Kincset látni a másikban

Misinek ma rossz napja van – avagy az a bizonyos rohanós kedd címmel Felvidéki Miklós illusztrációival jött ki a nyomdából Csepregi János legújabb kötete. A Junior Prima-díjas íróval, aki esetfelelősként dolgozik egy integrált szociális intézményben, a Pagony Kiadó gondozásában megjelent, különleges tartalmú könyvéről, a túlzott digitális tartalomhasználat veszélyeiről beszélgettünk, s arról, hogy a sérült ember is kincs.

– Azt olvastam Önről, mire iskolába ment, már gyújtott fel házat, égetett el cipőket az óvodai cserépkályhában, s másfél hónapon belül kétszer is eltörte ugyanazt a lábát, így nem csoda, hogy írtak már szakdolgozatot is Önről, mint magatartás-zavaros gyerekről. Szülei hogyan boldogultak az átlagtól igencsak eltérő csemetéjükkel? Mivel tanították móresre? Vagy csak később érő típus volt?

– Ezeket hallgatva, azért nagyot nyelek és arra gondolok, hogy hatalmas türelemre és szeretetre lehetett szükség ahhoz, hogy a mindennapok során elviseljenek a környezetemben élők. Valóban nem voltam egyszerű gyerek. Az állandó kíváncsiság, a nyughatatlanság, a dolgok megérteni akarása pedig olyan vonások, melyek, ha más formában is, de a mai napig megvannak bennem. A szüleim szerintem nem a legjobb stratégiát alkalmazták annak idején, mert nagyon sok mindent rám hagytak, pedig néha tényleg jó lett volna leülni, közösen átgondolni dolgokat. Nem számonkérésre gondolok, hanem arra a józanságra, ami sok kellemetlen helyzettől megóvhatott volna mindannyiunkat. Például, hogy a szemembe nézzenek, itt persze már a kamaszkoromról beszélek, és megkérdezzék: biztosan műszaki pályára szeretnék menni, ha közben az irodalom, a színjátszás és a történelem az erősségem? Ehelyett ők azt mondták, elég nagy vagyok már ahhoz, hogy eldöntsem. Utólag azt gondolom, tévedtek. Rúgtak is ki iskolából és kollégiumból is középiskolásként.

– Némi zenei karrier is áll Ön mögött…

– Hát igen… De nem hiszem, hogy a világ szegényebb lett volna akkor, ha nem üvöltöm rekedten a mikrofonba, hogy mi az, ami nem tetszik. Szó se róla, a vélemény megosztását ma is fontosnak tartom, de attól tartok, zenei adottságaim messze voltak attól, amit a mögöttem álló zenekar megérdemelt volna.

– Aztán mégiscsak beérett, hiszen felsőfokú tanulmányait a pedagógia, a teológia és a mentálhigiéné területén végezte. Melyik terület a legkedvesebb?

– Talán valóban beértem vagy legalább formálódtam, elcsendesedtem, szemlélődőbbé váltam. Nem tudom. Kellett néhány évtized, hogy meglássam, nem csak egy szempont létezik, nem csak nekem lehet igazam, hogy mennyire fontos a másik tiszteletben tartása. És már meg is érkeztünk a negyedik területhez, a szupervízióhoz. Valójában a lelki egészség, a tanulás magunkról, az életünket meghatározó értékrend időről időre történő mérlegre helyezése és saját hitelességünk folyamatos vizsgálata mind olyan dolgok, melyek az életminőséget szerintem alapjaiban meghatározzák. Ebből a szempontból a különböző területek összekapcsolódnak, kiegészítik egymást. A legfontosabb számomra, hogy emberekkel foglalkozzak, olyanokkal, akiknek látszólag talán én jelentek segítséget, valójában azonban én vagyok az, aki többet kap, többet tanul mindebből. Értelmi sérüléssel élő felnőttekkel dolgozom.  

– Verssel is, de prózával – talán – több minden elmondható. Mint például legújabb kötete, ami egy nem átlagos kiskamasz egy napját meséli el, mégpedig erkölcsi dilemma elé állítva főszereplőt és olvasót…

– A szabályok mindannyiunk életét átszövik, meghatározzák. Akkor is, ha nem tudunk róla, ha nem ismerjük fel azokat. A társadalom vagy épp a környezetünk által tőlünk elvárt viselkedés sokszor nem egyezik azzal, amit legbelül érzünk. Ez az ellentét óhatatlanul feszültséggel jár. Főhősünk, Misi esetében az alapvető belső konfliktus az, hogy mi van akkor, ha ő lát valamit, ami helytelen, majd miután – szerintem nagyon helyesen –, szóvá is teszi, a környezetében lévő felnőttek még őt tolják le. Szerintem ez nem is annyira ritka, azonban egy olyan kisgyereknek, akinek roppant fontosak a keretek, a szabályok, nem értelmezhető az az ellentmondás, ami a saját belső igazsága és a felnőttek viselkedése között feszül. Ő azt mondja, rosszul kapott előtte valaki vissza a bolt pénztárosától. Az illető és az eladó azt kérdezi, honnan vette a bátorságot, hogy ezt szóvá merje tenni? És már meg is teremtődött az a feszültség, és hol van még a vége… Én eléggé hasonlítottam Misihez gyerekként és ma is nehezen viselnék el egy hasonló helyzetet.

– Meglátása szerint miért oly kevés azon ifjúsági művek száma, ahol nem minden hájjal megkent figurák a főszereplők, hanem – mint Misi esetében –, bizonyos részterületen kissé sérült személy, aki akár példa is lehet?

– Életem legjobb olvasói visszajelzését a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon a Pagony Kiadó standjánál kaptam. Egy húszas éveiben járó autista hölgy – már a bemutatkozáskor elárulta – jött oda hozzám, aki azt mondta, őszintén sajnálja, hogy amikor ő volt kamasz, nem talált olyan könyveket, melyekben a főhőssel ennyire tudott volna azonosulni, pedig nagyon jó érzés lett volna, hogy valaki, aki hozzá hasonló, akár még főhős is lehet. A tőle eltérő hősök sokasága inkább csak abban erősítette meg, hogy ő soha nem lehet az. Nagyon megrázó pillanat volt, aztán eltelt néhány másodperc, és teljesen tárgyilagosan jelezte, hogy látta, az előtte dedikáltató három embert megöleltem, ő pedig ezt nem szeretné. Megnyugtattam, hogy az előtte állók a barátaim voltak, és természetesen tiszteletben tartom a kérését. Egyébként én se könnyen fogadom el a testi kontaktust, csak a hozzám igazán közel állóktól. Hát igen, ma egyáltalán nem menő felvállalni a gyengeségeinket, miközben van egy hatalmas trükk a dologban: az igazi erő az, ha fel tudjuk, fel merjük vállalni a hibáinkat. Aki mindent takargatni akar, előbb-utóbb lelepleződik. Aki felvállalja, hogy vannak kihívások az életében, melyekkel megküzd, az el tud jutni valahonnan valahová. Ez a fejlődés, az önismeret útja.

– Honnan vette Misi figuráját? A téma mindig az utcán hever?

– Mindannyian magunkból dolgozunk. Misi karaktere, ha nem is minden elemében, de sok szempontból merít abból, ahogyan én működtem valaha, és ahogyan bizonyos dolgokban működöm ma is. Például nagyon kellemetlen érzés, ha a ruhák nem megfelelően vannak kiteregetve. Színek szerint, típusuk szerint és aszerint, hogy kinek a ruhái. És ez nem vicc. Hálás vagyok, hogy a feleségem elvisel, pedig nem lehet egyszerű neki. Persze azért is van ez, mert általában én végzem el a mosott ruhák teregetését, amit meg ő nem bán. De mindig is voltak a sorból kicsit kilógó, furcsaságuk ellenére is szerethető figurák, akikkel a környezetük talán nem mindig tud mit kezdeni.

– A sajátos nevelési igényű gyerekek száma évről évre nő. A szakemberek ezt a túlzott digitális eszközhasználattal magyarázzák, pedig a digitális világ helyett a kézzel fogható, megérinthető, Isten által alkotott, emberi világot, a személyes társas kapcsolatokat kellene megismertetni, előtérbe helyezni, hiszen így nem satnyul el az érzelmi intelligencia, melynek hiánya sajnos már régóta érzékelhető gyermek és felnőtt közösségekben egyaránt.

– Én azt hiszem, a túlzott digitális eszközhasználat csak az egyik összetevője a problémának. Az igazi gond az, hogy míg a hétköznapi szinten is könnyen elérhető technológiák iszonyatos tempóban fejlődnek, addig mi, emberek korántsem vagyunk annyira rugalmasak. Egyszerűen ez a robbanásszerű változás, függetlenül attól, hogy mennyi egyértelmű előnye és mennyi bőrünkön tapasztalható hátránya van, az emberi psziché számára kezelhetetlen. Nemcsak az információmennyiség felfoghatatlan mértéke, a digitális tér bőséges tartalomkínálata félelmetes, hanem az is, hogy ezzel szemben mennyire védtelenek vagyunk. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy néhány évtizeddel ezelőtt azért még voltak axiómák, dolgok, melyek megkérdőjelezhetetlenek, gondoljunk akárcsak tudományos alapvetésekre. Ma már lassan valóban ott tartunk: releváns felvetés, hogy a Föld lapos, a Nap pedig egy hatalmas reflektor az üvegbúra fölött. Hogyan tudnák a gyerekek szűrni a tartalmakat, ha mi, felnőttek se tudjuk? Ez az egyik dolog. A szociális kapcsolatok helyettesítése gépekkel való kapcsolódásokra, óhatatlanul elsorvaszt vagy nem is hagy kialakulni a gyerekekben számos olyan szociális képességet, melyek az életminőségre, az emberi kapcsolatainkra óriási mértékben hatnak. Ma már létezik a virtuális autizmus, ami egyes kutatások szerint a két- és hároméves gyerekek legnagyobb részét érinti, és bár nem idegrendszeri háttere van a dolognak, hanem a digitális eszközök túlzott használata, a tünetei a téma kutatói szerint azonosak az autizmuséival. De az igazi kérdés az, hogy miért sodródnak a gyerekek ebbe a térbe? Miért szippantja be őket a digitális világ? Valamit keresnek, amit a valódi világban nem találnak…

– Ön szerint a szülők tisztában vannak a gyerekekre leselkedő veszélyekkel, a súlyos idegrendszeri és egyéb fejlődési rendellenességek, károsodások, köztük a túlzott digitális eszköz-használat következtében kialakult mozgásszegény életmód hatásaival?

– Nem hiszem, hogy tisztában lennének, hiszen a fiatal szülői generációra ugyancsak jellemző a túlzott digitális eszközhasználat, sőt én úgy látom, hogy lassan mindez már egyre kevésbé lesz életkorhoz kötött. Csapdahelyzet ez, hiszen akkor, amikor óvatosságra kellett volna inteni a következő generációt, akkor még az előző sem sejtette, merre tart hihetetlen sebességgel a világunk. Egy dolog azonban biztos, olyan világban élünk, amiben nagyon nehéz elérni az elégedettség állapotát, amiben nagyon nehéz megélni a nyugalmat, elzárni a csapokat, amiből az információ árad, hogy egy kicsit csend legyen. A rohanás elsorvasztja a kapcsolatokat. A rohanás nem teszi lehetővé, hogy figyeljünk egymásra, hogy megtaláljuk egymást vagy a helyünket. A virtuális világ becsap, mert sokkal könnyebb ott élményeket szerezni, mint az igazi világban. Az viszont a mi felelősségünk, hogy olyan minőséget tudjunk kínálni, ami többet ér egy kitalált, programozott valóságnál. Kíváncsinak lenni a másikra. Megkérdezni a másiktól, hogyan érzi magát? Beszélgetni. Megmutatni azokat az értékeket, amik nem pótolhatóak, nem elérhetőek másként. Boldog vagyok, hogy a gyerekeink fellázadnának, ha nem lenne mindennap közös meseolvasás. Boldog vagyok, hogy számukra izgalom, ha felmerül a kirándulás lehetősége.

– Nem gondolkozott még azon, kellene egy másik könyvet is írni, mégpedig ezzel a címmel: Misinek ma jó napja van?

– Erre ebben a formában még valóban nem gondoltam, arra viszont igen, hogy fontos lenne azzal is foglalkoznunk, hogy minden nap más. Hogy nem baj, ha nincs mindig jó kedvünk, nem vagyunk mindig boldogok, de az is roppant fontos, hogy meglássuk az apró örömöket akkor is, amikor nehezebbek a napok. Erről írtam már, jövőre jelenik meg ez a képeskönyv a Pagony Kiadónál.

– Egy mai kamaszgyereknek mitől lehet jó napja? Attól, ha lázad?

– A lázadással sincs gond józan keretek között, sőt ahogyan Vekerdy Tamás mondta, bizonyos életkorban akkor kell gyanakodnunk, ha elmarad a lázadás. De azt hiszem, a jó napok valójában azok, amikor úgy érzem, hogy szeretnek és a helyemen vagyok. A legfontosabb az, hogy szeressük a gyerekeinket, miközben nem teszünk úgy, mintha tökéletesek lennének, és nem hisszük el, hogy mi magunk tökéletesek vagyunk.

– Ön sérültek között dolgozik. Tapasztalata szerint mi a legnagyobb örömforrása egy kevésbé és egy súlyosan sérült személynek?

– Nem látunk bele, mi zajlik a másikban. Van, akinek egy mosoly vagy az, ha megsimogatják a kezét, többet ér bárminél, és persze akadnak olyanok is, akik a maguk állapotához mérten sokkal többre vágynak ennél. Az alkotás öröme, az önmegvalósítás, annak a felismerése, hogy létre tudok hozni valamit, szárnyakat ad. Mi Tóth-Kiss Hajni barátommal egy olyan önismereti alkotóműhelyt vezetünk értelmi sérüléssel élő ellátottaknak – a csoportunkat maguk nevezték el Irodalmi Nyavalyásoknak –, ahol épp egy meseregényt írunk az ellátottak által kitalált karakterekkel a főszerepben. Szóval nagyon széles a paletta.

– Miben segítheti a szakembert a teológiai tudás?

– Abban biztosan, hogy az ember megtanulja: egyikünk sem értékesebb a másiknál, s hogy Isten szeretete feltétel nélküli és mindnyájunké. Mind ugyanolyan értékesek és fontosak vagyunk a számára. A kegyelem pedig nem fizetség, amit van, aki kiérdemel, van, aki pedig nem, hanem ajándék. A mi örömünk annak szól, hogy tudjuk, valójában nem érdemeljük meg, amit felkínál nekünk Isten, de mégis megteszi. Innentől pedig nem tehetek mást, mint hogy az értéket, a kincset látom a másikban. Nem vagyunk többek másoknál, nem vagyunk jobbak másoknál, de nem is kell annak lennünk. Weöres Sándortól számomra az egyik legkedvesebb rész a Teljesség feléből: Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: / Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.

Fotók: Gordon Eszter; Pagony Kiadó