Madárka

– Most jól érzem magam – állt fel ültéből –, ki szeretnék menni az utcára, itt teljesen eltespedek. A fekvésből elegem lett. Anyám mindig mondta: „Aki fekszik, megbetegszik.” Betegebb legyek? – Az ápolónő csendes, szelíd fiatalasszony nem válaszol, teszi a dolgát, igazgatja az ágyneműt, elpakol mindent az éjjeliszekrényről, de amikor az öregasszony nem akar lefeküdni, hanem ügyetlenkedve a ruháit kezdené magára venni, felteszi a kérdést:

– Komolyan gondolja, Róza néni? Gyengék még azok a lábak, a liftig sem jutna el. Talán segítséggel, egyelőre itt a házban tehetne egy sétát a körfolyosón. Egy-két bemelegítő kör, aztán meglátjuk, elindulhatunk-e messzebbre. – Mondását biztató mosollyal kísérte, megfogta a kis öregasszony vállát, a ruhákat kivette a kezéből, szelíden az ágy felé tessékelte. Róza néni lecövekelte magát, nem volt hajlandó mozdulni, a száját makacsul összeszorította, az ápolónő kezét egy vállrántással hárította el, végül kemény nézéssel egyetlen szót préselt ki:

– Nem!

– Mit nem, Róza néni? Nem akar lefeküdni? Pedig kellene. Pihenjen egy kicsit, és ha az ebéddel visszajövök, megpróbálhatjuk azt a bemelegítést a körfolyosón. – Amíg beszél, folyamatosan végzi a pakolást, az ágyneműt igazgatja, a néni hangját csak a háta mögül hallja. Most már dől belőle a szó:

– Elég volt a szobából. Úgy érzem itt magam, mint egy kalickába zárt madár. Mozoghatok egy lépést jobbra, egy lépést balra, de a szárnyamat hiába nyitnám ki, úgysem repülhetek. – Kócos, ősz hajával, a sovány testén lötyögő hálóingben tényleg olyan volt, mint egy ázott, megtépázott madárka. De a szeme és a hangja nagyon is élt: – Magam megyek, kérem a ruhámat! Máris indulok! – Az egyik kezét felemelve adna nyomatékot a szavainak. Így adott utasítást, parancsot valamikor a tanítványainak, akkor aztán úgy kellett lenni mindennek. A tanító néni szigorú szeme egyszerre látott mindent, mindenkit, és jaj volt annak, aki rendetlenkedett. Pedig ő sohasem bántott egyetlen egy gyereket sem, még erősebb szavakat sem használt. Elég volt a felemelt kéz, a határozott hang, a nézés. Ilyenkor a másik keze sem pihent: valamilyen eszköz volt benne – a munka sohasem állt le –, vagy éppen egy rakoncátlankodó gyerek buksiját simította vele. A két kéz együtt dolgozott, figyelmeztetett, súlyt adott a parancsnak, folytatta a munkát, vagy mutatta mindezek mögött a megértő szeretetet. Az a másik kéz most is munkában volt: görcsösen szorította a járókeretet, tartotta az elgyengült, vézna kis testet.

A jelenet már harmadik napja szinte szóról szóra ugyanígy játszódik. Az ápolónő, Krisztina egy kis délelőtti ügyeletre, és az ebédeltetésre kapott megbízást a körzeti orvostól. Mióta a kórházból kikerült az idős asszony, szakápoló látja el. Van annyi tapasztalata, hogy lássa, gyenge még a néni, baj lehet abból, ha feleslegesen erőltetik a járást. Ránéz, vizsgálná, mennyi is az az erő. Különös, amit lát: szinte megnőtt a kis öregasszony, a szemében delejes fény lobog. Nocsak! „Ha ennyire akarja, ma mégis megpróbálhatjuk?”

Délutánonként a felügyeletet a családtagok oldják meg, jönnek sorban Róza néni gyerekei és az unokái. A feladat nem látszik nehéznek, emelgetni nem kell a mamát, fel tud kelni az ágyból, kis segítséggel fel is öltözködik. Amúgy meg, ha kellene, azt a picurka, sovány kis testet egy gyerek is megemelné. Krisztina most arra a félórára hagyná őt egyedül, amíg az ebédjét elhozza a közeli szociális gondozóból. Róza néni korábban naponként odajárt, a délelőtt folyamán egy kis beszélgetésre, az ételt ott fogyasztotta el, utána hazasétált. Az ebédet, így elvitelre, azóta is biztosítják neki. Jól jön ez a családnak, másként nehezen tudnák ellátni. Korábban szombat-vasárnap a megbeszélt váltás szerint vendégül látták, de mióta a lakáshoz köti az állapota, a hét végén is hoznak neki ételt a magukéból, vagy itt főzik meg a kedvére valót. A lánya, Katalin, szívesebben főz, az idejéből kitelik, két év óta nyugdíjas. Tavaly megözvegyült. A munkahelyére néha behívják a hó végi hajrák idején egy kis délelőtti elfoglaltságra. Neki még nincs unokája, kései gyerek volt, az anyja harminc évesen szült először. A beosztást kinyomtatták, jó nagy betűkkel, ott van a konyha falán. Róza mama kedvtelve nézegeti, olyan az, mint egy iskolai órarend. A fia, Sándor, még aktív dolgozó, az ő családja inkább szállítja az ételt. Sándor két lánya egyetemista, az apjuk sokáig válogatott, későn nősült. Katalin fiai közül az egyik mérnök, a másik tanár. Róza mamát csak ő követte a pedagóguspályán, a lánya és fia messziről elkerülték, elegük volt az iskolából, hivatalnokok lettek. Mindössze hat hete van így a mama, korábban nem szorult különösebb segítségre, és hogy mi várható, hogyan lesz tovább, arról megoszlik a családtagok véleménye. Az orvosok várakozó álláspontra helyezkedtek: nem mondtak se jót, se nagyon rosszat. Persze mindenkit óvatosságra intett, mert összeesett, és az eszméletét is elvesztette. Mentő vitte el, a kórházban sokáig vizsgálták, két hét után hazaengedték, azóta mindig csak oda lyukadtak ki: „Ha valaki ilyen szép kort megér, az már önmagában ajándék. Az ő korában már bármi lehetséges.” Az utóbbi mondatot Róza néni meghallotta, félhangosan a korát is hozzátette: „Bizony, már a kilencvenkettedik”. Ő mégsem a legrosszabbra gondolt, hanem éppen a jóra. „Miért ne gyógyulhatna meg, miért ne nyerné vissza az erejét legalább annyira, hogy kisétálhasson a szabad levegőre.”

A körfolyosó fényben fürdik. Ilyenkor délben ez az oldal kapja a napot. Róza mama valósággal megszédül, a szemét is be kell csuknia, annyira vakítja az erős fény. Kezével görcsösen kapaszkodik a járókeretébe, hátulról Krisztina követi minden mozdulatát, meg ne billenjen, el ne essen. A járókeret gumitalpai halkan csusszannak, meg-megállnak, követik híven Róza mama lépéseit. Nem új neki az eszköz, korábban is használta már a lábtörése után. Tíz éve volt? Nem emlékszik pontosan. Akkor néhány hét után el lehetett tenni, hamarosan a botra sem volt szüksége. „Mennyire fiatal volt akkor! Milyen gyorsan gyógyult!”

– A fordulóig még elmegyek, a napon szeretnék maradni egy kicsit, utána ebédelhetünk. – Krisztina nem szól, csak megsimítja az öregasszony karját, így jelez: „Rendben, itt vagyok, vigyázok.” Míg megállnak egy kis pihenőre, a szomszédasszony jön ki, kezében szatyor, talán vásárolni indult. Róza mamát látva meglepődik. Valaki azt mondta a házban, talán ki sem kel már az ágyból. Az ápolónőt látták délelőttönként, délután a családtagokat is, de egyiküktől sem érdeklődtek a mama felől. Mostanában úgy magukba fordultak az emberek, egy házban lakva hónapszám nem találkoznak, legfeljebb véletlenül, egy köszönéssel elintézik, a mások lakásába be nem kopognának, be nem mennének. Amúgy is, ki tudja? Alig van már régi lakó, az újak be sem mutatkoznak, a legtöbbjük albérlő, nem maradnak sokáig, de még pár napos szállóvendégek is akadnak. Majdnem minden emeleten van valami cég, hivatal, magán orvosi rendelő. Így aztán állandóan idegen arcokkal van tele a ház. „Miféle világ ez?”

– Jó napot kívánok! Kilovagolt, mami? Szép időt választott. – Köszönti mindkettőjüket a szomszédasszony, az ápolónőt is figyelmesen nézi, el akarja kapni a tekintetét, tőle szeretne érdeklődni, hogy van a beteg. A mama szuszogva áll meg, rámosolyog a szomszédra:

– Jó napot, Gizella! Rég láttam magát. Azt sem tudom, mióta, ki sem mozdulok a lakásból. Hogy van? Az ura?

A szomszédasszony szeme megkönnyesedik.

– Meghalt, most múlt két hete. Beteg sem volt igazán, csak olyan szótlan lett, nem volt kedve kimenni, aztán egy reggel ott találtam holtan, kihűlve. –

Csend ül közéjük. Krisztina szól előbb:

– Részvétem, kedves asszonyom. Ő legalább nem szenvedett.

Róza mama döbbenten áll, a halállal még gondolatban sem szeret foglalkozni, pedig hosszú életében láthatott eleget. A magáéval pláne nem szokott. Nemrég egy öreg barátnőjének mondta: „Úgy belejöttem az életbe, egyre nehezebben hagynám abba, korábban jobban rá voltam készülve a halálra.” Aztán csak odamondja ő is:

– Jaj, szegény! Olyan fiatal volt a... Hány éves is volt a...? – A szomszéd nevét nem mondja. Röstelli, de elfelejtette.

– Még nem töltötte be a hetvennyolcat, három hónap híja lett.

– Az én Sándorom sem érte meg a nyolcvanat, tizenöt éve magam vagyok – teszi hozzá a mama elmerengve.

– De maga, mami, ugye, megcélozta a százat? Mennyi még odáig? – Róza mama talán nem is hallja, úgy elgondolkozott, Krisztina válaszol:

– Idén a kilencvenkettedik. Nagyon stramm, csudára elindult ma, napok óta készült a kiruccanásra.

A szomszédasszony elbúcsúzik, Róza mama újra indul, már egyhuzamban a fordulóig akar menni. Észreveszi, ott virágok vannak, a szemben lakó már kiültette a tavaszi árvácskákat. Még eszébe jut, neki is ültetni kellene, tavaly még megtette, de ez a betegség!

– Gyönyörűek, négyféle szín! Úgy sorakoznak, mint az iskolapadban a gyerekek. Tavasziak, színes ruhások, aranyos kislányok.

Krisztina közvetlenül mellette áll, elnézi ezt a csupa ránc arcot, ragyog a fényben. Keze a virágokat simítja, de mintha nem is itt lenne, hanem valahol távol, ki tudja merre, messze a térben és az időben is.

– Bársonyos kis leányka arcok – egyenként körbe simítja őket –, szépek, okosak, öröm őket tanítani. – Még áll a virágláda előtt, egyik kezével a járókeretet szorítja, a másikat megemeli, és halk hangon megszólal: – Pszt, most figyeljetek, drágáim! Nem kell csinálni semmit, csak legyetek egészen csendben, hallgassátok, amint ébred a természet téli álmából. Mozdulnak a rügyek, kinyílnak a kis virágok. És a nap már olyan jól melegít. Adjátok neki az arcotokat, hadd cirógassa, fogadjátok be a tavaszt! – És mintha példát akarna mutatni, becsukott szemmel fordul a nap irányába, egészen a fénybe emeli az arcát. Ritkás ősz haját szálanként világítja meg a nap, ráncai kisimulnak. Egy pillanatra elengedi a járókeretet, mindkét kezét az ég felé emeli, egészen odaadja magát a tavaszi napnak.

– Istenem, de szép itt, de jó itt! Ugye, gyerekek? – A teste kicsit előre billen, a járókeret a korlát felé csúszik. Az ápolónő résen van, gyengéden átöleli a törékeny testet, nem engedi elesni.

– Jólesett a séta, Róza néni? Most már bemehetünk? Kapaszkodjon, pihenjen egy csöppet, azután indulhatunk ebédelni. – Az öregasszony engedelmesen, a kezét leengedve a járókeretre támaszkodik, szeme fátyolos, a lakása irányába néz, és csak sokára szól:

– Lassan menjünk, segítsen, drága, különben soha nem jutnék el az iskoláig. Be kell mennem ma is, egy kis betegség miatt nem hiányozhatok...

Széplaki György

2019-09-22