek- hegyen, amit később a magyarok Szerzetes-dombnak neveztek.

   A szláv ajkúak bevándorlása később is folyatódott főleg Galíciából, Halicsból és Galíciból. Egyháztörténeti érdekesség, hogy 1440 körül már a szervezettség oly fokú volt, hogy a ruszinok püspöke Munkácsról szabályosan kormányozta a kiépült egyházközségeket. Az első plébániák közül okmányszerűen az aranyosapáti paróchia alapítása bizonyítható 1555-ből. Vencsellőn 1549- ben a Báthory család birtokán szintén összeírtak hat ruszin jobbágyot, akiknek hitéletét parókus irányította.

   A 17. század elején Felső-Magyarország protestáns vallású földesurainak egy része visszatért a katolikus hitre, s ez új lehetőségeket teremtett Északkelet-Magyarországon. Birtokaikon csakhamar megjelentek a korszerű intézményes oktatásban részesült római katolikus, többségében ferences és jezsuita szerzetesek. Ők hamar rájöttek, hogy a ruszinok áttérítése a pápa iránti hűségre ősi szertartásaik feladása révén nem lehetséges, ezért taktikusan előtérbe állították az unió gondolatát. E téren támogatóra találtak Homonnai Drugeth Györgyben (1583–1620), Ung és Zemplén vármegye tekintélyes földesurában, az ungvári és a homonnai uradalom birtokosában, zempléni főispánban, aki 1600-ban tért vissza a katolikus hitre.

   Drugeth György merész lépést tett megtérése után: 1603-ban meghívta birtokára Krupeckyj Atanazt, Premysl keleti szertartású katolikus püspökét, és biztosította, hogy támogatja az uniós missziós munkáját. A püspök 1613 szeptemberében két jezsuita szerzetessel érkezett Magyarországra, s először Homonna és Ungvár környékén ismertette a ruszin papokkal a várható egyházi és társadalmi változásokat. Elmesélték a breszti unió jótékony eredményeit: kitértek rá, hogy a papok ott felszabadultak a jobbágysorból, megélhetésüket biztosították, lehetőségük nyílt a rendszeres lelkipásztori munkára és az önképzésre is. A püspököket a lengyel király meghívta az országgyűlésre, a teológusok pedig Bécsben, Rómában és más országok híres egyetemein tanulhattak, s iskolák nyíltak az ifjúság oktatására. A Rómával egyesült keleti szertartásúak mindenhol megtarthatták saját szertartásaikat és egyházi jogrendjüket.

   A jó szándékú akarat első kísérlete azonban balul sült el. Krupeckyj Atanaz püspök 1614 pünkösdjének szép ünnepén, a Zemplén vármegyei Krasznibródon ki akarta hirdetni az uniót. Előtte ötven Homonna környéki pap és híveik biztosították egyetértésükről. Az ünnep előestéjén a községben már több ezer hívő gyűlt össze. A püspök később kiküldette a templomból a tolakodó zarándokokat, és az ajtókat becsukatta, mondván, zavarják a templom belső terének feldíszítését. „Ekkor az unió ellenségei, akik szintén megjelentek az ünnepségen, fellázították a népet” – írja Pirigyi István egyháztörténész Parthén Péter püspök emlékezete című cikkében. Az eddig békésen viselkedő zarándokok szidalmazni kezdték a püspököt, betörtek a templomba, és botokkal támadtak a főpapra és kíséretére.

   Ezzel szemben sokkal járhatóbb elképzelésekkel állt elő az 1637. május 1-jén egri püspökké kinevezett Lippay György, aki ekkor már két éve királyi kancellár, s az országos politikában és egyházkormányzásban jelentős tapasztalatokkal bíró főpap volt. Lippay egri püspökként titkos tárgyalást kezdeményezett az athanázi hitvallásról a Lengyelországból érkezett új munkácsi püspökkel, Taraszovics Bazillal. I. Rákóczi György erdélyi fejedelemtől Bazil atya 1633-ban kapta meg kinevezését. Óvatosnak kellett lennie, hiszen a Rákóczi család birtokain, így a munkácsi püspökség területén élő keleti szertartású keresztények teljes földesúri függésben
álltak.

   Lippay György egri püspök egyik Rómába küldött jelentésében rámutatott az erdélyi fejedelem próbálkozásaira egyházpolitikai tekintetben. A munkácsi pátriárka – írta – akit „bár az erdélyi fejedelem mindenféle ármánykodással, falvainak, birtokainak elvételével a kálvinizmus felvételére akarta kényszeríteni, megmaradt vallásában. Igaz, akadnak települések is, amelyek már az eretnekségre tértek és beengedték a prédikátorokat.” A hívek túlnyomó többségének hitvilága azonban valóban messze esett a protestantizmus irányzataitól.

   Lippay püspök és Taraszovics püspök uniós bizalmas megbeszéléseit siker koronázta 1640-ben, a munkácsi püspök készült is Jászóra utazni a katolikus hitvallás letételére. Azért nem Egerbe, mert a török megszállás miatt az egri egyházmegye főpásztorának Jászón volt ideiglenes székhelye. Bazil atya tervét azonban valaki beárulta: 1640. december 13-án, éppen liturgiát végzett kolostora templomában, amikor komoly incidens történt. Erről így számolt be Drugeth János országbíró levelében: Balling János várkapitány parancsára, „kiküldött és kirendelt hajdúk és a rendelkezésére álló fegyveres katonák által a Sz. Miklós hitvallóról nevezett (csernek- hegyi) szerzetesházat, a püspök lakóhelyét erőszakos kézzel megtámadta és Taraszovics Bazil püspököt, ki akkor istentiszteletet és szentszolgálatot végzett, semmi hibát nem követett el és senkinek rosszat nem tett, ünnepélyes egyházszolgálat közben főpapi öltözetben az oltárnál erőszakosan elfogatta, az említett Munkács város utcáin és terein ugyanabban az öltözetben végighurcoltatta.” Hozzáfűzte jelentéséhez, a püspököt a munkácsi várban „nagyon tisztességtelen bánásmód után” vasra verték.

   Taraszovics Bazil püspök kiszabadítása érdekében Drugeth gróf hathatós közbelépésére II. Ferdinánd magyar király és a Szentszék is közbenjárt I. Rákóczi Györgynél. A közbenjárásokra az erdélyi fejdelem arra hivatkozott, hogy a munkácsi várúr nevezte ki a püspököt, akinek eltávolítása így jogilag a király főkegyúri jogát nem sértette. Neki Balling kapitány azt jelentette, hogy a munkácsi uradalom ruszin papjai a püspököt „hitének elhagyásáért” agyonveréssel fenyegették. Drugeth országbíró a letartóztatott Taraszovics Bazil püspök kiszabadítása érdekében 1641-ben külön levelet írt Balling János munkácsi várkapitánynak, és kérte a főpap szabadon bocsájtását.

   A kibontakozást azonban nehezítette, hogy az uniót támogató patrónus, Homonnai Drugeth János gróf 1645. december 17-én meghalt. Halála után özvegye, Jakusics Anna továbbra is Ungváron maradt és támogatta az egyházi uniós erőfeszítéseket. Ő hívta Ungvárra a Szabolcs vármegyei Parthén Péter szerzetest, aki a munkácsi kolostor házfőnöke volt az 1640-es években. Parthén örömmel tett eleget a meghívásnak, mert II. Rákóczi György a munkácsi uradalom ortodox papjaival megválasztatta és munkácsi püspökké kinevezte az unióellenes, skizma párti Juszkó János drágatbártfalvai papot 1643-ban.

   Parthén Péter megérdemli a késői utókor tiszteletét: pappá Szergiusz püspök szentelte és szerzetesi fogadalmát is előtte tette le az 1620-as években Munkácson. Lippay György érsek 1654-ben Rómába írt jelentésében úgy jellemezte egyéniségét, hogy az elméleti teológiában és a tudományok terén ugyan kevéssé járatos, latinul keveset beszél, de a szertartási ügyekben teljesen otthonosan mozog. Parthén atyának Ungváron lakást is biztosított a jólelkű úrhölgy, Jakusics Anna. Hamarosan társat is kapott a Lengyelországból átjött Kosovicki Gábor bazilita szerzetes személyében. Kosovicki a jezsuiták intézeteiben végezte tanulmányait, kitűnő elméleti teológiai felkészültséggel rendelkezett, igen jól egészítette ki Parthén Péter lelkipásztori és emberi közvetlenségét. A két szerzetes egy teljes évig tartó munkával elérte, hogy a munkácsi uradalom papjai megbarátkoztak az unió gondolatával.

   Az elhunyt Drugeth gróf felesége Jakusics Anna mindenben segítette a kibontakozást: testvére, Jakusics György, 1642-től egri püspök volt. 1645 decemberétől több hónapon át Ungváron tartózkodott testvérénél, és bekapcsolódott az uniós tárgyalásokba. Megkönnyítette teológiai szempontból az uniós megbeszéléseket, hogy az 1439. évi firenzei zsinat a görög rítus elfogadását illetően határozatban mondta ki: 1. a Szentatya az egész egyház feje; 2. a kovásztalan kenyér elég az Oltáriszentséghez; 3. létezik tisztítóhely, azaz a purgatórium; 4. a Szentlélek egyszerre származik az Atyától és Fiútól.

   Vaszilij Tarasovics munkácsi ortodox püspök és Jakusics György egri püspök ungvári türelmes megbeszélései egyetértést eredményeztek 1646 áprilisában. Három feltételt kötöttek ki:

   1. A görög egyház rítusa teljes egészében sértetlen marad.

   2. Püspökeiket a papok szinódusa választja, az Apostoli Szentszék pedig megerősíti.

   3. A Rómával egyesült papok megkapják mindazon egyházi jogokat és kiváltságokat, melyek Magyarországon a római katolikus papokat megilletik.

   Ennek fényében kiemelkedő jelentőségű a kereszténység történetében az a nevezetes lépés, amely a Magyar Királyság északkeleti régiójának kedves városában, Ungváron, 1646. április 24-én történt. Szent György vértanú ünnepén, Homonnai György várának kápolnájában 63 rutén pap Parthén Péter és Kosovicki Gábor közreműködése mellett, Jakusics György egri püspök kezébe letették a keresztény hitvallást, s engedelmességet fogadtak X. Ince pápának és utódainak. A fennkölt esemény egyik érdekes mozzanata volt ezután az egyházi szláv nyelven végzett liturgia.

   Az uniót az Egerben 1647-ben elhunyt Jakusics György püspök utódja, a nagytekintélyű Kisdi Benedek ungvári látogatása során Jászberényi Tamás jezsuita házfőnök közreműködésével megerősítette.

   Tarasovics püspök halála után Parthén Péter, mint episcopus electus [kiválasztott püspök] elment az 1648 szeptemberében tartott nagyszombati zsinatra, és ott önként kijelentette, hogy nemcsak ő maga és paptársai, hanem „az ő gondjaikra bízott nép is egyesült a római egyházzal”. Vele tartott a Lengyelországból érkezett bazilita szerzetes, Kosovicki Gábor is. Parthén Péter kérte a zsinati atyákat, hogy ismerjék el őket egyesülteknek, azaz unitusoknak, és e státuszukban ajánlják az apostoli király figyelmébe. A zsinat tudomásul vette a bejelentést.

   Újabb lökést kaptak a visszatérők, amikor 25 évi vita után a Szentszék De Carmelis római bazilita szerzetest nevezte ki görögkatolikus püspöknek. Ő kezdeményezte a szertartások szövegének és az egyházi énekeknek a lefordítását magyarra. A munkácsi görögkatolikus egyházmegye jogilag továbbra is az egri püspökség fennhatósága alá tartozott.

   Az 1743-ban megválasztott Olsavszky Mihály Manó görögkatolikus püspököt XIV. Benedek pápa először apostoli helyettesévé nevezte ki, és csak később püspökké. Alatta épült fel a máriapócsi templom, melynek alapját 1731-ben fektették le, és amelynek költségeihez gróf Károlyi Ferenc tetemes összegű adománnyal járult hozzá. Az ő idejében kezdték meg építeni a mostani Munkács melletti díszes Csernek-hegyi monostort is 1766-ban. 1751-ben Mária Terézia rendeletére Olsavszky Mihály Manó püspöknek Munkácson püspöki lakást biztosítottak, melynek létrehozásához a királynő jelentős anyagi segítséget nyújtott.

   A keresztény törekvések szép példája volt, hogy XIV. Kelemen pápa 1771. szeptember 19-én felállította a független Munkácsi Egyházmegyét. A püspökség székhelye Ungvárra került, a püspökség nevében megőrizték a „munkácsi” jelzőt, mely a mai napig a kárpátaljai görögkatolikus magyar ajkú keresztények egy részének védőbástyája.

   Az egyházmegye híres püspöke volt az 1773-ban kinevezett galíciai születésű Bacsinszky András, kinek Bécsben megtartott felszentelésén az uralkodó család is jelen volt. Mária Terézia királynő elárasztotta kegyeivel a Nagyszombatban teológiát végzett püspököt: 1775-ben a püspökségnek ajándékozta az ungvári jezsuita kolostort, és új püspöki palotát emeltetett. Helyreállíttatta a székesegyházat, melynek felszentelésére 1780. október 15-én, a császár- és királyné névnapján került sor.

   Hosszú küzdelem eredményeképpen jött létre hazánkban a Hajdúdorogi Egyházmegye. I. Ferenc József apostoli magyar király, főkegyúri jogát gyakorolva 1912. május 6-án alapította meg, X. Szent Piusz pápa pedig 1912. június 8-án kiadott Christifideles graeci kezdetű bullájával kanonizálta.

   Szomorú utóélete az ungvári uniónak, hogy 1946-ban az ukrajnai Lvovban tartott zsinat atyái – erős szovjet nyomásra – felbontottnak nyilvánították a Szentszékhez való visszatérést, és görögkatolikus testvéreinket fondorlatosan visszakényszerítették az ortodoxiába. Szerencsére sokan nem követték a döntést, inkább a római katolikus templomokba jártak istentiszteletre!

   A Szentszék több évszázadon át törekedett az egyházszakadás megszüntetésére. A kiközösítés feloldására azonban egyházjogilag csak 1965-ben került sor, amikor Athenagoras pátriárka és VI. Pál pápa visszavonták az 1054-es kiközösítést.

Sebestény Sándor