Mindennek rendelt értelme és célja van

Képzeljenek el egy fiatal nőt, aki szinte megállás nélkül pörög, mégis minden mozdulatában ott van a megfontoltság és az elmélyültség. Ferencz Emese, vagy ahogy sokan ismerik, Mesi, a Babeș–Bolyai Tudomány Egyetemen tanult teológiát, szociális munkát és pasztorális tanácsadást. Az Erdélyi Mária Rádió kolozsvári stúdiójának vezetője, a Szenior kávéház megálmodója, és emellett még podcastokat is készít. Inspiráló személyiség. Nem lehet nem odafigyelni rá. Beszélgetésünkből kiderül, honnan meríti az energiáját, mi vagy ki ad neki erőt. 

– Kezdjük az elején: születési helye Gyergyóalfalu. Hogyan képzeljük el a kicsi Mesit? Milyen álmokat szőtt gyermekkorában?

– Alig voltam ötéves s már a tévé előtt állva dalokat dúdolgattam, tanultam. Talán, mint minden gyermek, én is énekesnő akartam lenni, bár adottságom sosem volt rá. Miután ennek a hóbortnak vége lett, óvó néni akartam lenni. Virágokat, cipőket tettem ki a szobámba, szimbolikusan ők voltak a diákjaim. Beszéltem hozzájuk, tanítottam őket. Utána orvost játszottam, a babáimat vizsgáltam és gyógyítottam. Mindeközben pedig a divat is érdekelt, szerettem a szép cipőket és ruhákat. Volt egy turkáló mellettünk, mondhatni a napjaim nagy részét ott töltöttem. Beöltöztem a ruhákba, divatbemutatót tartottam azoknak, akik bejöttek vásárolni. Ugyanakkor gyermekkoromban sokat ministráltam, olvastam fel a templomban is. Tehát a szereplés, a színészet, a segítés, a tanítás, illetve a beszéd mindig is jelen volt az életemben, így nőttem bele a hivatásomba. 

– Ki segített a hivatása megtalálásában?

– Gyermek- és serdülőkoromban a helyi plébánosom, Adorján Imre, aki mellett ministráltam több mint 15 évet. Ő volt az, aki hitt bennem és látott bennem potenciált. Neki köszönhetem a mostani hitemet, a hivatásomat és azt is, hogy már kilencedik osztálytól teológiát kezdtem tanulni. Mindig is felnéztem rá, inspirált, erőt adott és segített, hogy ne térjek le az útról. A segítő szakma területén pedig többen is voltak körülöttem olyanok, akik fogyatékkal élőkkel vagy idősekkel foglalkoztak. Iskolásként is ez a két terület volt, ami igazán érdekelt és vonzott. Mindenki inspirált, aki szeretetet, törődést és jóságot sugárzott azok iránt, akiket más lenézett vagy elhanyagolt. Természetesen meg kell említenem úgy az iskolai, mint az egyetemi tanáraimat is, akik segítettek felállni, amikor elestem. Akik a puszta lényükkel és jelenlétükkel voltak példaképek számomra. Bizony nélkülük nem lennék ma az, aki vagyok. Nem tudom, hol lennék, de hogy nem Kolozsváron és nem segítő szakmában dolgoznék, az biztos. Nagyon sok mindenkit, számos területről és helyről tudnék még felsorolni, de azt hiszem, nem érnék a végére. A lelkemben, a gondolataimban, az életemben és a mindennapi háláimban itt vannak velem, és talán ennél fontosabb nincs is. 

– Teológiát, szociális munkát és pasztorális tanácsadást is tanult. Hogyan formálták személyiségét a tanulmányai? 

– Elmondhatatlanul sokat kaptam. Megtanítottak élni, önmagamra és másokra figyelni. Tudást, tapasztalatszerzést, fejlődést, nyitottságot és sok felejthetetlen percet adtak. A tanáraimban sok jó és értékes embert ismertem meg, akikkel ma már közeli és baráti kapcsolatot ápolok. Mindig felemelő érzés volt számomra összekapcsolni a teológiát a segítő szakmával és a segítő szakmát a teológiával. Egyik-másik területen mindig felfedeztem a közös kapcsolódásokat, ahol a két terület találkozása elengedhetetlen. Ugyanakkor a tanulmányok arra bátorítottak és ösztönöztek, hogy önmagam megismerésével, szeretetével és elfogadásával is foglalkozni kezdjek. Talán klisé, hogy másokon csak akkor tudsz segíteni, ha önmagaddal jóban vagy, de nagyon igaz. Még a pályám kezdetén – friss szakemberként – megtapasztaltam, mit jelent ez a valóságban. Voltak helyzetek, amelyeket pusztán amiatt nem tudtam megoldani, mert önmagamból hiányzott az, ami kellett volna a megoldáshoz. 

– Például?

– Önszeretet, önbizalom, önismeret. Mesteri tanulmányaim befejeztével megértettem, hogy önmagamon keresztül másokhoz vezet az út. Tehát, ha önmagammal többet foglalkozom, akkor másokkal is hatékonyabban tudok dolgozni. Az elmélet és a gyakorlat jól összefért egymással ezeken a területeken, így több, akár életre szóló döntésemet is ezeknek a hatására hoztam meg. Azóta már túl vagyok egy hosszú és fájdalmas, de nagyon értékes önismereti úton, több kudarcon és sikeren, számos találkozáson és beszélgetésen. Biztosan állíthatom, ha nem tanulok teológiát, szociális munkát és tanácsadást, ma nem ismerném és szeretném magamat, nem tudnék empatikusan viszonyulni a másik ember helyzetéhez, sőt a Jelnek sem adnék interjút, mert nem lenne miről beszélgetnünk. 

– Szenior kávéházat hozott létre idős embereknek. Hogyan született meg az ötlet?

– Úgy, mint minden az életemben, ez is nagyon Gondviselésszerű volt. Két évvel ezelőtt úgy éreztem, hogy a rádiózáson és az önkéntes kíséréseken kívül szükségem van valami más munkára is. Pont, amikor megfogalmazódott bennem, jött szembe velem a hirdetés, miszerint a Kolozsvár-Belvárosi Unitárius Egyházközség szociális koordinátort keres. Mielőtt jelentkeztem volna az állásra, több barátot, ismerőst is megkérdeztem, hogy mit szólnak hozzá. Nem nagyon támogattak benne. 

– Miért? 

– Mert más felekezet, nem ugyanaz a hitünk, mit mond a falu, ha megtudja, hogy buzgó katolikusként az unitárius egyháznál kezdek el dolgozni, nehéz lesz helyt állni a két munkahelyen, ilyeneket mondtak. Hazudnék, ha azt mondanám, nem bizonytalanodtam el, de mégis erősebb volt bennem az, hogy nekem ott a helyem. Nagyon jó döntés volt, és végtelenül büszke vagyok magamra azért, hogy nem hallgattam mások negatív hangjára, hanem a saját lelkem útját követtem. Persze sokat is imádkoztam ezért, de minden imában úgy éreztem, hogy Isten támogat a döntésemben és végig mellettem lesz. Ennél több nekem nem is kellett. Miután úgy döntöttek, hogy én leszek az állás betöltésére a legmegfelelőbb, látogatni kezdtem az egyházközség idős tagjait. Felkerestem őket, ismerkedtem velük, felmértem a helyzetüket. Amikor már több családlátogatáson túl voltam, jött az ötlet, hogy a magányos, egyedül élő időseknek kellene egy megtartó, erős közösség. 

Még egyetemi tanulmányaim során olvastam erről a projektről, igaz az főleg Halál-kávézó néven működött, ami az elmúlással kapcsolatos kérdésekkel foglalkozott. Én egy időseknek szóló, havi rendszerességgel működő kávézót képzeltem el először csak úgy, hogy megiszunk egy finom kávét és beszélgetünk mindenféléről, aztán ez alakult magától. Lettek tematikus alkalmak, meghívottak. Minden hónapban találkozunk, és jó látni, hogy egyre többen vagyunk, hiszen, amikor az ember belekezd valami újnak és ismeretlennek a megvalósításába, benne van az is, hogy nem fog működni, vagy pár alkalom után már nem lesznek résztvevők. Hála Istennek nem így történt. Megfogalmazhatatlan az az érzés, amikor ezeknek a találkozóknak a végén odajönnek hozzám, megölelnek, és sokszor könnyek között megköszönik, hogy ennek a közösségnek a tagjai lehetnek. A munkám legszebb és legkülönlegesebb visszajelzései ezek. 

– Fiatalon is sok időt töltött idős emberekkel, életeket kísért egészen a befejezésig. Mit tanult életről és a halálról?

– Ha két szóval lehetne összefoglalni a választ, azt mondanám, hogy élni tanítottak. Jól élni. Értelmesen és értékesen. A kísérések során rengeteg tapasztalatot szereztem, ugyanakkor az életről és a halálról is másképp vélekedek azóta, mióta ott voltam és vagyok sokak utolsó lélegzetvételénél is. Kegyelmi pillanatok ezek, nem mindenkinek adatik meg, hogy több embert is átkísérjen a túlsó partra. Évekkel ezelőtt erre is hívott el a Jóisten, és hiszem, hogy nem véletlenül. A sok közül egy kísérést hadd emeljek ki, mert életre szóló marad. Néhány évvel ezelőtt egy tizenegy éves leukémiás kislányt kísértem. Az utolsó napokban kerültem hozzá, nem tudtunk sok időt együtt tölteni. A legszebb, és egyben utolsó kérése az volt felém, hogy készítsük el a szüleinek a karácsonyi ajándékokat, és én majd tegyem őket a fa alá. Mondanom sem kell, hogy mennyire meghatódtam. Az utolsó kérdése, mielőtt meghalt a következő volt hozzám: Emese, hiszed, hogy én szép helyre megyek most? Azt válaszoltam: Hiszem. Mélyen hiszem. – Akkor én is hiszem – mondta, s azzal a mosollyal az arcán ment át a legnagyobb fénybe.

– Az Erdélyi Mária Rádióban készített műsorainak és a podcastjainak is a remény a fő üzenete.

– Igen, mert hiszem, hogy minden kilátástalannak tűnő helyzetből van kiút. Hiszem, hogy Istennel minden sikerülhet. Hiszem, hogy a szeretet az, ami mindannyiunkat összeköt és éltet. Hiszem, hogy elmélet nélkül nincs gyakorlat, de azt is teljes egészében élem és vallom, hogy az életszagú, gyakorlatias, kreativitást és jó ötleteket tartalmazó beszélgetések többet adnak a hallgatóknak, mintha elméleti síkon maradnék. A műsoraim nagy része interjúkból, tanúságtételekből, lelkiségi beszélgetésekből áll. A podcast számomra is új műfaj, most tanulom, de nagyon élvezem. A visszajelzésekből az derül ki, hogy másoknak is sokat adó, ezért továbbra is készíteni fogom. Remélem, hamarosan már videós közvetítéssel is elérhető lesz.

– Ha jól tudom, idén tölti be a krisztusi kort. Olyan érettséget sugároz, mintha kétszer ennyi időt élt volna már meg. Mi adja ezt a hihetetlen érettséget és nyitottságot a világra?

– Úgy igazán nem is gondoltam bele, hogy idén érem el a krisztusi kort. Pont a minap, sétálás közben agyaltam azon, mennyi minden történt velem és bennem az elmúlt évek során. Ebben a röpke visszatekintésben a hála mellett a megelégedettség vált domináns érzéssé. Hála minden nehézségért és örömért, elégedettség mindazért, amit elértem és megvalósítottam ezekben az években. Lehetnék szomorú is, hisz nem minden sikerült úgy, ahogy elterveztem. Lehet, ha ez a visszatekintés öt-tíz évvel ezelőtt történik, elégedetlen és szomorú lennék. Ma már tudom, hogy minden okkal történt, és azért, hogy most őszintén kimondhassam: elégedett és hálás vagyok mindenért. Egyébként serdülőkoromban sokan mondták nekem, hogy érettebb vagyok a társaimnál. Azóta is mondogatják. Minek tudható ez be? Talán annak, hogy mióta írni és olvasni tudok, sokat és sokféle területről inspirálódtam. Főleg az irodalom, a teológia és a pszichológia érdekelt. Amit csak lehetett és érdekesnek találtam, megvásároltam és elolvastam. Ez mai napig így van. Nem járok bulizni, nem utazgatok sokat, azt az időt inkább olvasásra, írásra, gondolkodásra és imádságra szánom. Ezek az én-idők adnak energiát és nyitottságot a világra. A másik, ami miatt érettséget sugározhatok, az a rengeteg minőségi idő, amit az idősek körében töltök. Rengeteg tapasztalatot, tudást, életigenlést és természetesen szeretetet kapok tőlük. Ezekből a beszélgetésekből és találkozásokból töltekezem nap mint nap. Nem igaz az az állítás, miszerint az idősek leszívják az ember energiáját, inkább hihetetlenül sok erőt adnak. Mondhatni, lassan több időt töltök az idősekkel, mint magammal, tehát az érettség, energia és nyitottság nekik is köszönhető. Én sosem éreztem, hogy nehéz lenne velük, vagy nincs türelmem hozzájuk, pedig több kilátástalan és sokszor megoldhatatlannak tűnő esettel találkoztam. Érett vagyok, mert éretté tettek ők, éretté tett az Isten. És az élet? Biztos.

– Hihetetlenül energikus is. Hogyan töltődik fel a mindennapokban?

– A templom csendjéből, az imádságból, az idősektől és a fiataloktól, a hallgatóktól, a kapcsolataimból, egy jó zenéből, színházból, operából, sétából, írásból és egy jó könyvből merítek energiát nap mint nap. Ezek adják számomra a feltöltődést is. Nyilván olykor én is lemerülök és kimerülök. Ilyenkor tudatosan kell tennem azért, hogy ne maradjak a földön. Hála Istennek vannak körülöttem, akik felemelnek, ha elesem, és adnak energiát akkor is, amikor bennem már nincs. 

– Közösségi oldalán gyakran oszt meg pillanatokat a mindennapjaiból. Az egyik alkalommal például arról írt, hogy magyar nótákat hallgat relaxációképpen. Miért pont ezek a dallamok nyugtatják meg?

– Mindannyian küzdünk megannyi fájdalommal és szenvedéssel, csak nem merjük elmondani másoknak. Én azt szeretném ezekkel az írásokkal átadni, hogy merjünk beszélni mindarról, ami bennünket foglalkoztat, vagy épp boldoggá tesz. A magyar nótával kapcsolatban hallottam a minap, hogy a magyar ember imádsága. Nagyon egyet tudok érteni vele. Gyerekkorom óta szeretem a nótákat. Sokat is tudok és dúdolok nap mint nap. A nótákban benne van az egész élet. Nem is tudnék olyat mondani, ami ne hozna fel bennem valamilyen érzést, vágyat, emléket vagy bármi mást. Azt javaslom, hogy akik nem tudnak vagy mernek beszélni önmagukról, kezdjenek el nótákat hallgatni. Abban minden benne van. Saját magamon tapasztalom, hogy amióta minden vasárnap este egy-két órát magyar nóták hallgatásával töltök, nyitottabb vagyok a világra és másokra is. Ihletet adnak, elgondolkodtatnak, és sok szép, mélyre eltemetett emléket hoznak elő bennem. 

– Meséket is ír. Megosztana velünk egy tanmesét, ami útravalóul szolgálhat az olvasóknak is?

– Most talán azt a tanmesét osztanám meg az olvasókkal, ami az élet értelméről szól. Segítsen és bátorítson mindenkit! Van remény! Mindennek rendelt értelme és célja van!

„Egyszer volt, hol nem volt egy bölcs öreg mester, aki falun élt. Egy fiatal tanítványa odament hozzá, és azt kérdezte:
– Mester, hogyan találhatom meg az életem értelmét?
A mester elmosolyodott, és egy pohár vizet hozott. Töltött a pohárba, majd még egy kicsit, míg a víz kiömlött.
– Látod? – kérdezte. – Az élet olyan, mint ez a pohár. Tele van dolgokkal, amiket szeretnél elérni, élvezni, birtokolni. De ha nem hagyod, hogy a víz kifolyjon, ha nem engeded el azokat a dolgokat, amik már nem szolgálnak téged, nem lesz hely új dolgoknak.
A fiatal tanítvány elgondolkodott, és így szólt:
– Tehát el kell engednem a múltat?
– Igen – válaszolta a mester. – A múlt olyan, mint a víz, ami kifolyt. A jelen az, ami itt és most van. Ne ragaszkodj ahhoz, ami már elment. Az élet értelme nem a dolgok birtoklásában rejlik, hanem abban, hogy képesek legyünk szabadon bánni vele.
A tanítvány némán bólintott, és lassan megértette a bölcsességet: az élet folyamatos mozgás, és csak akkor találhatunk benne valódi békét, ha hagyjuk, hogy a dolgok jöjjenek és menjenek, miközben mi figyeljük és megéljük a pillanat szépségét.”