Hogyan szolgál napjaink szelleme?

Nem vagyok a közösségi médiának sem rajongója, sem folytonos követője, de néha belebotlom egy-egy bejegyzésbe, ami elgondolkodtat. Ma éppen egy réglátott barátom írt le néhány mondatot napjaink politikai, közéleti, ki-tudja-milyen eseményeivel kapcsolatban, s meglepett a válaszként özönlő reflexiók sora. Voltak egyetértők, voltak élesen kontrázók, voltak egyetemi színvonalúak és voltak nyomdafestéket nem tűrő, ordenáré szövegek is. Nem is maga a kezdeményező írás, még kevésbé a válaszok tartalma, stílusa, sokkal inkább a mennyisége döbbentett meg. Elsődlegesen azért, mert nem gondoltam volna, hogy ilyen, végül is pletyka-szintű kérdésben ennyi ember érzi fontosnak, hogy megszólaljon. Másrészt azért, mert hirtelen belegondoltam, mennyi jobb célra felhasználható energiát fecséreltek el ezek a kommentelők. Hiszen a közösségi média, ma már mindenki tudhatja, sok energiát emészt – lelkit, fizikait egyaránt.

Az elmúlt hetekben asztalomon véletlenül két cikkgyűjtemény feküdt. Egy régebbi kiadvány, Tőkéczki László Történelem, eszmék, politika című kötete (Kairosz, 1999). A másik napjaink öt kiváló gondolkodójának szerkesztésében 21 elemző tanulmányt tartalmaz. Címe: Merre tovább? Magyarország helyzete és kilátásai (Osiris 2026). Felváltva olvasom őket, s el-eltűnődöm, honnan hová igyekszünk, s végül hová jutunk? Tőkéczki írta: „A történelem a valóságban csak a változások sorozata és folyamatossága, amelynek látszólagos »haladását« a valóságos civilizatórikus-technikai hatékonyság-növekedés jelenti. Az emberiség erkölcsi szocializációjának hatékonyságát ugyanis nem sikerült növelni. Az örök béke vagy a totális személyközi harmóniák világa ma sincs közelebb, mint évszázadokkal ezelőtt.” (Magyar eszmetörténeti vázlat – i. m. 26. o.) Ő tehát úgy találta, hogy noha technikánk és civilizációnk az idők során sokat és egyre gyorsulva fejlődött, az ember, a homo sapiens ezalatt ösztöneiben, erkölcsében változatlan maradt.

A másik kötetben politológusok, közgazdák s más szakemberek között az egyházak küldetéséről szóló közös cikkében ezt írja Fabinyi Tamás, Görföl Tibor és Zalatnay István: „Bár minden korszak a saját kihívásait érzi a legsúlyosabbnak, talán nem túlzás azt állítani, hogy azok, amelyek előtt ma áll az emberiség, történelmileg páratlannak mondhatók. Mert a mesterséges intelligencia, a génmanipuláció, az ökológiai krízis, a háborús veszély fokozódása a tömegpusztító fegyverek korában egyrészt megkérdőjelez sok mindent, amit az emberi létezésről eddig magától értetődőnek lehetett gondolni, másrészt az emberiség teljes egészét érinti.” (Az egyházak küldetése a holnap magyar társadalmában – i. m. 372. o.) Véleményüket Tőkéczkivel összepárosítva tehát azt láthatjuk, hogy ennek a változatlan homo sapiensnek kell ma szembenéznie és megoldást találnia a történelemben mindeddig páratlan kihívások sorára.

Vajon láthatók-e a gondolat és a cselekvés lehetséges útjai egy ennyire kusza helyzetben? Tőkéczki negyedszázaddal ezelőtt a helyzetfelmérés módjait, lehetőségeit próbálta felmérni, összegezni. Az Osiris kötetének írásai 2025-ben születtek. Szándékuk az aktuális választási kampány lendületében már pragmatikusabb ennél – a helyzetértékelésből mindjárt a cselekvés felé keresik az utat egy olyan történelmi pillanatban, amikor valóban időszerűvé vált továbblépni a közelmúltból, de a soron következő választás kihívója még megelégszik a változás ígéretével, ám nem jelölt ki konkrét célokat.

Majd jött a parlamenti választás, a kihívó meg is nyerte, de székfoglaló nyitánya még akkor sem a higgadt mérlegelésről s a mindenkori nyertesek sokat emlegetett „első száznapos” építő programjáról, sokkal inkább a leváltottak teljes félreállításáról, a múlt eltörléséről szólt.

Ekkor hozta el a posta a Magyar Szemle 2026. május-júniusi számát, amely első mondatában Asbóth Jánost, az aradi vértanú fiát idézi: „Az üres dilettantizmusnak és az ámító nyegleségnek jellemző vonása, hogy a phrasis-gyártás nagy szavaival és úton-útfélen forgó vezérszókkal igyekszik hatni azoknak nagy tömegére, kik gondolkodni vagy nem szeretnek, vagy nem tudnak.” (Magyar Szemle XXXV/5-6. 3.o. Mottó) Ebben az igényes folyóiratban Czopf Áron tanulmánya – Ellenforradalmi népfelkelések (i. m. 65. o.) – történelmi példákon azt mutatja be, miként hatnak a megrázó változások, forradalmak heves és türelmetlen intézkedései a mindennapi emberekre, legyenek ezek az intézkedések bármennyire „felvilágosultak, jövőbe mutatók, demokratikusak”, különösen ha távoli központok doktrinérei, népvezérei vagy szobatudósai, az ismeretlenből érkezett kéretlen üdvözítők írják azokat. „Amikor a politikai változások árát a közemberekkel akarják megfizettetni, mindig szenvedélyesen és határozottan jelenik meg a népmesei hős, az élő törvény, a tiszta kezdet, vagyis az »igaz király« motívuma, amely a felkelésnek restauratív jelleget kölcsönzött.” A kezdet és az aranykor utáni nosztalgia – folytatja Czopf –, illetve a zsarnoksággal (perversio legis: a törvény elferdítése, kiforgatása) és a romlással való szembeszállás igénye gyakran az alapító hősre, a rég halott vagy élő „igazságos királyra” hivatkozott, és egy olyan „régi rend (ancien régime)” helyreállítását követelte, amely az uralmi gúla csúcsát és alsóbb rétegeit a társadalom minden tagozatában összeköti. Így volt ez már a francia forradalom és Napóleon idejében (Vendée, Nápoly, Spanyolország, Tirol), de vajon miért lenne napjainkban másként?

Tőkéczki cikkgyűjteménye történelmi korok és földrajzi régiók metszeteit helyezi sok szempontból mikroszkóp alá, hogy a korszellemnek, az ahhoz való viszonyulásnak és mindezek szóbeli megjelenésének változásait összevethesse. Közhely, hogy a változó idők közegében mi is változunk, de arról szinte elfeledkezünk, hogy szavaink is változnak. Asbóth János „phrasis”-ai és „vezérszavai” ma már egészen mást, néha egykori tartalmuknak pont ellenkezőjét jelentik. „Haladás, tudomány, liberalizmus, konzervativizmus...” Tőkéczki ezeket helyezi górcső alá. A másikban, az Osiris kötetében – címéhez híven – ugyancsak részletes metszeteket kapunk közelmúltunk történetéről, helyzetéről. Az előszó leszögezi: hazánk több szempontból is válságban van. Az önkéntes szerzők megkísérlik felállítani a diagnózist, s keresik a válságból kivezető utakat. Sajnos nem mindig világos, az elmúlt időszak melyik szakaszáról, mely politikai irányzatról van éppen szó, noha egyértelmű, hogy a szerzőknek legalábbis fenntartásaik vannak/voltak a Nemzeti Együttműködés Rendszerével. Azonban még az olyan tekintélyes és rutinos szerzők, mint Romsics Ignác is kissé egyoldalúan sorolják és elemzik a válság okait. Elsikkadnak még olyan fontos ügyek is, mint az MDF és az SZDSZ nézetkülönbsége, ami az idő haladtával egyre élesebbé vált, s ami bizonyára egyik fő oka a nagy rendszerfordulat félresiklásának (taxis-blokád, MSZP-SZDSZ- koalíció, Bokros-csomag). Elsikkad a „nemzeti” és a „nemzetietlen” oldal mind élesebb vitája is, pedig ez sokáig és sokak szemében igencsak fájó kérdés volt, amit egyszerűen lepopulistázni semmiképpen sem a megoldás irányába mutat. (Emlékszem, valamikor 1980 táján kissé spicces állapotban magam is kifakadtam őspárttag igazgatómnak: Mondd meg nekem, miért kell szégyellnem, hogy magyar vagyok!”) Fájdalmas élmény volt a 2004. december 5-i népszavazás, ami előtt volt, aki 23 millió román rémével riogatott, valamint 1956-os forradalmunk 50. évfordulója, amikor ismét fegyverek dörögtek, sőt vér is folyt a pesti utcán. Az elemzőnek ezekről sem lenne szabad elfeledkeznie. Nem kapott szúrófényt a migráció és a nemiség problémaköre sem, pedig korunkban mindkettő átlépte már a hagyományos értelemben vett normalitás határait. Másrészt számos szempontból hivatkoznak az elemzők a „nyugati világra” és az Európai Unióra, de mintha elfelednék, hogy a vizsgált időszakban ezek az entitások sem voltak változatlanok. S a változások, amint a bevezetőben idézett szerzők is rámutattak, sajnos nem a béke és harmónia irányába mutatnak.

Mindez nem csökkenti az Osiris kötetének alapvető értékét, a szembenézést, önvizsgálatot, útkeresést. Ezt ígéri mindjárt az első tanulmány is, Boda Zsolt és Szabó Andrea elemzése: Állampolgárok és kormányzás. Adataival, megállapításaival zömmel egyet kell értenünk, sőt bármennyire hiányoljuk végül a meglepetést, úgy érezzük, cselekvési javaslatait (i. m. 33. o.) szinte előre borítékolhattuk volna. Hasonlóképpen szinte tükörbenézés gyanánt olvassuk Gyurgyák János társadalomtörténeti megfontolásait az Orbán-rendszerről és annak lehetséges végéről. Véleményét így összegzi: „A kétségtelenül szükséges választási fordulat csak a kezdetet jelenti, a neheze csak ezután következik. A magyar politikával ugyanis rengeteg baj van, de mindezek eltörpülnek amellett, amivel a magyar társadalomnak kellene végre szembenéznie. A politikától várni jelenleg ezek megoldását merő illúzió, a politikusok ugyanis abban érdekeltek, hogy udvaroljanak és minél többet ígérjenek a magyar társadalomnak. De ennek az árát egyszer valakinek meg kell fizetnie.” (i. m. 128. o.)

Így tehát a Merre tovább? nagy figyelmet kívánó, épp ezért igencsak fárasztó olvasmány, de megéri ezt a fáradságot.

Azt pedig elfogadhatjuk, hogy nincsen teljes pártatlanság – ki-ki mutassa be, mutassa meg sajátmagát! De mérjünk azonos mércével!

A hatalomért folyó vetélkedőben mindenki átláthatóságot, törvényességet, kiszámítható viszonyokat ígér. Az elnyert hatalom azonban nagy kísértés, nagy csáberő. Korrupció mindig is volt, és az sem meglepő, ha valaki hatalmát tágítani törekszik. De a demokratikus választás veszteseit mégsem szabad egységesen bűnözőként még csak emlegetni sem. (Emlékezzünk vissza: 2002 és 2010 után is volt az akkori új kormánynak „feljelentés-ügyi” főtisztviselője. Sok-sok feljelentés született, de elmarasztaló bírói ítélet igen kevés.)

Hatalomváltás idején a hatályos jogszabályok felülvizsgálata is célszerű lehet. De a jogbiztonság érdekében csak kellő körültekintéssel, nem pedig nyulat bokrostul. S a bevált gyakorlaton, törvényeken csak valóban indokolt esetben lenne szabad változtatni. Az új törvények dömpingje inkább visszatetszést, zűrzavart és káros gyakorlatot szül. (Példának kívánkozik, hogy Czopf Áron egy kortárs beszámolóból konkrét számokat idéz (Magyar Szemle XXXV/5-6. 79. o.): a forradalmi Franciaországban 1789. 07. 1. és 1795. 10. 6. között, 76 hónap alatt a többször változott és meg-megreformált törvényhozó testületek 15.479 törvényt fogadtak el. (Havonta több mint 200!) Nos, Vendée népének ebből lett elege, ezért tört ki felkelés, visszakívánva a királyság stabilitását. Követeléseikre Párizs kartáccsal és állati kegyetlenséggel válaszolt, legyilkolva mintegy százhetvenezer embert. Hasonló megfontoltság kívántatik a szakemberek tekintetében: a párthűség, vagy csak pártos állásfoglalás, netán „kommentelés” nem pótolja a hozzáértést és gyakorlatot. Befejezésül idézzük még egyszer az Osiris kötetének szerkesztői előszavát:

„Külön is ki szeretnénk emelni az elhatalmasodó populizmussal szemben a szakértelem jelentőségét. A modern társadalmak azért tartanak szakértőket, mert ugyan ők sem tévedhetetlenek, de gyakrabban van igazuk, mint azoknak, akik laikusok az adott témában. Az is hosszú évek tapasztalata, hogy a rövid pórázon tartott szakértők előbb-utóbb azt mondják, amit a megrendelő hallani akar, és nem azt, amit egyébként póráz nélkül gondolnának. Írás közben az egykori Eötvös Collegium jelmondata vezetett bennünket: »Szabadon szolgál a szellem«” (i. m. 10. o.).