Istenszülő Mária

Karácsonyhoz közeledve különös érzések, érzelmek töltik el az embert. Mai világunk ezeket az érzéseket, hangulatokat ugyan a maga leplezetlen, durva kampányaival elnyomja, megbecsteleníti, sokszor eltiporja, de a nagybevásárlás és a halloween lázas ricsajozása mögött legtöbbünkben valahol a mélyben mégis megcsendül a karácsonyi ének, és orrunkba száll az ünnep sajátos, régi időket, bensőséget és áhítatot idéző illata. Ebben az ódon hangulatban a főszerep egy újszülött csecsemőé. Ám ott látjuk mellette a fiatal édesanyát is, aki nem a családi fészekben, nem is kórházi ágyon, hanem egy istálló zugában ámuló szeretettel hajol gyermeke fölé, és nem érti, mi történt itt és vele, aki gyermeket szült, noha férfit nem ismer. De emlékszik egy látogatásra, mikor vendége azzal köszöntötte: „Az Úr van teveled. Áldott a te méhednek gyümölcse.”

Akkor ő erre a különös üdvözlésre, ami egyben feladat is volt, szinte gyermeki készséggel válaszolt. „Legyen nekem a te igéd szerint” – mondta mindössze pillanatnyi tűnődés után, s ezzel igent mondott az isteni tervre. Pedig nyilván felmérte, hogy ez számára mit jelent. Egyik oldalon addigi életének teljes felborulását, kirekesztést a család meghitt és a nagyobb közösség jól ismert köréből. Bizonyára felbomlik ígéretes jegyessége is. Másrészt súlyos teher lesz, hogy akár egyedül is, felnevelje azt a magzatot, akinek gondját most magára vállalta. Hiszen ő akkor még nem tudta, hogy eljegyzett mátkája megállja-e ezt a próbát, és vállalja-e őt a gyermekkel, sőt lemond férfivágyairól is. És azt sem tudta, hogy ezzel nemcsak egy kisded anyaságát vállalja, hanem a Belőle fakadó egyházét, sőt az egész emberiségét is.

Karácsonykor ezt nemigen gondoljuk végig. A karácsonyfára gondolunk, s a barmoktól meleg istálló jászolára.

Szűz Mária várja, várja,
aludjék el Jézuskája.
Átöleli két karjával,
melengeti szép arcával.

Halljuk az éneket, s látjuk a szűzanyát, aki a jászolban az Isten fiát rengeti. Bizonyára ezt látta-hallotta József Attila is, mikor azt a legszebb karácsonyi verset írta:

Irul-pirul Mária, Mária,
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jóéjszakát kivánok.

De ez már kissé későbbi esemény, hiszen a napkeleti bölcsek (vagy háromkirályok) látogatását január 6-án, vízkereszt napján ünnepeljük. Előtte szólni kell még a Szent Család ünnepéről a karácsony utáni vasárnapon és Mária istenanyaságának ünnepéről karácsony nyolcadnapján, január 1-jén. (Képtelenség: egy földi fiatalasszony az Isten anyja! Ám Isten előtt semmi sem lehetetlen!) Majd eljön január 6., vízkereszt, ami hármas ünnep. Időrendben: a háromkirályok látogatására emlékezünk, de két későbbi, fontos eseményt is ezen a napon ünneplünk: a kánai menyegzőt, Jézus első csodáját, mikor a vizet borrá változtatta, és Urunk megjelenését is, mikor János megkeresztelte Jézust a Jordán vizében. Ezek mind Jézusról s a vele együtt megszületett Szent Család belső életéről szólnak, de a középpontban ott áll az Isteni Gyermeket karjában tartó, őt gondozó, szoptató, érte remegő, mindenkor szent és szeplőtelen Szűz: Mária.

Mária, akinek anyai boldogságát fiának kiválasztott volta újra meg újra fájdalommá változtatja, mintegy megelőlegezve az ő részesedését Fia nagy és örök áldozatában. Lám, születése után negyven nappal, mai naptárunk szerint február 2-án, mikor az elsőszülött fiúgyermeket bemutatják a templomban, Simeon próféciája „sokak romlásáról és sokak feltámadásáról” máris az első tőrdöfés az anyai szívbe, amit rövidesen követ az egyiptomi menekülés, majd az újabb és egyre fájdalmasabb és mélyebb sebek.

A továbbiakban a Szentírás nagyon szűkösen emlékezik meg Mária életéről. A különböző egyéb források, a Szent Hagyomány, az apokrif iratok is csak homályos jelzéseket adnak. De ha ezeket jól átgondoljuk, egy nagyon nehéz, aggodalmakkal és szomorúsággal, végül tragédiával terhes életút áll előttünk. Amíg József halála után Jézus még otthon élt Názáretben, a kétszemélyes kis család bizonyára nem szűkölködött, bár Jézus már 12 éves korában is inkább „Atyja dolgaiban szorgoskodott”. De harmincadik évét betöltve küldetése elszólította anyja mellől, aki öregedő özvegyként így támasz nélkül maradt a nagycsalád kegyelemkenyerén. Sokáig csak távolról követte prédikátor fia útját, hogy majd az utolsó szakaszon ismét mellette legyen, egészen a kereszthalálig.

Mi, késő keresztény utódok ezekre az eseményekre ünnepek formájában, vagy a keresztúti stációk előtt emlékezünk. Ünnepeket formáltunk Mária életének és emlékezetének minden örömteli és fájdalmas eseményéből. Naptárunk az esztendő folyamán húsznál is több Mária-ünnepet jelöl, melyekhez hozzá kell számolnunk még azokat az alkalmakat is, ahol Mária fontos szerepet játszik szent fia mellett. Dávid Katalin megemlíti (1), hogy csak Európában közel háromszáz olyan Mária-ünnep van, és sok-sok búcsújáró hely önálló formakinccsel, amelyeket csupán a helyi közösségek ismernek és tartanak meg, sajátos liturgiával, imádságokkal. Ünnepeink azonban többnyire mégsem az ő, inkább a saját életünk eseményeire emlékeztetnek. Mégis egy zarándoklat, egy ereklye úgy hat a lélekre, mint a zene. Nem tudható, miként, de elcsendesít, megnyugtat, elringat, valami túlvilági békét sugároz.

Pünkösd szombatján a Somlyó-hegy nyergében többszázezres tömeg gyűlik össze, hogy magyarságát megvallja és Szűz Máriát dicsőítse. Ez az ünnep eredetileg a székelyeknek az 1345. évi tatár betörésen aratott győzelmét idézte. A székelyeket vezérlő Szent Lászlót Arany János szavaival így mutatja be a foglyul esett öreg tatár:

Mert nem volt az földi ember,
Egy azokból, kik most élnek:
Feje fölött szűz alakja
Látszott ékes nőszemélynek;
Koronája napsugárból,
Oly tündöklő, oly világos! –
Monda a nép: az Szent-László,
És a Szűz, a Boldogságos.

Ezen a közös, ma már mondhatjuk „nemzeti” élményen, a csíksomlyói búcsún túl az ott jelenlévőknek mind-mind van valamilyen saját Mária-élménye, ami idevonzotta őket. És hazánkban számos helynek, községnek, erdőnek, forrásnak vannak ilyen saját Mária-élményei.

Édesapám története volt, hogy egy Bükk-aljai kis faluból szállt fel a hír valamikor az 1950-es évek elején: a helybéli kanásznak megjelent Szűz Mária. Kinn az erdőn, egy tölgyfa ágai között, fényes délben őt látta. A falu népe természetesen mind odasereglett, s a déli napsütésben csodálta a fa ágai között föl-föltündöklő Máriát.

Apám újságíróként sietett a helyszínre, s ő is kutatta az ágak között az égi tüneményt. De bizony nem látott semmit, csak a napfény foszlott vibrálva szét kisebb-nagyobb sugarakra az ágak között. Látva sikertelenségét, a mellette álló öreg rákérdezett:

– Láti? Nem láti? Sajnálhati – mondta részvéttel.

Így született sok csodálatos jelenés. És így épültek fel az erdei kápolnák és a nagy kegytemplomok. Ki tudja, hány Mária-kegyhely van csak a Kárpát-medencében Mariazell-től Csíksomlyóig, Mátraverebélytől Máriagyűdig! És végig a Mária-út mentén. Vagy külföldön Lourdes és Fatima...

Mondjuk-e, mondhatjuk-e azt, hogy ez mind kollektív hallucináció, érzékcsalódás, gerjesztett vallási extázis? Mondhatjuk-e, hogy ez a kultusz valójában az ősi anya-jogú társadalom Boldogasszony, vagy Napbaöltözött Asszony néven ismert anyaistenségének a kereszténnyé öltöztetett, álcázott pogány tisztelete? Avagy a férfitársadalmú ókori zsidóság számára az égő csipkebokorban megjelenő szigorú Úr lágyabb, családiasabb, nő-mivoltú társa? (Csak mert kétivarú élőlényként a transzcendens világot is csak férfi-nő kettősségében tudjuk elképzelni.)

Nem! Itt sokkal mélyebb és sokkal ősibb igazságokról van szó. Mert a hit tárgya nem lehet diktátum. Parancsra nem hiszünk, legfeljebb fejet hajtunk. És hogy Istenről, a túlvilágról az emberi társadalom annyiféleképpen vélekedik, s az eltérések olyan és akkora szakadásokat és háborúságokat okoznak, ez azért van, mert mi csak emberi, nem pedig isteni módon gondolkodunk. Istent mi csak annyira ismerhetjük meg, amennyit Ő megmutat magáról. De az sem teljes kitárulkozás. Keresnünk kell Őt, s a megpillantott mozaikokból kell összeraknunk kinek-kinek a maga isten-képét.

E tekintetben nem is kell sem nagyon messze, sem nagyon a régmúltba visszamennünk. Vegyük példának Szent II. János Pál pápa látogatását 2000-ben Kairóban az Al-Azhar Egyetemen Tantawi nagysejknél, aki akkor a muzulmánok talán legnagyobb vallási tekintélye volt. A két vallásnak ilyen csúcsvezetője korábban soha nem találkozott. Most mégis igen hamar teljes egyetértésre jutottak a fontos kérdésekben, kivéve Jézus istenvoltát. A pápa tehát ezt a pontot azzal zárta le, hogy „nem szükséges mindenben egyetértenünk”. (2)

Nekem viszont nemrégiben sajnos más tapasztalatom volt. Egy orvosi előszobában várakoztunk néhányan, köztünk egy 60 év körüli szikár, dinamikus asszony. Vallási kérdésekre terelődött a szó, mindenekelőtt a katolikusok és protestánsok közös evangéliumára. Ő azonban egy ponton élesen felkiáltott:

– De a katolikusok imádják Szűz Máriát! – Itt aztán véget is ért az ökumené.

Szénási Sándor írja: „A római egyház túlburjánzó Mária-kultusza miatt a református egyházban – megmagyarázhatóan, de igazságtalanul –, Máriát negligáló magatartás érvényesül. Nemcsak az egyszerű hívek hittudatának primitív, ám masszív tétele: »Mi nem hiszünk a Szűz Máriában!«, hanem az igehirdetők is hátrébb állítják őt a Jefte lányánál (1Sám 12,11 és Zsid 11,32), Ruth asszonynál (Ruth könyve), Eszter királynénál (Eszter könyve), a samáriai asszonynál (Jn 4,1-42) és sorolhatnók tovább. Maga Ravasz László püspök azt állapítja meg a Lk 1,26-38 (Jézus születésének hírüladása) magyarázatában: »Milyen kár, hogy egy túlzott és bibliaellenes Mária-kultusz visszatart minket ennek az Igének szépségében és igazságában való gyönyörködéstől.«” (3) Lám egy több száz évvel ezelőtti eltévelyedés – vagy csak félreértés, érzelmes túlzás – fölötti felháborodás is olyan ellenállást képes gerjeszteni, ami miatt még magának a Szentírásnak egy döntően fontos – és költőien gyönyörű szép! – bekezdését is képesek vagyunk mintegy zárójelbe tenni.

Szénási azonban lelkiismeretesen megvizsgálja a római katolikus Mária-kultusz negatív és pozitív oldalát is. A negatívumokról rövid történelmi áttekintést ad. Eszerint a Mária-kultusz fokozatosan alakult ki az V. századtól, főleg a keleti egyházban (Antiochia, Alexandria, Bizánc stb.), és sok lépcsőben jutott el a szeplőtelenség (immaculata concepcio) dogmájáig 1854-ben, majd 1950-ben a mennybevételig. Ezeknek azonban szentírási forrása nincsen – hangsúlyozza. Idézi Luther és Kálvin nagyon kemény hangú kritikáit is. Végül mindezt így foglalja össze: „Íme, a Mária-képpel az történt, ami a régi, egyszerű freskókkal: az Úr alázatos szolgálóleányának alakjára – az újabb korok ízlésének megfelelően – újabb és újabb, pompázó festékrétegek kerültek.”

A pozitívumok bemutatását Szénási ismét egy Kálvin-idézettel kezdi. „Érdekes, hogy ő, aki a legélesebb kritikával illeti a Mária-kultuszt, mindig a legnagyobb tisztelettel szól Máriáról. »Nem tagadható – mondja a Mk 3,31 (Jézus rokonai) magyarázatában –, hogy Isten a legnagyobb tisztességre méltatta Máriát, amikor az Ő Fiának anyjává választotta és szemelte ki.« Ám dicsősége, akárcsak a bolygók fénye, nem önmagából való, hanem Krisztusból sugárzik rá.” Sőt Kálvin meg is védi Máriát egyes ókori szerzők vádaskodásától – folytatja Szénási. „Hogy Ambrus püspök és Aranyszájú János nagyravágyással vádolja meg Máriát, ennek semmi alapja nincs. Mert mi szükség is van erre a vádaskodásra, mikor a Szentlélek mindenütt bizonyítja az ő igen nagy kegyességét és szerénységét? […] (Krisztus) minden évszázadnak azt a mindig érvényes és általánosan kötelező tanítást adja, hogy Jézus anyjának semmiféle mértéktelen tisztelete nem szabad, hogy elhomályosítsa az Ő saját isteni fényét.” De Kálvin még tovább is lép Mária méltatásában: „Ne restelljük tanítónőnknek (magistra) elfogadni azt, aki Krisztust, Isten örök bölcsességét hordozta méhében. […] Mária boldogsága, igazsága és élete az Isten ingyen szeretetének folyománya, s erényei, nemkülönben egész kiválósága, az Isten puszta bőkezűsége.”

Katolikus részről ezzel szemben eltérő gondolatmenet mentén hivatkoznak az ókori egyházatyákra. Szent II. János Pál Redemptoris Mater kezdetű enciklikájában olvashatjuk: „A Nap felkelte előtt, az adventi várakozásban a hajnalcsillag tündöklése megelőzi a napfelkeltét. Így előzte meg Mária az Üdvözítőt. A Szűz és Anya tulajdonságait egyesítve Ő az Egyház előképe. A korai egyházatyák is benne látták az egyház megtestesítőjét, mert az anya, aki Krisztust szülte, anyja egyben Szent Fia testvéreinek, az egyház tagjainak is.” Azzal, hogy Mária elfogadta a Mindenhatónak Gábrielen keresztül küldött üzenetét, az isteni Ige megtestesült.

Tudjuk – vagy legalábbis tudni véljük –, hogy az evangélium könyvei az 1. század folyamán születtek. De hosszú folyamat volt, sok vitával, elmélettel, amíg az egyház által egységesen elfogadott tanítás megszilárdult. (Ámbár látjuk, hogy a különféle elágazások, értelmezések, eretnekségek a mai napig sűrűn sarjadnak.) Érdekes módon az egyházatyák, püspökök, pátriárkák mellett nagy szerepet játszottak ebben a művészek is, főleg a festők, akik a bibliai eseményeket, a szentek életét nem egyszerűen látható formákba öntötték, hanem miközben értelmezték tárgyukat, maguk is hozzájárultak azok teljesebbé formálásához, s a képek kompozíciójával, a megjelenített jelképekkel, attribútumokkal gazdagították is. Így a mariológia életében ők is fontos szerepet játszottak.

Miként lehetséges ez? – kérdezte Mária az angyalt. S ezt kérdezték a hívők és a kételkedők is kezdettől fogva. Antiochiai Szent Ignác már az 1. század végén Isten szülőjeként ünnepli Máriát: „Elkezdődött az, ami Istennél már előbb eldöntetett. Ettől fogva minden a halál lerombolására szövetkezett.” Hippolütosz 220-ban már leírja a Theotokosz „istenszülő” szókapcsolatot. Origenész a 3. században kiemeli, hogy Máriában testesült meg az Ige, általa nyert valóságos emberi testet. Naziánzoszi Szent Gergely (330–390) szerint „aki a Szűzanyát nem tartja Istenszülőnek, az elszakad az istenségtől”. Mária tehát kapocs és közbenjáró ég és föld között. Az efezusi egyetemes zsinaton (Epheszosz, 431.) Mária istenanyasága kérdésében az ariánusokkal szemben Kürillosz alexandriai pátriárka azzal érvelt, hogy az Ige úgy átjárja Jézust, mint a tűz az izzó szenet. Mária tehát a megtestesült Igét szülte a világra, ezért a Theotokosz, vagyis Istenszülő név illeti meg. A zsinat éles viták után leszögezte, hogy az egyház mindig is, mint istenembert ismerte Krisztust, és egyetlen személyként fogadta el. Ez az isteni személy a Fiúisten, aki a megtestesülés időpontjában Szűz Máriától vette fel az emberi természetét. Kihirdették tehát, hogy Szűz Máriát megilleti az Istenszülő cím.

Ezeket összegezve Dávid Katalin a népszerű középkori antifónát idézi: „Tu quae genuisti tuum sanctum Genitorem. – Anyja lettél teremtődnek.” Szt. II. János Pál pápa a Redemptoris Mater című enciklikában pedig úgy foglal állást, hogy az Üdvözítő Édesanya különleges szerepet kap az üdvtörténetben. Példamutató és a legkiemelkedőbb tagja az egyháznak, és egyben előképe is, mert üdvözítő küldetésében egyesíti az anya és a szűz tulajdonságait. Továbbá, mert a megtestesülésben Krisztus és Mária elválaszthatatlanul egymásba kapcsolódtak. Mária mondja ki az Újszövetség első igenjét, és ezzel előrevetíti az egyház jegyesi és anyai feladatát.

Kell-e folytatnunk az idézetek sorát? Inkább talán megkockáztathatjuk a következtetést, hogy a katolikus és a protestáns álláspont ugyanegy tőről fakad, csupán az alkalmazott logika – az „algoritmus” – különbözősége miatt jut egyikük az immaculata dogma, másikuk a kételkedőbb tartózkodás eredményére. Lám, Kálvin nemcsak Szűz Mária címeit törli a szótárából, de Ambrus püspöktől és az Aranyszájútól is megvonja a „szent” jelzőt. Vallási tanításaikat azonban szorgosan tanulmányozza, a Szentlélekre hivatkozva a saját mércéje szerint kritika tárgyává teszi, és épít rájuk.

Ravasz László elemzését szemlélve talán azzal zárhatjuk le Máriáról szóló elmélkedésünket, hogy milyen kár: a protestáns énektárakban ritkaság a Jézus anyjához vagy őróla szóló himnusz és nép-ének. De ne legyünk részrehajlók: Elég talán, ha ellentételként J. S. Bach Karácsonyi oratóriumát, vagy Magnificatját említjük. A katolikus templomokban viszont mindig felderül a hívek arca, ha a kántor a Boldogasszony anyánk, vagy az Angyaloknak királynője bevezető futamait szólaltatja meg a klaviatúrán. Nem is beszélve a nép ajkán, főleg idős nők és férfiak körében kissé már rekedten, de meggyőző lelkesedéssel fel-felcsendülő régi Mária-énekekről, amelyek oly őszinte bizalmat sugároznak, mintha kendőjébe kapaszkodva valóban édesanyjuk ölében ülnének.

Karácsony közeledvén mi most a Mennyből az angyal közel háromszáz éves szövegére figyeljünk:

Istennek fia, aki született
jászolban, jászolban,
Ő leszen néktek üdvözítőtök
valóban, valóban.

Mellette vagyon az édesanyja,
Mária, Mária,
barmok közt fekszik, jászolban nyugszik
szent fia, szent fia.

---

(1) Dávid Katalin: Egy asszony, öltözete a Nap – Szent István Társulat, 2008.
(2) Andreas Englisch: II. János Pál pápa – Agapé, 2014.
(3) A református Mária-kép – Confessio 1994/1