Sápadtan töpreng az idő,
a csend szorítja torkomat,
árad köztünk a gyűlölet,
ember ember ellen támad.

Szomorúan nézi Isten
háború-zajos világát,
öldöklő teremtményét,
darabokra hulló mását.

Mozdulatlan seb az égbolt,
a Föld hozzá fájón sikolt,
véres ajkán remény lebeg,
imát, fohászt, kérést mormol.

Nyílik az ég lassan, kéken,
malaszt van Isten kezében.

Vacogó lélekkel

Ég az adventi gyertya
lesz-e elég lángja
bevilágítani
ember földi létét
lehull-e a hályog
hunyorgó szemünkről
mellyel kémleljük e
sötét, vak világot
gyermek-önmagamba
repülök mosollyal
hit remény örömök
átjárják lelkemet
vacogó lelkemet
várok lila hajnalt
méhében születő
rég várt új világot

Harang szava

Kondul, csendül, pendül
keresztül a légen,
fényes, tiszta ércen
hív imára minket;
világ magyarságát,
élőknek igazát
hirdeti, fennen szól,
villámot megtöri:
e hívő, istenfélő nép
egymást ne veszítse,
múltnak bűnét temesse,
hősöknek emlékét
újra felidézze,
hitet adó hangja
magasban csendüljön,
magasztosan zengjen
át a balzsam éjen,
ének zengjen szépen,
világunk világítsa,
boldog zúgó hangja
magyarokat hívja.

Az én hitem

Térdig csobogó bánat önt el, Uram,
Ha azt mondják, majd büntetsz.
A szívem ezer tüskét ereszt, Uram,
Ha azt mondják, ítélkezel.

Lelkem dideregve megbújik, Uram,
Ha azt mondják, nem szeretsz.
Sötét árnyékot növeszt testem, Uram,
Ha azt mondják, felejtkezel.

A csönd csonttá keményedik bennem, Uram,
Ha azt mondják, gyengeségemben meglepsz.
Néma számban tolulnak szavak, Uram,
Ha azt mondják, utakat keresztezel.

Nem hiszek a haragtartó Istenben,
A mindent elsöprő, vad viharokban.
Nem hiszek a mosolytalan Istenben,
A gúnytól lélegző éjszakákban.

Göröngyös utamon felhők lélegeznek,
Csorgó csended beszél, ad égi jelet:
Gördítem már, Uram, gördítem a követ!

Orosz Margit költészetét itt mutatjuk be.