Kenózis

„Az ember él, habár üres a kamra
s a dobozokban semmi élelem.
Életben tart a halálfélelem.”
(József Attila: Modern szonett)

Többnyire rossz ómen, ha valami üres. Félünk, szorongunk, ha üres a zsebünk, a hűtőnk, a bankszámlánk vagy az autónk üzemanyagtartálya, mert védtelennek, kiszolgáltatottnak érezzük magunkat. A vantól nem kell félni, mondják a bölcsek, a nincstelenség az igazi ellenség. Rohanó világunkban az üres órákkal, az ünnepekkel se tudunk mit kezdeni vagy a lármától, zajoktól, emberi beszédtől megüresedett helyzettel, a csenddel. Sokszor magam is akár zenehallgatással vagy mással, de menekülök a csend elől.

Jóanyám, aki élete vége felé magára maradt, egyáltalán nem szerette a csendet, ezért mindig hallgatott valamit, amivel elűzte a körülötte „harsogó” némaságot. Miért félünk a csendtől? Valószínűleg azért, amiért a létünk megüresedésétől a haláltól is félünk. „A többi néma csend” – mondja Hamlet dán királyfi a halála előtti pillanatban, mivel az élők a halált többnyire a csend birodalmaként aposztrofálják. A legjobban talán mégis a bennünk lévő ürességtől félünk, amikor annyira megüresedik a lelkünk, hogy szinte elveszítjük önmagunkat, az identitásunkat. A kiégés (burnout) és a depresszió gyakran előforduló, riasztó tünete ez az üresség, amely mindenek hiányával, az abszolút magánnyal, a semmivel szembesít bennünket. 

Van azonban egy másik fajta üresség is, amikor valaki szándékosan megüresíti magát, miként Jézus tette, amikor lemondott a maga isteni identitásáról és olyan lett, mint mi, emberek. Ezt hívják görögül kenózisnak, megüresítésnek, melynek egyetlen célja a teljes hasonulás, az Isten és az ember közötti tökéletes szolidaritás. Az Örökkévaló nem úgy kapcsolódik az emberhez, hogy letekint ránk a magasból vagy lehajol hozzánk, hanem úgy, hogy lemond önmagáról és eggyé lesz velünk Krisztusban, mert ragaszkodik hozzánk, szeret minket. Minden áldott kapcsolat mintázata a lemondás és a ragaszkodás, miközben lemondunk önmagunkról, ragaszkodunk a másikhoz, befogadjuk, vendégül látjuk őt testestől, lelkestől.

A böjt a lemondás ideje, lehet materiális vagy spirituális, mindenféleképpen lemondásra ösztökél bennünket. A lemondás legnagyobb ellenlábasa a ragaszkodás, ami jócskán megnehezíti a böjtünket, sőt az egész életünket. Ha magunkba nézünk, ha górcső alá tesszük magunkat, mindjárt kiderül, hogy nem a lemondás az erősségünk, hanem a ragaszkodás. Mi, emberek ragaszkodó lények vagyunk, túlságosan sok mindenhez ragaszkodunk. Eldobható világban élünk, ennek ellenére is ragaszkodunk a dolgainkhoz, nehezen válunk meg tőlük még akkor is, ha már nincs szükségünk rájuk. Jómagam is így jártam egyszer egy kedves, kopott, kiszolgált kabátommal, amiről először lemondtam, megváltam tőle, de hamarosan megbántam a dolgot, és a lemondásból ragaszkodás lett. A kabát után mentem és visszaszereztem, mert eszembe jutott a Bohéméletből a Kabátária, melybe Colin, a filozófus elsiratja hűséges társát, a kabátját, amit azért ad el, hogy a haldokló Mimin segítsen. Hűtlenségemet megbántam, azóta is ragaszkodom ama viseltes, kopott kabáthoz, ahogy egy erdélyi pap barátom ragaszkodik az öreg Daciajához, pedig több mint húsz éve nem használja, de őrzi a paplak udvarán, nincs szíve megválni az első autójától. Kedves dolgok ezek, de arra intenek, hogy vigyázzunk, mert túl sok mindenhez ragaszkodunk, pedig „egész világ nem a mi birtokunk”. 

Természetesen nem kell mindent eldobni és helyette újat venni, ahogy a reklámok biztatnak bennünket, de ragaszkodni sem mindig jó, sőt gyakran káros. A gazdag ifjú is ragaszkodott a gazdagságához, ezért nem lehetett Krisztus tanítványa. A bolond gazdag is ragaszkodott a vagyonához, csűröket épített a sok gabonának és nem gondolt arra, hogy még az éjjel elkérik a lelkét, s le kell mondania mindenről, amihez eddig úgy ragaszkodott. Mert hiába ragaszkodunk bármihez, végül mindenről le kell mondanunk, semmi se lesz a mienk. Azért van a böjt, hogy figyelmeztessen, hogy ragaszkodás helyett lemondásra tanítson. 

Itt már nem csak a tárgyainkról, de rólunk, magunkról van szó, a sikereinkről és a kudarcainkról, a múltunkról, a fájó vagy szép emlékeinkről, az egész életünkről. Kérdés, hogy mennyire ragaszkodunk mindehhez. Jézus szerint, „aki meg akarja tartani az életét, elveszti azt, és aki elveszti az életét őérette, az megtalálja azt” (Lk 17,33).

Nem jó mindenhez ragaszkodni, és nem jó mindenről lemondani. Kegyelem az, ha fölismerjük, hogy mikor minek van kairosa,

azaz rendelt ideje. Aki túlságosan ragaszkodik a múltjához, annak jelene, de jövője sincsen, akárcsak annak, aki „a múltat végképp el akarja törölni”. Nem lehet konzerválni a múltat, még a régi szép időket sem, azokról is le kell tudni mondani, de azért nem kell megtagadni a régi életünket, a történetünket, mert az a miénk, csak a miénk, ezért egyszeri és megismételhetetlen. Azonban a lemondás és a ragaszkodás a kapcsolódásainkban, az emberi kapcsolatokban lehet igazán sorsdöntő.

„Ragaszkodjatok az igazsághoz szeretetben” – inti Pál apostol az efezusiakat (4,15), és ebben benne van mindkét attitűd, a ragaszkodás és a lemondás, vagyis a szeretet és a megbocsájtás. Ragaszkodunk és lemondunk, megüresítjük magunkat, miként Jézus tette, „aki nem tekintette zsákmánynak, hogy Istennel egyenlő, megüresítette magát, dicsőségéről lemondott, szolgai formát vett föl, emberekhez lett hasonlóvá, magatartásában is embernek bizonyult, megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,6-8). Amikor Jézus megüresítette magát mindenről lemondott, nem ragaszkodott többé a maga isteni identitásához. Ez volt a böjtök böjtje,

a legnagyobb lemondás, amikor az Isten megüresítette magát, hogy helyet készítsen magában, azaz Fiában, Jézus Krisztusban az ember számára. 

A kenózis célja nem más, mint a befogadás, az ember befogadása Isten szerető családjába, a Szentháromságba. Jézus a maga irgalmas szeretetébe fogadta azokat, akiket az írástudók és a farizeusok egyháza nem fogadott be, mert bűnös embereknek tartotta őket. „Azért fogadjátok be egymást, miként Krisztus is befogadott minket, az Isten dicsőségére” – írja Pál a rómaiaknak (15,7-9). A hajléktalanság örökzöld téma, Jézus is megízlelte, aminél nincs fájdalmasabb, mert olyankor „a semmi ágán ül” szívünk, „kis teste hangtalan vacog”. 

Csak akkor tudjuk befogadni egymást, ha mi is megüresítjük magunkat, ha legalább egy kis időre lemondunk magunkról és nem ragaszkodunk annyira a mi jó öreg „egónkhoz”, önmagunkhoz. Előbb

Jézust kell befogadnunk, hogy általa másokat is befogadhassunk,

hogy a megüresített magunkban vendégül láthassunk. A szeretet és a szerelem csúcsa a befogadás, a másik ember feltétel nélküli, szeretetteljes elfogadása.

A lemondás és a ragaszkodás életünk hídjának két erős pillére, melyek nélkül nincs híd, vagy ha van, leszakad. Az éltető szeretetnek mindkettőre szüksége van, mint az édesanyának, aki mindhalálig ragaszkodik a gyermekéhez, mégis lemond róla, elengedi, hogy az a saját életét élhesse. Bölcs Salamon is annak az asszonynak ítélte a gyermeket, aki le tudott róla mondani, mert tudta, hogy erre csak egy igazi anya képes. Jézus mindvégig ragaszkodott az Atyához, mégis lemondott róla, megüresítette magát, helyet készített nekünk magában, a saját lelkében, szóval befogadott minket. Mi is fogadjuk be egymást, hogy testünk-lelkünk ne lehessen árva vagy hajléktalan soha többé.