Legendák nyomában

A szellem egyetlen mozdulatában benne van az élet összes törvénye.

Legutóbb az Al-Duna mentében álltunk meg, a történelmi Bukovinából ki-, majd (a korabeli honatyák vélekedése szerént) haza telepített székelyek egyik legdélebbi településének határszélin. Országjárásunkat most az Aranyosszék két patinás településén tett múltidéző és jövőt remélő vizitációval folytatjuk. Az Erdélyi-középhegység keleti részén elterülő Torockói-hegységben, a Székelykő és az Ordaskő sziklavonulatának szűk völgyében. Kolozsvár és Nagyenyed között félúton, Fehér megyében.

Torockó hajdan bányászváros volt, lakói betelepült székelyek. Számuk napjainkban erőst félezer körül mozog. Végvár. Egy picinyke sziget, melynek magyar közössége nemcsak a nyelvét és az őseiktől örökölt unitárius vallását őrizte meg, de az épített hagyatékot is, amely 2017-től kiemelkedő nemzeti érték, sőt hungarikum!

Azt mesélik, a településen – épp a föléje óvón emelkedő Székelykő okán – a Nap látszólag kétszer kel fel és nyugszik le. A község hajlékai, benne élő lakosai, illetve ez utóbbiak álmai és vágyai fölött is. Torockóra mindig és mindenkor hazaérkezik az ember, bármilyen messziről is volt indulása. Hazaérkezik, mert testvérként fogadják. Tibor, a gondnok, Robika, az immár pelyhedző állú kissrác, Árpi bácsi, a torockói unitárius templom harangozója… Jobban belegondolva, nagy mesemondónk, Jókai Mór is valami ilyesmit érezhetett anno. Csupán más neveket említett…

„De hát hol van ez a világrész, amelyből Ön jő? Ahol az emberek egymást meg nem ölik, bosszút nem állnak, és csak egyszer szeretnek? Egy sziget az a Holdban? A térképen Torockó névvel van e hely megjelölve. Egy sziklavölgy, melybe csak egy szűk folyamparton s egy bérchasadékon át lehet eljutni. Ez a két sziklakapu a völgy természetadta erőssége.” (Jókai Mór: Egy az Isten)

„Az igaz ügy örökre veszve nem lehet” – hirdeté a valót egy a faluközpontban felállított kopjafa. Rajta koszorúk nemzetiszín pántlikával átkötve. Felettünk pedig a hegy, óvón, féltőn. Fel, a hivatalosan 1129 méter magas Székelykő sziklaszirtjeinek csúcsára először 2014 új kenyér havában kéredzkedtünk. Mintegy látogatóba érkezve, hiszen a hegyeket – és ez alól a Székelykő sem kivétel – nem lehet meghódítani, csak megmászni. Küzdelmet pedig csak saját magunkkal folytatunk, függetlenül attól, melyik nap- és évszakot, illetve nehézségű ösvényt választjuk épp tervünkhöz. „Kitaposott ösvényeket járva a legújabb idők országjárói, sajnos vajmi kevés újat tudnak leírni az otthon maradottaknak!” – bukkanok rá hajdani naplójegyzeteim egyikére.

Azóta kissé ugyan megfakult a tinta a viharvert füzet lapjain, ám a megőrzésre belé helyezett gondolatok igencsak frissek és időszerűek maradtak. Mintha időközben csak órák suhantak volna tova, s nem egy teljes évtized! „Ráadásul sokuk, mintha csak versenyt futna az idővel, élvezetet élvezetre halmoz. Minden apróságot futószalagon gyártott fényképekkel örökítve meg, melyekről nemritkán legfeljebb csak annyi jut később a túrázó eszébe, hogy valahol külföldön készülhettek. Ámde, ha az ember fia/lánya nem csak szertelen hirtelenkedéseket fakasztó virtusként éli meg az új ízek, fények és fuvallatok kóstolgatását, akkor jó eséllyel lehet beavatott részese akár azoknak a történeteknek is, amelyekről a leghitelesebben a helybéliek, no meg a papírra vetett szájhagyomány sorai tudnak mesélni” – így a napló.

Későbbi vizitációim alkalmával sajnos kevesebb időm maradt efféle kiruccanásokhoz ezen a vidéken. S hogy mi is van, illetve mit is lelhettünk odafönn? Nem kevesebbet, mint a Székely várat, melynek vitézi történetéről leghitelesebben a Székelyföldi Legendárium ad számot.

S ha már eljutánk Torockóra, Istentől való vétek útba nem ejteni a szomszédos Torockószentgyörgyöt. A falu határában, csupán két kilométerre a centrumtól, Erdélyország egyik legimpozánsabb középkori várának romjai találhatók. Meredek sziklafalakkal emelkedik a Havas-patak völgye fölé. „A völgy lapályáról a 200 méteres szintkülönbség a sziklafalak meredeksége, de komorsága miatt sokkal többnek látszik, a vár megközelíthetetlennek tűnik. Ez a látszólagos megközelíthetetlenség, a vár fokáról a falura nyíló kilátás késztette a népi hiedelmet arra, hogy a várat óriások építményének tekintse, ahonnan a falu lakói játékszereknek tűnnek. Ez a monda ihlette Gyulai Pált Az óriásleányka című elbeszélő költemény megírására” – szól invitálóan egy helyi bedekker idevágó szócikke. Kell ennél több útra kelni? Aligha.

A vélhetőleg a XIII. század végén épült torockószentgyörgyi vár története évszázadokon keresztül egybefonódott az Ákos nemzetséghez tartozó Thoroczkay családéval, mely idővel felvirágoztatója lett a legelső őst – annak szükségében és szorultságában – befogadó építménynek. Feljegyezték, hogy a tulajdonosok a Dózsa-féle parasztlázadás idején elszenvedett várdúlásból tőkét kovácsoltak: Thoroczkay Ferenc ugyanis 1516-ban új adománylevelet kért a birtokaira arra hivatkozva, hogy oklevelei elégtek. Az ingatlant szabályozó adománylevél azonban a szomszédos Torockó bányaváros lakosságát szolgasorba taszította, végeláthatatlan perhelyzetet teremtve a város lakói és a Thoroczkay család között. Noha az időközben felhalmozódó javaknak köszönhetően a nyugati oldalon megerősített várfalak épültek, a Rákóczi-féle felkelés nyílt támogatása miatt a megtorlást követelő osztrákok Tiege tábornok vezetésével 1704-ben lövették, majd felrobbantották a várat.

Ezt az eseményt napjaink túrázói előtt egy márványkőbe vésett írás is felfedi, mely az Úr 1892. évében ágyaztatott be a pusztulásában is impozáns várfalak utolsó épen maradt bástyájába. Ezúttal a család már nem hozta helyre az épületet, leköltözött a falu udvarházaiba. Az egykoron büszke várból néma tanú lett. Az ott élő emberek történelmének terméskőre emelt tanúja.

A szerző felvételeivel

Martinek Imre Úton-útfélen című sorozatának további részeit itt olvashatják:

Úton-útfélen

Csak tiszta forrásból

Otthonól haza