Immanuel

Szomorúan szürke, esős, hűvös reggelre ébredt, ráadásul rosszat álmodott, hát magára húzta a takarót és elgondolkodott. 

Mint mindenkit, őt is foglalkoztatta az ominózus kérdés: unde malum, honnan van a világban a sok rossz, a gonosz. Azt a bizonyos, kézenfekvő választ, miszerint minden a bűn következménye lenne, nem tudta igazán elfogadni, mivel erősen hitte, hogy az ítéletnél mérhetetlenül nagyobb a kegyelem. Úgy gondolta, ha a summum bonum, a legfőbb jó maga az Isten, akkor a summum malum, a legfőbb rossz csak az Isten hiánya, az istenfogyatkozás lehet. 

Egykori püspökétől, a kiváló teológustól, Hegedűs Lorándtól tanulta ezt a teológiai distinkciót, melyet a Megfeszített maga is átélhetett a kereszten, amikor nagy fájdalmak között így kiáltott: „Eli, Eli lama sabaktani – Istenem, Istenem miért hagytál el engem?” Jézus számára nagyon fájdalmas lehetett ez az istenfogyatkozás, ha nem is fájhatott neki annyira, mint a testébe vert szögek. 

„Én és az Atya egy vagyunk” – mondotta korábban, amikor arról a titokzatos egységről, szimbiózisról tanúskodott, ami közte és az atya között volt. Ez a kettő az egyben, ez a csodás harmónia tört ezer meg ezer darabra a keresztre feszítés kínjában, a szenvedések szenvedésében. Isten azonban mindenütt jelen van. „Benne élünk, mozgunk és vagyunk”, ezért az istenfogyatkozás semmiképp sem lehet statikus, sokkal inkább dinamikus állapot. Tehát megtörténik, de ez a történés olyan, mint a villámlás, csupán néhány pillanatig tart. „Egy rövid szempillantásra elhagytalak, de nagy irgalommal összegyűjtelek” – mondja népének Jahve a fogság idején (Ézs 54,7). Miután a kereszten Krisztus átéli a teljes elhagyatottságot, így kiált: „Atyám a kezedbe teszem a lelkemet!”, mivel az Atya nélkül sem élni, sem meghalni nem tud. Isten pedig visszatér oda, ahol szeretett Fia kínjai miatt nem volt maradása. Visszatér, hogy a szenvedésben osztozzon vele, hogy a testét, lelkét egyként kínzó fájdalmas magányát elvegye. 
Jézus másik neve Immánuel, ami azt jelenti: velünk az Isten. Velünk van jóban, rosszban, és velünk is marad mindhalálig, sőt még azután is, miként együtt maradnak azok a hűséges házasok, akiket talán még az ásó, kapa és a nagyharang sem tud elválasztani egymástól. Ettől a gondolattól kissé meghatódott, mivel eszébe jutottak a szülei, akik majd hatvan esztendőt töltöttek együtt, néha civódtak, de mindhalálig szerelemmel szerették egymást. 

Aztán így folytatta a csöndes elmélkedést. Az istenkérdés, a hit lényege alapjában véve nem teológiai teóriák halmaza, hanem a vele való kapcsolódás maga. Mózesnek sem ígér mást az Örökkévaló, mint azt, hogy vele lesz, amikor az imigyen szabadkozik „Ki vagyok én, hogy a fáraóhoz menjek és kihozzam Izráel fiait Egyiptomból? De Isten azt mondta: Bizony én veled leszek” (2Móz 3,11). A próféta által is hasonlóképpen üzen: „Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg… Ne félj, mert én veled vagyok!” (Ézs 43,2; 5a).

Tehát az igazi kérdés nem az, hogy hiszünk-e a transzcendensben, Isten létezésében vagy sem, hanem az, hogy bízunk-e benne igazán, hiszen a fiducia nem csupán hitet, hanem bizalmat is jelent. Bízunk-e abban, hogy Jézus atyja, az Örökkévaló bármi történjen is, velünk van és velünk is marad. Talán egy-egy rövid szempillantásra elhagy minket, mert maga sem tudja elviselni azt, ami velünk történik, de újra meg újra visszatér, és egyszer majd velünk marad mindörökké. Jézus megígérte a tanítványainak, hogy örökre velük marad. „Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20). És ez nem attól függ, hogy jók vagyunk-e vagy sem, hanem attól, hogy nem feledkezünk meg róla, sőt naponként hálát adunk azért, hogy velünk az Isten. 

Velünk van a kereszthordozásban és a boldogságban, az életben és a halálban. A jelenléte pedig mindennél többet ér, mert megerősít, bátorít, testet-lelket gyógyít, és ami talán a legfontosabb: reménységet ad. A tengernyi szenvedést sajnos nem veheti el tőlünk, sem a gyász fájdalmát a háborúban elesett gyermeküket sirató anyáktól, apáktól, de könnyeket tud adni, hogy elviselhetőbb legyen a gyász, meg békességet, hogy végre véget érjen a háború. Szinte beleborzongott abba gondolatba, hogy mennyi szenvedés van a világon, hogy a világ keresztjére feszítve mennyien szenvednek akár most is, amíg ő kényelmesen, ágyban, párnák közt elmélkedik. Ám az Agnus dei, Isten báránya együtt szenved velünk ma is a kereszten, mert Krisztus agóniája a világ végezetéig tart, ahogy Pál apostol mondja: „a testem elszenvedi mindazt, ami Krisztus szenvedéséből még hátra van” (Kol 1,24). 

Ez azt üzeni, hogy velünk az Isten, kevesebbet vagy többet nem is tehetne értünk, minthogy velünk van, szolidáris az emberrel. Ezzel lehetőséget teremt a közös cselekvésre és beavatkozhat a dolgok menetébe. „Maradjatok veszteg, majd az Úr harcol értetek” (2Móz 14,14) – szól az üzenet Mózes népének, és ez azt jelenti, hogy olykor sokat, olykor semmit se kell tenni. Isten szuverén módon avatkozik bele a dolgainkba akkor, amikor jónak látja, és úgy, ahogy jónak gondolja. 

Eszébe jutott ama csodálatos halfogás, amikor Péterék egész éjjel halásztak és nem fogtak semmit, de Jézus szavára ismét kivetették a hálóikat, amelyek ezúttal szakadoztak a rengeteg haltól. Ha velünk az Isten, miért nem cselekszik, miért nem tesz már valamit – kérdezte sokszor magától, amikor valamiért olyan nehéz volt a szíve, de aztán a Kánai menyegzőre gondolt, ahol Jézus ezt mondta Máriának: „nem jött még el az én órám” (Jn 2,4), és megnyugodott. Eszébe jutott, hogy mindennek kairosa, rendelt ideje van. A velünk az Isten azt jelenti, hogy Krisztusban egymás felebarátai lehetünk, mint az irgalmas szamaritánus, mint az Isten, aki szintén felebarátunk. 

Egyszer valaki álmában a tengerpart fövenyén járt, és hol négy, hol két lábnyomot látott. Kiderült, hogy ezek a lábnyomok az Isten és az ő közösen megtett útjáról tanúskodnak. „Miért hagytál el Uram, amikor igazán nagy szükségem lett volna rád? Van, ahol csak az én lábnyomom látszik, de a tiéd nem” – kérdezte némi rosszallással a hangjában. „Nem hagytalak el, az ölemben vittelek, mert elfogyott az erőd. Olyan nehéz volt a szíved, hogy nem bírt el a lábad, nem tudtál volna továbbmenni, hát fölemeltelek és a karjaimban vittelek.” Ami igaz, az igaz, neki is sok elakadása volt már azon a hosszú úton, amit eddig be kellett járnia. Ha Isten nem vette volna az ölébe vagy a karjaiba néha, mint jó Pásztor az elveszett bárányt, ki tudja, hol lenne ma már. 

Szóval a legfőbb rossz mégiscsak a legfőbb jó hiánya lehet, az a bizonyos istenfogyatkozás, amikor úgy érezzük, hogy üres az ég, üres a szívünk, imádkozni sincsen kedvünk. Kegyelem, ha eszünkbe jut ilyenkor, hogy Immánuel azt jelenti: velünk az Isten.

És, ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? „Hát az ördög!” – válaszolta hajdan Kristóf fia az egyik hittanórán, később pedig mind a négy gyermekének bibliai nevet adott, köztük a harmadikat Immánuelnek nevezte el. Nehéz időkben, jó lesz arra gondolni, hogy a sok közül az egyik unokának a neve azt jelenti, velünk az Isten. Krisztus is megígérte, hogy velünk lesz mindennapon a világ végezetéig. 

Az igazán nagy kérdés talán nem is az, hogy velünk van-e az Isten, hanem az, hogy mi vele vagyunk-e? 

Mivel arra az ominózus kérdésre jobb választ nem talált, ennyivel beérte, fogta magát és pontot tett a kissé hosszúra nyúlt dialógus végére. Elégedett volt, jó társaságban töltötte a szomorkás reggelt, miközben némi vidámság költözött a szívébe.