Kovászként a rácsok mögött

Több évtizede jegyezte el magát a fogvatartottak lelki gondozásával és evangelizációjával Gaál Katona Csilla, a Magyar Testvéri Börtöntársaság és a Magyar Bűnmegelőzési Börtönmissziós Alapítvány elnöke. A szakember szerint az önkéntesek mindennapjaiban hála és elutasítás együtt van jelen, s mivel a társadalom elítéli a büntetés-végrehajtási intézetben lévőket, a börtönmissziós tevékenység sem szárnyal úgy, mint szárnyalhatna.

– Mikor fogant meg Önben a gondolat, hogy a fogvatartottak lelkével is kell, mi több: kötelesség foglalkozni? Netán volt valamilyen személyes érintettsége?

– A gondolat számomra is meglepetésként hatott egy börtönben tett látogatás során. Horváth Zoltánék, Zoláék – a kaposvári Szent Imre Plébánia énekes-gitáros csoportjának – börtönben tartott koncertjén azt láttam, hogy a fogvatartottak szomjaznak. Amikor kifelé jöttünk, több zsilipen keresztül haladtunk a kijárat felé. A számomra is meglepő érzést „kihangosítottam”; többször elmondtam, hogy én nem akarok kimenni. A kapuhoz érve, a minket kísérő nevelőtiszt elmondta, hogy van lehetőség a bejárásra. Szerveztem egy börtönmissziós csoportot. A közösség mint Krisztus teste van jelen a börtönben. Személyes érintettségem abban a tekintetben van, hogy a családomba befogadott két fiúgyermek életében tapasztalt, a devianciát megalapozó társadalmi elutasítás és a vele szemben folytatott küzdelem a nehezen kialakult normakövetés ára volt.

– A börtöntársaság milyen lehetőségeket kínál a fogvatartottak számára?

– A szervezet a börtönbe járó önkéntes missziós munkatársak által lehetőséget ad arra, hogy keresztény közösségben ismerkedhessenek a fogvatartottak a keresztény értékrenddel. Ezen felül speciális programokat is megvalósítottunk; keresztény börtönkörleteket hoztunk létre, családi beszélőket, sértett–elkövető kapcsolatot helyreállító projekteket bonyolítottunk. A szabadulást követően pedig a sikeres reintegrációt segítő programot alakítottuk ki, és évtizedeken keresztül szerveztük meg a nemzetközi imahetet, a fogvatartott szülők gyermekei számára a nyári tábort és a karácsonyi ajándékozást. A programok megvalósítása közben a szakemberek továbbképzésére is törekedtünk.

Hiánypótló programok megvalósításához szükség van arra, hogy a szervezet alkalmazásában szakemberek dolgozzanak. Erre jelenleg nincs lehetőségünk, mivel a pénzügyi források országos, kiemelt programokba vannak becsatornázva, civilek számára nem hozzáférhetők. Az adománygyűjtés pedig legalább akkora feladat, mint a program megvalósítása, ugyanúgy emberi erőforrást igényel. Sajnos a bűnelkövetők tekintetében a társadalom inkább elzárkózik, mondván: tettek ők azért, hogy ilyen helyzetbe kerültek. Sokan nem tartják támogatásra méltónak a deviáns életből kivezető programot.

– Mindenütt jelen vannak az országban?

– Ahol lehetőségünk van erre, ott folyik missziós munka. Természetesen meg tudnánk szervezni az egész országban is a szolgálatot, ha rendelkeznénk olyan éves költségvetési támogatással, mint például a polgárőrség. Éppen olyan nagy szükség lenne a börtönmissziós szolgálatra, mint a polgárőrség szolgálatára.

– Mi a tapasztalat, hogy fogadják az elítéltek az ilyen jellegű közeledést, lelki támaszt? Nem kérik ki maguknak?

– Vannak, akik számára nem kívánatos a keresztények segítő, bátorító jelenléte. Szerencsére önkéntességre épül az is, hogy a fogvatartottak részt vesznek-e a foglalkozásokon. Az is előfordul, hogy a missziós foglalkozáson megjelenő személyeket a többi fogvatartott cikizi, gúnyolja. Egy kovásznyi létszám azonban minden intézetben összetoborozható az érdeklődőkből. Ennél tovább is fejleszthető a szolgálat tevékenysége, hiszen minden intézetben indokolt lenne az is, hogy keresztény körletek működjenek, az előzőekben említett komplex programmal.

– Hogy érzékeli, a fogvatartottak nem állnak haragban Istennel?

– De igen. Lehet, hogy ez a harag indokolt is. Sokan vagyunk, akik nem szeretnénk életkörülményeikkel, sorsukkal cserélni. Azt is érdemes átgondolni, hogy amíg a börtönig eljutottak, volt-e helyük az egyházi közösségekben, kívánta-e valaha valaki az ő társaságukat… A saját maguk által megalkotott istenkép helyett felszabadító lehet Jézus Krisztussal találkozni. Ehhez viszont szükség van készséges hírvivőkre.

– Az évtizedek tapasztalata során hogy látja: bűnelkövetés és bocsánatkérés milyen viszonyban vannak egymással?

– A bűnelkövetés az önzésről szól, a bocsánatkérés a szeretetről. Hosszú út vezet egyiktől a másikig. Semmiképpen nem megy ez a változás egyedül és anélkül, hogy személyesen megtapasztalnák a szeretetet.

– Személyes sorsok tárulnak fel egy-egy találkozás kapcsán, s az intimitás is vonzó lehet a szeretet és a bizalom iránt vágyakozóknak, jóllehet: tisztában vannak tetteik súlyával...

– Általában nehezen tárulnak fel ezek a személyes sorsok, és a tettek súlyának tisztázásához hosszú út vezet, rengeteg kifogással. Ehhez a komoly munkához kellenek a jól felkészült, hiteles, tapasztalt szakemberek. A segítő és a kliens szerencsére nagy erőfeszítést tesz a változás érdekében.

– A hit hallomásból ered, tartják. A büntetésüket töltők jelentős hányadának, gondolom, nem volt élő istenkapcsolata, de torz énképe vagy istenképe minden bizonnyal. Hogy fogadják az apró lépéspróbákat? Nem bizonytalanodnak el?

– Sokféle út létezik. Vannak elnehezedések, de megújulások is lehetnek. Nehezen alakul ki egy egészséges hit, hiszen alkalmi foglalkozásokról beszélünk, és az egyház igazából nincs jelen. Hiteles, élő missziós közösségek rendszeres jelenlétére van szükség, akik képesek életet adni. A bent lakók között pedig fontos lenne a hiteles közösségek kialakítása, táplálása, felnevelése.

– Valóban misszió, amit Önök végeznek. Akad kellő számú önkéntes e feladatra?

– Ez összetett kérdés. Mi lehet elegendő? Kinek van igénye, szüksége, milyen időkeretben van lehetőség erre a szolgálatra, és még hosszasan sorolhatnám. Ami látható, hogy a missziósok nagy része kisegyházakból érkezik. A történelmi egyházak elitképzésre szeretnének berendezkedni.

Én ezt a kérdéssort sokkal inkább az adott egyházmegye oldaláról közelíteném meg. Az lenne a legcélravezetőbb, ha a püspökségek az éves pasztorális tervezéskor számba vennék ide vonatkozó feladataikat, és felállítanák jól felkészült szakemberekből álló missziós munkacsoportjukat. Természetesen e feladat ellátásához is szükséges az infrastruktúra megteremtése.

– Mi motiválja Önöket a misszióban? Az irgalom, a szamaritánus szeretet?

– A missziósok motivációja általában a saját életükben, lehetetlen élethelyzetben tapasztalt kegyelem, újjáteremtett élet, amit tovább szeretnének adni azoknak, akik erre a szabadulásra vágynak. Az elkötelezett missziósok az idők folyamán képzett szakemberekké válnak.

– Változik ettől a világ? Vagy az egyes ember változása jelentheti a világ változását?

– A világ egy alkotó eleme átmegy a halálból az örök életbe, és a környezete tapasztalja ezt a változást, vele együtt megváltozik. Mint ahogy változhatott volna a világ a bűncselekmény elkövetése előtt is. Az ítéleteket olvasva, a negyven késszúrást, a hetven késszúrást meg lehetett volna előzni, mint oly sok mást is….

– Az együttérzés, s a compassio meg- és átélése hogy hat a munkatársakra? Ezt is le lehet úgy tenni, mint ahogy egyes színészek az öltözőben levetik magukról a jelmezt egy-egy jól sikerült előadás után?

– Nehezen tudom elképzelni, hogy a jó színész a jelmezzel együtt képes rögtön letenni az alakítást és a karaktert is. A missziós munkát sem lehet letenni, de a kikapcsolódásra szükség van. Mindenképpen kell egy jó csapat, amelyik nem féltékeny; együtt hordozza a terheket, örömöket, és képes folytatólagosan vinni a feladatokat.

– Az ökumené szellemében végzik tevékenységüket. Milyen segítséget kapnak a különféle egyházaktól?

– A missziósok maguk, akik a szolgálatot vállalják, ők az egyházak részéről nyújtott támogatás. A szervezett egyház a bűnelkövetőkkel végzett missziós munka terén egyáltalán nincs jelen. Az egyház részéről leginkább a kirekesztés tapasztalható.

– Kemény szavak…

– Én csak a tapasztalatomról beszélek.

– Nyilván, a büntetés-végrehajtási intézetek nyitottabbak erre, hiszen a velük való együttműködés nélkül mindez nem menne…

– Együttműködési megállapodás keretében végezzük a missziós munkát, de e téren is ugyanaz mondható el, mint az egyházak esetében. Ha az intézet vagy az egyház egyének tekintetében elkötelezett, akkor lelkes, aktív munkatársakra találunk, és ez azért lenne örvendetes, mert így, együtt hatalmas alkotásra lennénk képesek. Végzetes tévedés, ha az egyénről „megfeledkeznek” e folyamatban, hiszen az efféle magatartás nem építi, hanem rombolja a munkánkat, még ha látszatra zavartalan is az együttműködés.

– Ferenc pápa szerint az egyház nem térítéssel, hanem vonzással növekszik. Munkatársaik miként válhatnak vonzóvá a rácsok mögött lévők szemében?

– Az életszentség lehet vonzó, az élő hit és a közösség, ami elfogad, befogad, megbocsát, tanít és tanúságot tesz Jézusról, lehetőséget ad a megigazulásra.

– Éreznek-e olykor némi hálát az elítéltektől, a megtört személyektől?

– Hálát is, elutasítást is, és sok minden mást. Azt gondolom, ettől függetlennek kell lenni. A missziós munkában azok a csodálatos helyzetek, amikor Jézus megérkezik. A hála a mi szívünkben van, és ez elég is.

– A társaság és az alapítvány kiegészíti egymást?

– A társaság nemzetközi és országos programokat valósított meg, az alapítvány régiókban tevékenykedett. Jelenleg gondolkodunk az átalakuláson.

– Ön miért s kikért imádkozik esténként?

– Mostanában leginkább az előzőekben említett késszúrásokért. Nagyon sok elkeseredettséget érzek minden szúrásban. Ráadásul ezek normálisnak tűnő családokban történnek meg. A másik imatémám, hogy a pályát végig tudjam futni, és el tudjam végezni a rám bízott feladatot. Látom magam előtt a képet, a hozzá vezető utat ki kell jelölni, és be kell járni. Azt hiszem, a kép megelevenedését már nem ezen a világon fogom szemlélni.