Kászonaltíz templomában és temetőjében

Nem akartuk mi megnézni a kászonaltízi templomot, csak aztán megállított bennünket szépsége, amikor az utolsó székely betyár, Máté György, a Jeges emlékkeresztjét kerestük a fehérre meszelt, fallal kerített templom alatti temetőben.

Az utolsó erdélyi betyárokról, így a faluban agyonlőtt Máté Györgyről (1928–1955) majd máskor írok, inkább most nézzük meg az erdős dombon, a falu felett álló templomot és ezeket a Kászonokat. Ha a Csíki-medencét a Nyerges-tetőn át hagyjuk el, akkor néhány kilométer patakvölgyi autózás után le kell térnünk balra a Kézdivásárhelyre tartó útról. Hogy aztán a legelőnek használt, magyarországi mértékkel magas dombok, és az itt-ott elszórt szántók között, a névadó, a Kászon-patak mellett haladva elérjük az első falut, Kászonaltízt, ami után sorban Kászonfeltíz, Kászonimpér, Kászonjakabfalva és Kászonújfalu következik majd a patak által kimosott völgyben.

Régi határőrvidék volt ez, az a bizonyos, Erdély falvait számba vevő 1332-es pápai tizedjegyzék készítői is csak egy évre rá jutnak fel ide, hogy mindjárt regisztrálják is Altíz Miklós nevű papját és a dátumból adódóan román stílusban épült templomát. A mostani elődjét, ami ott állott már ki tudja mióta a helyiek által Egyházhágónak nevezett dombon. Ahol aztán 1487-ben, Mátyás királyunk alatt fogtak újra építkezésbe a székelyek, és húzták fel immár gótikus stílusban, a hajó méreteit jócskán megnövelve templomukat. (Ottjártunkkor két régész is kutatta ezeket a román, majd gótikus falakat. Ahogy mutatták is, 1487-ben igencsak sietős munkát végeztek, hiszen a templom köré temetkezők csontjai is belekerültek a kövekből rakott, vastag alapba.)

Hogy aztán az erődtemplom jelleget adó kerítőfal mikor is épült köréje, azt nem írják sehol, de bástyákat, vagy a gyilokjáró nyomát már nem látni rajta. Mint ahogyan azt sem lehet tudni, hogy egy 1938 és 1942 között zajló, a hajót érintő újabb átépítés előtt kőboltozata vagy fa lezárása volt-e ennek az épületrésznek. A szentély precíz és szép gótikus hálóboltozata viszont megállít most is bennünket, mint ahogyan érdemes egy pillantást vetni a legelső templomból itt maradt keresztelőkútra, pontosabban annak talapzatára és medencerészére is, aminek szépségét a nem annyira szerencsés kivitelű fedése sem tudja lerontani. A szentély bal oldalán pedig egy 2,5 méter magas, mészkőből faragott, gótikus szentségtartó maradt az utókorra, de gondos munkát mutatnak a két kapu 15. századi kőkeretei is.

A helyi egyházközség által készített leírás szerint freskókat is rejthetnek a falak, és valahol rovásírást is találunk, de mi inkább egy meglehetősen darabosan megfaragott, falba épített sírkő előtt álltunk meg. A leírás szerint Lukács Mihály (1678–1730) csíkkozmási főesperesnek állították, de a 18. századi kőfaragók biztos, hogy nem adtak ki ilyen, a középkor hajnalára emlékeztető, elnagyolt munkákat a kezük alól. A vaskos, de mégis arányos toronyról azt írják, hogy 1770-ben készült el, a harangoknál lévő nagy, félköríves ablakai valóban a barokk stílust idézik.

Az egyik régész segítségével aztán lejuthattunk a szentély alatti, szűk kriptába is, ahol két ember, utólag egy kis kőszarkofágba rakott csontjai várják a feltámadást. Sokkal izgalmasabb ennél a templom kerítőfalába épített, timpanonos kápolnát formázó síremlék, „KÁSZONIMPÁRI BALÁSI JOSEEF CSIK GYERGYO ÉS KÁSZONSZÉKEK 1841-TŐL 1849-IG VOLT FŐKIRÁLYBÍRÁJA PORAINAK” felirattal. A család 1687-ben kapott címert (főalakja egy a lábával követ tartó darumadár), a főkirálybíró Balási József pedig a magyar függetlenség mellett kötelezte el magát. Lajos nevű fia huszár főhadnagyként küzdötte végig a szabadságharcot, a kiegyezés után ő lett a Kászonok utolsó, választott alkirálybírája.

Némi keresgélés után aztán a Jeges emlékére, a Hargita megyei Volt Politikai Foglyok Szövetsége által 1998. október 17-én állított keresztet is megtaláltuk a temető végében. A vaskos, tölgyfa alkotmány ott őrzi társai, Dézsi Dénes és Pusztai Ferenc nevét is. Máté György 1928. március 23-án született Feltízben, anyja, Hamar Rozália akkor már Sánta György élettársa volt. 22 évesen, egy 1950 áprilisában, Impérben tartott bálon egy lekérés miatt összeszólalkozott a kommunista Okos Dénessel, aki akkor a néptanács elnöke volt. Így benne lehetett a keze abban is, hogy a legényt a tényleges szolgálat helyett munkaszolgálatra hívták be nemsokkal ezután egy Brassó környéki kőbányába.

Innen jött haza szabadságra május végén, és indult is vissza már, amikor május 28-án az elnök Okost a portáján agyonlőtték. Hiába bizonygatta, hogy akkor ő már a tusnádi vasútállomáson volt, a brassói vonatnál. Nem hittek neki, így tehát katonaszökevényként bevette magát a havasokba, de már ez is egy másik történet.

A szerző felvételeivel