Kenyér

A magyar ember a búzát életnek nevezte, mert tisztelettel adózott neki, hisz a jó termés biztosította a megélhetését évről évre. Ezért a gabonamagból készült kenyér nemcsak egy étel, hanem az élet jelképe is. 

A vetéstől az aratáson át a kenyér morzsájáig minden fontos volt. Régen a gazda megszentelt magot vetett tiszta ruhába öltözve. Szertartásszerűen. Tavasszal a serkenő búzát pedig ismét megszentelték. Ha az élet gondolatát folytatjuk, azt látjuk, hogy a búza valójában meghal aratáskor. Ám kenyér sem lenne a búza halála nélkül. Az ősi hagyományaink szerint az emberek aratás után a templomba mentek, hálát adtak Istennek a termésért, a frissen sült kenyér aljára pedig jelképes keresztet rajzoltak a kés hegyével megszelése előtt.

Magát a búzát mintegy 17.000 évesre teszik. Az egyiptomiak, a görögök, a zsidók, majd a keresztények életében egyaránt feltalálható a tisztelete. Hozzánk délkeletről került, a régészeti leletek szerint már a honfoglaló eleink is használták és a magok királyának tekintették.

Ma csaknem mindenki a boltban veszi a kenyeret, de egy ideje – főleg a covidos időszaknak „hála” – egyre többen otthon sütik és készítik hozzá a kovászt. Ez lassan mozgalom méretűvé kezd válni. Ami jó dolog. Csak szét kell nézni a világhálón, és receptek özönével találkozunk. A régi ember gyógyított is a kenyérrel, a friss belet például a sebek vérzésének csillapítására használta fel. De felfőzött vízhez adva meleg vagy hideg borogatásra is jó volt.

Honnan is jött épp most elő ez a téma? Két eredője van: tegnap „kicsi Ferikéékel” sütöttünk az udvaron egy kis bárány- és disznóflekkent, „miccset’ és rablópecsenyét. Melléje pedig kenyér kóstoló járt. Mindkét feleség hozta a magáét, és mindkettő finom volt. Közben – időben párhuzamosan – Kolozsváron zajlott a politikai élet, ahol mindkét miniszterelnök részt vett. A másik eredő Orbán Viktor interjújához kapcsolódik. „A határon túli magyar közösségek nemcsak támogatásra szorulnak, hanem maguk is megerősítik a magyar nemzetet. De nagyon fontos dolog, hogy egy nemzetet mindig úgy kell elképzelni – a magyart mindenképpen – mint a kenyeret. A belseje, az mindig puhább és morzsolódik. Ami egyben tartja, az a héja. És a külhoni magyarság az a héj, ami egyben tartja a kenyeret.”

Politikát, választásokat félretéve gondoljunk csak a friss kenyérre. Egyben a legfinomabb. Az illatos, ropogós héja, a még langyos, puha, omlós szájunkba elolvadó bele csak együtt az igazi. 

Pár évvel ezelőtt Délvidéken járva és előadást tartva írtam egy esszét, mely szerint a külhoni magyarság, mint szülő öleli, védi, tarja ölben a kicsi maradék országot, mely a maga során táplálja a védőjét. Így kerek az egész. Mint egy kenyér.