Két óriás

Mintha egyenesen a Bibliából lépett volna ki, mintha ő lett volna az a bizonyos Sámson, akitől rettegtek a filiszteusok. Legalábbis hasonlított rá, olyan nagy volt és olyan erős, hogy az aprócska falu legnagyobb emberéről beszélünk. Az óriást kezdetben Lacusnak, később Lacikámnak, Lacinak és Lászlónak, végül Laci bácsinak hívták. Inkább nagy volt, mint magas, mégis egy óriás benyomását keltette, a közelében mindenki Gullivernek érezhette magát az óriások országában. 

Széles, erős felsőtestét hatalmas kezek és lábak szolgálták, akkora volt a tenyere, hogy egy cipó elfért benne, olyan erő volt a karjaiban, hogy az ekét vagy a boronát egymaga emelte, dobta föl a kocsi hátuljába. Beszélték róla, néha maga is dicsekedett vele, hogy hajdan milyen virtusokra volt képes, még egy lovat is föl tudott emelni vagy egy tengelyig elsüllyedt szekeret is ki tudott húzni a sárból. Eszerint nem csak Sámsonra hasonlított, de Jean Valjeanra is a Nyomorultakból, hatalmas termettel és erővel áldotta meg őt a Teremtő. 

Az erejénél csak a szíve volt nagyobb, jámbor, békés ember volt, szinte lehetetlen volt kihozni a sodrából, csak egyetlen embernek sikerülhetett ez a nem veszélytelen vállalkozás, az unokaöccsének, akit különben kedvelt, még szeretett is. Sanyi különös ember volt, kereskedő létére régiségeket, népi imádságokat gyűjtött, afféle amatőr néprajzos volt, különféle lehetetlennek tűnő elméletekkel, kiselőadásokkal ostromolta fivérét, aki tűrte, amíg tűrhette, de a bonyolult okfejtéseket nem érthette. Egy idő után elfogyott a türelme és hettita átkokat szórt szeretett unokaöccse fejére, aki rendesen megsértődött ezen és angolosan távozott. 

A hagyomány szerint a feldühödött fivér, pedig nagy dohányos volt, még a cigaretta tárcáját is az öccse után hajította, persze azért vigyázott, hogy el ne találja vele. Másnap már nem is emlékeztek az apró incidensre, mintha mi se történt volna, mosolyogva paroláztak egymással. Természetesen ez a forgatókönyv gyakran megismétlődött, először volt a találkozás, a beszélgetés, aztán az összeveszés, másnap a kibékülés. A falubeliek csak mosolyogtak ezen, tudván, hogy a kivétel erősíti a szabályt, és eztán is a jámborság szobraként tekintettek arra, akire így is, úgy is föl kellett nézniök. 

Similis simile gaudet, hasonló a hasonlónak örül, a kicsi a kicsinyt, a nagy a nagyot szereti, miként ez az óriás, akinek mindene kivétel nélkül nagy volt. Nagy volt a háza, nagy volt a kertje, nagy volt a felesége, Eszti, és nagy volt a lova, aki Bolygó névre hallgatott, de leginkább Bolyikámnak becézte a gazdája. Gyermektelenek voltak, talán ezért is szerették annyira ezt a szintén óriás termetű, szürke színű Mura lovat, családtagnak tekintették, ha tehették, kényeztették. Amikor a parókia kiskertjét szántották, magam is tanúja lehettem meghitt kapcsolatuknak. Laci bácsi, az óriás, szinte beszélgetett Bolygóval, a szintén óriás termetű lóval, miközben szántott, inkább kérte, mint utasította volna bármire is, a robusztus jószág pedig kezes bárányként engedelmeskedett neki. „Tüledre Bolyikám, tüledre” – mondogatta a gazda, ami az ő titkos nyelvükön némi korrekciót, enyhe irányváltoztatást jelentett a barázdában. Meg is kérdeztem, miért mondja mindig, hogy „füledre bolyikám, füledre” – számomra így volt értelme a szónak –, ám kiderült, hogy rosszul értettem, füledre helyett tüledre hangzott az inkább kérés, mint utasítás. Mindenesetre élmény volt látni ezt a baráti együttműködést, hallani a beszélgetésnek is beillő szavakat. Magam is meggyőződhettem arról, hogy ez a két óriás, bár nincsenek egy súlycsoportban, mégis igaz barátságot ápolnak egymással. A rossz nyelvek szerint Laci bácsi jobban szerette Bolygót, mint Eszti nénit, de ez csak olyan mendemonda lehetett, hisz olyan nagy szíve volt, hogy abba mindenki belefért, Bolygó is, Esztike is, az emberek is, a Jóisten is, még az egyház is. 

Vasárnaponként, ha tehette, letette a munkát, fölvette az ünnepi ruhát, kezébe vette a zsoltárt és mackós, cammogó léptekkel elindult az ordasi istenháza felé. Soha senkit nem bántott a vallása miatt, de a maga református hitére mindig módfelett büszke volt, teli torokból fújta a zsoltárokat, dicséreteket, és büszkén viselte a ráruházott presbiteri tisztséget, az őrálló szerepét a gyülekezetben. Ha kellett, befogta Bolygót, mert a lelke mélyén úgy gondolta, hogy a hatalmas, ámde szelíd jószág ugyancsak a gyülekezethez tartozik, és akárcsak a gazdájának, neki is szent kötelessége segíteni a templom körül és a temetőben történő munkálatokban. Mivel Bolygót nem egy egyszerű igavonó állatnak, inkább munkatársnak tekintette, sőt egy olyan barátnak, akire mindig lehet számítani, s akiről semmilyen körülmények között nem illik megfeledkezni, még ha valamiféle istenes dologról van szó, akkor sem. Régen a lovat együtt temették el a lovasával, tehát egy volt a kettő, elválaszthatatlanok voltak egymástól, akárcsak ő meg Bolygó – elmélkedett olykor. Ha ez így van, és ha van túlvilág, márpedig lennie kell, különben mi lenne ezzel a rengeteg lélekkel, akik elhasználódott testükből kilépve új hazát keresnek maguknak, akkor az Isten sem akarhatja, hogy elszakadjanak egymástól azok a lelkek, akik igazán szerették egymást. 

Úgy volt ezzel, mint az a bizonyos öreg tiszteletes egy konferencián, ahol vitába keveredett a saját püspökével, aki éppen az üdvösségről tartott előadást, melyben kifejtette, bár testvéreink az állatok, de nincs lelkük, így nem üdvözülhetnek. Az idős tiszteletes kézfeltartással jelezte, hogy nem ért egyet a püspök tézisével, majd kifejtette az antitézist, miszerint volt neki egy csodálatos farkaskutyája, csak éppen beszélni nem tudott, de igenis volt lelke, tele volt szeretettel és az lehetetlen, hogy Cézár nélkül folytatódjék az élet odaát, a mennyországban. Aztán az egyik falubeli asszony, egy rokona jutott eszébe – majd’ mindenki rokon volt abban a kicsiny faluban –, akit a háború után, az ébredés idején meg akartak téríteni, mondván, ha megtér, a mennyországba kerül. Hát az urammal mi lészen, őt is vihetem magammal? – kérdezte Mariska nénje. Csak ha ő is megtér – hangzott a válasz –, ha nem, akkor te mész a mennyországba, ő meg megy a pokolba. Azt már nem! – mondta dacosan Mariska. – Nélküle egy tapodtat se, mikor megházasodtunk, az oltár előtt titokban megígértük egymásnak, hogy minket még az ásó, kapa, nagyharang se fog elválasztani egymástól. Én meg nem szegem a szavam, mindhalálig együtt maradunk és még azután is, ha nem a mennyben, hát a pokolban! 

Ahányszor csak eszébe jutott ez a kis történet, mindig meghatódott, és arra gondolt, bizonyára nem bűn az, hogy ő is annyira ragaszkodik öreg barátjához, Bolygóhoz, hogy még a mennyországot se tudja elképzelni nélküle. Igazi parasztember volt, aki az anyaföldet és a jószágot egyként szerette, de a téeszesítés traumáját ő sem kerülhette el. Hogy mentse, ami menthető, sok gazdával együtt elszegődött hajósnak. Mivel a Duna mentén születtek, gyerekkoruktól fogva ismerték és szerették a folyót, fókások lettek, ami folyamkotró vállalatot jelentett igazából. Egy hétig hajóztak a Dunán, kotorták a sódert, egy hétig meg otthon szántottak, vetettek, tették a dolgukat, mintha csak őseik, apáik, anyáik parancsát teljesítenék vagy az áldott föld hívó szavának engednének. Így tett ő is, amíg le nem százalékolták a megroppant gerince miatt. 

A lelkét nem tudták megtörni, de a testét megtörte a rengeteg munka, az élet terhe, amit hordozni kényszerült. Mindez nem zavarta abban, hogy ezután is a falu Sámsonja, erős embere legyen. Kaszált, kapált, szántott, vetett továbbra is, hűséges barátja, Bolygó pedig, amiben lehetett, a segítségére volt. Szorgosan húzta a kocsit, az ekét, a boronát, fáradtságot nem ismerve szolgálta gazdáját. Az évek szálltak, mint a percek, sok víz lefolyt a Dunán, mindketten megöregedtek. Előbb Bolygó ment el, nem sokkal utána követte a gazdája. Immár együtt szántják az égi szántást, együtt is boronálják, mert az elképzelhetetlen, hogy egymás nélkül meg tudna lenni a két óriás, ez a két jó barát.