Lendületbe hozni a gyermeklelkeket

Afangide Beáta a kaposvári Nagyboldogasszony Iskolaközpont művésztanára. Az organikus pedagógia híve, s a vizuális kultúrával, a művészeti neveléssel örökre eljegyezte magát. Nemcsak beszél a csodáról, hanem maga is műveli. Festményeit számos kiállításon láthatta a közönség. Egy időben utcagyerekek között szolgált a Fülöp-szigeteken és Afrikában. Missziós útjáról is beszélgettünk.

– Honnan az indíttatás a festészet és a grafika iránt? Ősei között voltak művészek vagy művészetpártolók?

– A szüleim és felmenőim közül hivatásszerűen nem volt senki művész. Édesanyám nagyon szerette a kézimunkát, a kézzel készített díszítő művészetet. A szép, az esztétikum iránti érzékenységem tőle eredeztethető. A környezet, ahol felnőttem, a Tisza-part meghatározó volt számomra. A hely adottságai, mint a szolnoki művésztelep és az ott folyó alkotómunka rendkívüli módon inspirált.

Rendszeresen jártam a műtermekbe, ahol nagyszerű művésztanárok fogadtak; megismerhettem a rajzolás, a festészet a grafika, valamint a textilművesség technikai fortélyait. Pályaválasztásomat meghatározta a szabad alkotás öröme, amely csendes, visszahúzódó gyerekként a környezetemnek annyit jelentett, hogy nincs velem gond. Csendesen alkottam… Amikor már tudatosult bennem, hogy a hivatásom is ez lesz, rajtam kívül senki nem örült ennek. Bennem viszont egyre hangosabban égett a zöld lámpa, hogy igen, az alkotás az életem része. Az alkotás életmód számomra...

– A művészettel közelebb kerülhetünk a Teremtőhöz. Az Ön életében mikor lett mindez bizonyság?

– Neveltetésemből fakadóan a keresztény értékrend meghatározó volt pályafutásom során. Munkáimban feldolgoztam a Bibliában szereplő csodákat, majd ezt a témakört vittem át a mindennapokra. „Itt lenn semmi sem szentségtelen azoknak, akik tudják, hogyan kell látni” – vallom magam is Pierre Teilhard de Chardinnel. A hétköznapi csodák átjárják a mindennapjaim. Akarni kell meglátni az örömöt.

Puszta létezésünk révén aktív résztvevői vagyunk az alkotás szakadatlan folyamatának. Kreatív lényként képesek vagyunk a bennünk rejlő lehetőséget kibontakoztatni. A kora gyermekkor a vizuális nevelésre vonatkozik. Minél hamarabb kezdünk el foglalkozni egy kis gyermekkel, annál inkább beépül a személyiségébe a kreativitás. Minél inkább a mindennapok részévé válik az alkotás, annál inkább természetes lesz számára az önkifejezés. Vagyis mennél hamarabb elkezdjük a kognitív fejlesztések mentén hagyni, kifejezni az érzelmeit, gondolatait, amit a gyerek sokkal inkább képekben tud megfogalmazni, annál fejletteb lesz az érzelmi intelligenciája is. Miközben fejlesztjük az érzelmi intelligenciára jellemző készségeket, olyan kultúrát, nevelői attitűdöt fejleszthetnénk ki, amely még ma álom, pedig gyerekeink, unokáink jövője múlik rajta. Mivel a modern ember lelkét a végtelen üresség fojtogatja, még inkább szükség van a létezés olyan módjára, amely lehetővé teszi, hogy romlatlan, ártatlan szemmel tekintsünk a teremtő Istenre, hogy mindannyian részt vehessünk a kreatív alkotásban.

– A vizuális kultúra mellett a misszió is jelentős szerepet tölt be tanári-művészi pályáján. Mi kell ahhoz, hogy valaki elhatározza, missziót vállal?

– A keresztény misszió egyet jelent Krisztus elhívásának való engedelmességgel. Arra törekedjünk, hogy ne kötelességtudatból teljesítsük elhívásunkat, hanem szeretetből. Minthogy Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot, és ránk bízta a békéltetésnek igéjét, a békéltetés szolgálatát. Isten a mi bevonásunkkal szeretné a tőle elidegenedett szíveket magához vonni és el nem múló békéjével megnyugtatni.

Amikor misszióban dolgoztam, akár a Fülöp-szigeteken, akár Afrikában, arra törekedtem, hogy el nem múló békességet és reménységet adjak embertársaimnak. Elhagyott, kitaszított gyermekekkel foglalkoztunk. Ilyen felfokozott érzelmi, szociális hiányt kielégíteni saját erőből lehetetlenség. A lelkesedés jó, de nem elég. Útjaim során az alkotás eszközként funkcionált. Célom volt, hogy a gyerekekben, fiatalokban lévő, rejtett belső szépséget kibontsam. Megtanítsam őket a kifejezésre a képzőművészet nyelvén keresztül. Maga a vizuális nyelv egyetemes, a szépség, mint esztétikai jólét a lelket emeli.

– Mire tanította meg ez az időszak?

– 1999 nyarán három hónapra a Fülöp-szigeteken több missziós szervezetnél dolgoztam önkéntesként. Feladatom az volt, hogy értelmes szabadidős tevékenységgel kössem le az utcagyerekeket. Tevékenységem fő profilja az alkotás volt. Az elkészült munkákból kiállítást tudtam szervezni egy ottani művésztanár segítségével. A képek eladásából befolyt összeg segítséget jelentett a tanulás költségeihez. A missziós munka hallatlan leleményességet kívánt; szinte a semmiből kellett teremtenünk képeket azokból a tárgyakból, amelyeket a gyerekek az utcán összeszedtek. Így készítettünk játékot kókuszdióhéjból, vitorlát pálmalevélből, vagy préseltünk papírt kidobott papírhulladékból.

– S mi várt Önre Afrikában?

– 2005-ben egy hónapra néhai férjem szülőfalujába utaztunk, ahol az ottani iskolában segédkeztem. Megható volt látni, hogy ezen az egyszerű településen az iskola kezdetektől fogva őrzi az ősi formákat. Csak alsó tagozat működött, a diákok palatáblára írtak. A rajzolás is legfőképpen homokban történt. Növényekből, levelekből készítettünk egymásnak „becsomagolt” tárgyakat, ajándékokat. Magas szinten el kellett sajátítanom a semmiből teremtés képességét. Úgy éreztem, rendkívül sokat tanulok. Megismertem kötözéstechnikákat, jellegzetes afrikai szín- és textilmintákat, valamint az eredeti batikolás művészetét is itt lestem el.

Misszió volt számomra, amikor sérült, tanulásban akadályozott fiatalokkal dolgoztam a Bárka Közösségben. Ott kellett rájönnöm, hogy a rám bízottak egyedülálló, értékes belső világgal rendelkeznek. Célom volt, hogy segítsek ennek a különös belső világnak a kibontakozásában, és megmutatásában. Képeikből rendszeresen szerveztem kiállítást. Már az első bemutatkozások is nagy élményt jelentettek nekik. Mindez egyfajta felfedezése volt annak, hogy van mit kifejezzenek magukból, és amit kifejeznek, az öröm lehet mások számára is. Mivel az alapítványtevő egy kanadai származású francia személy volt, így számos kiállítást rendezhettem a kanadai nagykövetségen.

A másik nagy élmény volt velük kapcsolatban, hogy a képekre felfigyelt egy kortárs művészettörténész, aki Komáromban élt. A kiállítótérré lett egykori ferences templomban rendezhettünk tárlatot. Nagy tanulság volt számomra az is, hogy a rajztanításra klasszikus értelemben nem volt szükség. Az elsajátított módszerek mit sem értek ahhoz képest, amit az elfogadásról, befogadásról tanítottak számomra a fiatalok. Ami a legfontosabb momentum volt a közös munka kialakításához, az a bizalom. Rá kellett jönnöm, hogy a szív útja, a teljes elfogadás, a hozzájuk vezető legrövidebb út. A sérült fiatalok számára egy inspiráló, érzelmi életüket érintő attitűd volt szükséges, nem csupán a rajztechnikai segítség volt célravezető. Ez a rendkívül személyes, vizuálisan megjelenített kommunikáció segített számukra abban, hogy őszintén kommunikáljanak, mert amit megjelenítenek, az érték. Tehát a foglalkozások nem csak az alkotásról szóltak, hanem alapot adtak a szocializáció megteremtésére. Az a képi világ, amelyet feltártak, megmutattak műveiken keresztül, számomra mai napig lenyűgöző.

– Missziós terület az egész világ, nem? Örömhírnökökre mindenkor szükség van, s az Isten is várja a világ fiainak megnyilvánulását…

– Így igaz, túl a hivatáson, a misszió az egész világnak szól. A mindennapok gondjai, félelmei olykor szívbe markolóak, azonban az emlékezés, a hálaadás módja, amikor a szívünk „hátra fordul” az idő fölött, hogy lássa az egész hosszú életet, amelyen mégis csak megtartattunk! A zsoltáros is erre buzdít bennünket: „Magasztaljátok az uraknak Urát, mert örökkévaló az ő kegyelme. Aki nagy csodákat művel egyedül, mert örökkévaló az ő kegyelme. Aki teremtette az egeket bölcsességgel, mert örökkévaló az ő kegyelme” (Zsolt 136,3-5). A hálával történő emlékezés késztet bizalomra, valódi hitre.

– Tanárként, szakértőként is foglalkoztatja miként teljesíti küldetését a vizuális nevelés a teljes nevelési-oktatási folyamatban. Ön az organikus pedagógia híve.

– Ez egy bizalmon alapuló pedagógiai rendszer, s már Magyarországon is elérhető e keresztény értékrenden alapuló képzés, én is elvégeztem. A vizuális nevelés számos irányzata látott már napvilágot. Azonban olyan pedagógiai módszerrel, amelyben érvényesült volna a holisztikus szemlélet, még nem találkoztam. Az organikus pedagógiában találtam végre rá azon értékekre, amelyek a gyermek személyiségének fejlődését szolgálja. Még a pályám kezdetén hangsúlyossá vált az úgynevezett stúdium, tanulmányrajzolás. A szakmában sok esetben igencsak másféle szemléletre, módszerekre lenne szükség abból a célból, hogy a berögzött sémák helyett a gyermek személyiségének fejlesztése kerüljön előtérbe.

– Művészetterápiás képesítéssel is rendelkezik, így még komplexebben törekedhet minőségi változásra a rajzoktatásban…

– Szükségem volt szemléletmódváltásra, ezért jegyeztem el magamat az organikus pedagógiával, amely a természetben tapasztalható élet növekedését veszi alapul. Sőt túl is mutat a közvetlen természeten, hisz az élet elevensége az egész személyiség kiteljesedését szolgálja. A teljes ember nevelését célozza, aki egy organikus közösség tagja, illetve aki a teljes személyt elfogadó organikus szeretetben létezik. „Ismerem enyéimet és enyéim is ismernek engem úgy, ahogy az Atya ismer engem és én is ismerem az Atyát” (Jn 10,15). Micsoda egységről van szó az Atya és Fiú között! Hasonló mély, személyes kapcsolatot jelent az organikus pedagógia tanítvány és tanár, szülő és gyerek, illetve Isten és ember között.
Josef Kentenich rendszere, az organikus pedagógia öt alapérték köré rendeződik, amelyek mozgásba lendítik, a kiteljesedés felé viszik a személyiséget: életmozgás, eszmény, bizalom, kötődés, szövetség. A Schönstatt Mozgalom alapító atyja mintegy 58 évig dolgozott nevelőként. Papi, nevelői munkája során kutatta, összegezte, miként lehetséges erős, szabad lelkű embert nevelni a ránk bízott gyermekekből, önmagunkból. E pedagógia esszenciája, hogy segíti az egyént képességei, értékei felismerésében és kibontakoztatásában. Ebben a szemléletmódban rendkívül nagy hangsúlyt kap a sokszor átélt élmény, valamint az érzelmi azonosulás. Egy gyakorlatias pedagógiáról van szó, amely képes az egész személyiséget formálni.

– Mi valósulhat meg evangelizációból és művészeti nevelésből a kaposvári Nagyboldogasszony Iskolaközpontban?

– A Kaposvári Egyházmegye minden évben kiír egy rajzpályázatot, amely Jézus életének – vagy az idén épp a szentek életének – bemutatását célozza. Ezek a lehetőségek nagyszerű alkalmak arra, hogy a gyerekekkel elmélyült alkotásokkal készüljünk egy-egy tárlatra. Az elmúlt év tavaszán a Szent Margit-templomban tudtam a tanítványaimmal egy kiállítást rendezni Életképek címmel. A tárlat alkotásai Bibliában szereplő történeteket, vagy magát a teremtés epizódjait örökítette meg. Tanítványaimat kértem, hogy figyeljenek a szívükkel az egyes történetekre, majd tegyenek sétát egy kellemes természeti környezetben. Figyeljenek színekre, különös formákra vagy a víztükörben látható megcsillanó fényekre. Próbálják megragadni a hangulatot, érezzék magukat megszólítva! Figyeljék meg a fény–árnyék hatásokat, a fény táncát! Ahogy az impresszionisták számára is meghatározó volt a fény pillanatnyi változása, figyeljék meg, miként változik egy adott tárgy, természeti forma jelentése a fény hatására. Az a célom, hogy mozgásba hozzam a lelket. A diákok számára fontos, hogy sok-sok élmény hatására személyiségüket építő tapasztalatokra tegyenek szert, amivel aztán azonosulni is tudnak.

Az iskola galériájában az elmúlt nyári zarándoktáborban készült fotók is láthatók. Ezek a fényképek egyúttal a teremtésvédelem kitüntetett szerepére hívják fel a figyelmet. Tanítványaim számára az alkotás életfeladattá vált. Lelkükben a küldetés és az önkifejezés otthonra talált.

– Akadnak tanítványok, akik rögtön „vevők” mindarra, ami a rajzórákon vagy szakkörön elhangzik? Egyáltalában: tisztában vannak azzal, hogy az alkotásra való képesség isteni adomány?

– A vizuális kultúrát tanóra keretei között tanítom, és érettségire is felkészítek diákokat, valamint szakköri, tehetséggondozó délutáni foglalkozásokra is várom a tanulókat. Az órákon egyszerre van jelen a kimagaslóan tehetséges diák, az átlagos képességű és a sajátos nevelési szükséglelet kívánó gyermek, ami meglehetősen nagy kihívás. A szakkörbe akad, aki kedvtelésből jár, van, aki hivatását keresve vesz részt a csoportban. A foglalkozások alkalmával úgy tekintek rájuk, mint egy szövevényes labirintusra. Egyszerűen sugallani kell, hogy benn a halmazban érték van, ami személyes és egyedülálló.

– Személyes küldetése, szülői és tanári szerepben is a diákok segítése, hogy kinyíljon bennük egy ablak. Mégpedig egy olyan ablak, ami pontosan neki, és csak neki adatott. Ez az, ami – ha lehet így nevezni –, „isteni adomány.”

– A serdülők élettani sajátossága, hogy érzelmileg szükséges őket megszólítani. Egyébként faarccal ülnek a tanórán, miközben kiált a lelkük, hogy figyelj rám! A „puszta” információ hiábavaló, mintha nem is hangzott volna el, helyette a még mellékszereplőként elkönyvelt rajzórán, de legalább ott megtörténjen, hogy megélje a kamasz: a tanóra a fiatalok mindennapi problémáiról és az őket körülvevő vizuális környezetről, annak megváltoztatási lehetőségeiről szól, s csak kisebb mértékben az elméleti tananyag átadásáról.

– Korábbi „állomáshelyein” hogy érezte: jó magvető volt?

– Erre a kérdésre talán a tanítványaim tudnának felelni. Az biztos, hogy több volt tanítványommal tartom a kapcsolatot. Sokan sokfelé mentek. Hála Istennek sikerült kinevelnem a művészetet kedvelőkön túl művészetet művelő egyéniségeket is. Azt szeretném, hogy tanítványaim szeressék a rajzórát. Chagall képeit gyakran használom motivációs forrásként, aki többnyire az álmait festette meg.

– Képei szakrális fogantatásúak, s üzenetük általában célba ér. Azokhoz, akiket nem érint meg az isteni szépség, az isteni jóság, miként célszerű közelednie egy kereszténynek?

– Képeimet változatos technikával alkotom. Mindinkább próbálom megtalálni azt a technikát, amellyel leginkább kifejezésre tudom bocsátani az ábrázolni kívánt gondolatot, mondanivalót. Az a lényeg, hogy e művek a látható világon a láthatatlanra mutassanak. Az előttünk lévő világból mi az, ami megszólít, megörökítésért kiált, mert megragad, magához vonz. Akik úgy gondolják, hogy őket nem érinti meg az isteni szépség vagy jóság, fogják meg egy szerettük kezét, és el ne engedjék, amíg rá nem találnak a saját útjukra! Az Isten ragyogni fog, ha akarjuk, ha nem. Közben még a lelket is emeli, mert Ő mindig tündököl.

– Milyen lelki, spirituális és milyen művészeti közösségből merít erőt?

– Az Istent szerető és tisztelő közösségekből. Legkedvesebb lelki otthonom Püspökszentlászló, ahol áll még a Vácz Jenő atya által alapított Életrendezés Háza. Hosszú-hosszú éveken keresztül jártam oda, amikor egyedül éltem, aztán családdal, gyerekekkel. Ott éltem meg: az Atya hazavár, elém fut, megölel. Mai napig számos egyéni lelkigyakorlatra megyek oda vagy pihenés, lecsendesedés céljából vagy egyszerűen a gyönyörű Mecsek hegyes-völgyes tája miatt látogatom e helyet. Az utóbbi időben lelki életemet a zarándoklatok is építik. Az elmúlt nyár egyik legszebb hete volt a Vértes, Gerecse és a Pilis lenyűgöző tájain járva megélni: Isten szeret. Hétköznapokon a rendszeres miséken kívül az imacsoport jelent sokat. Alkotás szempontjából pedig nyaranta, ha egy-egy hétre eljutok alkotótáborokba, az más szinten, de ugyancsak inspiráló számomra. Legutóbb épp a Dunakanyarban jártam a Szőnyi István Emlékházban, ami olyannyira ösztönzött az alkotásra, hogy már ott összeállt egy kiállításra való anyag.

Fotó: Kovács Tibor