Lélekölő harc a lelkekért

A modern kori magyar egyháztörténet-írás eddigi legátfogóbb és egyben legmélyebbre hatoló kötete jelent meg Küzdelem a lelkekért – Pártállam és egyházak a hosszú hatvanas években címmel a Nemzeti Emlékezet Bizottságának Hivatala gondozásában. A nem kevesebb, mint csaknem ezeroldalas (!), 29 tanulmányt tartalmazó dupla kötet felülről lefelé építkezve, tematikusan járja körbe mindazokat a területeket, amelyek érintették az egyházak életét, így első körben az országos jelentőségű, de helyben is megjelenő ügyekkel, majd a papok, lelkészek és híveik sorsával foglalkoznak a történész, jogász, szociológus, kulturális antropológus és teológus szerzők, ezután a retorziókat gyűjtik csokorba, végül a szerzetesek nehéz érvényesülésének különböző történeteivel zárul a grandiózus történettudományi vállalkozás.

A nagyívű, az egyházak évezredes történetéhez méltó, abból mindössze másfél – de annál fontosabb – évtizedet kiemelő munka a Nemzeti Emlékezet Bizottságának (NEB) Hivatala, a Károli Gáspár Református Egyetem, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kara, valamint a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet együttműködésével valósulhatott meg, amihez számos műhely történészei, társadalomtudósai csatlakoztak. A „lelkekért folytatott küzdelem” színtereit számba vevő könyvben – a szerkesztők: Erdős Kristóf, Szuly Rita, Tabajdi Gábor és Wirthné Diera Bernadett – emberközelbe kerülnek a Kádár-rendszer működési mechanizmusai, amelyek persze nemcsak a hatvanas évekre, hanem az egész pártállami diktatúrára jellemzőek voltak. A Kádár-rezsimben ugyanis a fennen hangoztatott lózungok ellenére az egyházak sorsa összességében sanyarú volt, még ha részeredményeket értek is el a felekezetek. Ami azonban mindennél fontosabb: életben maradtak – még ha ezt a pártállam olyannyira nem is szerette volna –, és ismerve a körülményeiket, ez a legnagyobb eredmény, amit a lehetőségeikből ki tudtak hozni. Tudniillik – nem szokták nagyon hangsúlyozni még a közbeszédben sem, de ettől még igaz – a kommunista pártállam hosszú távon, alig két évtized alatt végképp és teljes mértékben fel akarta számolni az egyházakat, méghozzá úgy, hogy a gazdasági alapjaiktól már 1945-ben megfosztott felekezeteknek folyósított állami segélynek nevezett összegeket fokozatosan megvonni szándékoztak. Könnyű belátni, hogy a tervezett időszak végén az egyházak totálisan ellehetetlenültek volna. Kellett ahhoz egy 1956-os forradalom és szabadságharc, hogy a hatalom belássa: ez nem fog menni, így fogcsikorgatva ugyan, de elfogadta az egyházak létezését. 

Nem volt benne sok köszönet, számos megpróbáltatást kellett meg- és túlélniük a Krisztust megvallóknak, erről is szól ez a dupla kötet. De az egyházak is hatottak az önmagát mindenhatónak képzelő pártra: a kommunisták előszeretettel vettek át az egyházaktól külsőségeket, hogy aztán azokat szélsőbaloldali tartalommal töltsék meg. Ilyen volt példának okáért a gyónás, amit ők – élükön Kádár Jánossal – önkritikának neveztek, de a körmeneteknek is megvolt a maga pandanja a november 7-i és más felvonulások képében. Itt még arra is ügyeltek az elvtársak, hogy a szentképek analógiájára a nem éppen báránylelkű kommunista pártvezérek óriási képeit hordoztassák a becsapott és presszió alatt tartott néppel.

A dupla kötet logikusan a Fejérdy András által jegyzett tanulmánnyal indít, amelynek célja feltárni, hogy miként tudta visszanyerni az 1956 után közvetlenül meglehetősen nagy legitimitási deficittel rendelkező kádári pártállam a békepapi mozgalom feletti felügyeletet, illetve miként bontakozott ki eközben az állam és az egyház közötti konfliktus, és a szerző még azt is vizsgálja, hogyan lehetett ezt a feszült helyzetet feloldani. Külön erénye ennek az írásnak, hogy nemcsak a párt-, az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH)- és az állambiztonsági dokumentumokra támaszkodik, hanem a Vatikáni Államtitkárság történeti levéltárának már kutatható anyagaiból is von le következtetéseket. 

Nem kis fejtörést okozhatott Kádáréknak az 1956 utáni visszarendeződés levezénylése, mert Mindszenty József irányításával a békepapi mozgalom prominenseit a püspöki kar szűkebb körű értekezletének 1956. november 2-i döntése nyomán retorzió alá vetették, és nem kell ahhoz különösebb fantázia, hogy a forradalom bukása után ez az egyházi intézkedés nem érhette el a célját. Kifejezetten izgalmas viszont annak tárgyalása, hogy még 1956 novemberében és decemberében is hívtak vissza békepapokat az ordináriusok jól jövedelmező állásaikból és vezető pozícióikból, sőt 1957 januárjára úgy tűnt, sikerült a békepapi mozgalmat felszámolni. Az utókor szemszögéből megállapíthatjuk, hogy ez a remény hiú ábránd maradt, sőt a politikai visszarendeződés során kiközösítés alá esett békepapokat vett védelmébe a pártállam olyannyira, hogy 1963-ban még a legfelsőbb vezető pártállami plénum, a Politikai Bizottság ülésén Kádár János a Mindszenty-ügy megoldásának kidolgozásához is tervezte felhasználni a három kiközösített békepap ügyét. 

Jellemző a helyzet bonyolultságára, hogy végső soron még az 1964-ben aláírt szentszéki–magyar részleges megállapodás sem rendezte megnyugtatóan a hazai békepapi mozgalom megítélését azon egyszerű oknál fogva, hogy a Szentszék nem helyeselhette azt. Az idők során aztán további taktikai lépések következtek mindkét fél részéről, ide sorolható a konspirált „Világosság” rezidentúra létrehozása az állambiztonság részéről az ÁEH szervezetén belül. A könyv rámutat arra a fájdalmas helyzetre, hogy a folyamatok a Kádár-rendszerben nem jutottak el még odáig sem, hogy a Vatikán és a Magyar Népköztársaság felvegye egymással a diplomáciai kapcsolatot.

A kötetben Földváryné Kiss Réka NEB-elnök tanulmánya a Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) 1967-es perének részletes elemzését adja, és legfőbb erénye, hogy a tágabb egyházpolitikai, illetve egyháztársadalmi kontextusokat vizsgálja, tehát arra keresi a választ, milyen folyamatok vezettek az 1967-es KIE-perhez, és miért éppen azt az öt személyt vonták büntetőeljárás alá, akik végül retorzió alá is estek, igaz, nem olyan szigorú formában, ahogy azt a pártállami terv előzetesen felvázolta. Kutatási körébe tartozik továbbá az is, miként alakult a pártállam budapesti reformátusságról alkotott képe és politikája az 1960-as években, valamint miként látták az ÁEH és az állambiztonság protestáns egyházakra szakosodott kollégái a református egyház társadalomban betöltött helyzetét, illetve belső viszonyait. Hogyan tettek különbséget a „lojális együttműködők” és „a református reakció” képviselői között? Az igencsak összetett és sok szálon futó ügyek mentén a korai Kádár-rendszer állambiztonságára olyannyira jellemző jelentést is idéz Földváryné Kiss Réka a Szilágyi Dezső téri gyülekezet presbiterével, Bugárszky Mátyással kapcsolatban, miszerint az említett közösségben „komoly ifjúsági csoport dolgozik, ahol nem csupán vallásos jellegű, hanem politikai témájú megbeszéléseket is folytatnak, ellenséges beállításban”. 

A tanulmány arra is rávilágít, hogy 1967 augusztusában a politikai rendőrség államellenes összeesküvés vádjával tartóztatta le az 1950-ben feloszlatott KIE öt tagját, akik között lelkészt, presbitert és egykori diakónust is találunk, s az eljárást az utolsó politikai indíttatású református egyházi perként, valamint a reformátusok elleni legnagyobb állambiztonsági akciósorozatként vehetjük számba. Az úgynevezett második KIE-pert másfél éves bizalmas nyomozás előzte meg, ennek keretében a célszemélyek telefonjait lehallgatták, lakásaikban titkos házkutatásokat végeztek, postájukat felbontották, és ezzel együtt tizenhárom besúgót állítottak rájuk. Végül kétnapos akcióban ütöttek rajtuk, összesen 88 személy aktív közreműködésével, akik között 24 vizsgálótiszt, 44 operatív tiszt és húsz gépkocsivezető volt. Hogy a belügyi akció pártállami szempontból miért nem vezetett teljes eredményre, szintén szerepel a NEB-elnök munkájában, amelyből az is kiderül, hogy a Legfelsőbb Bíróság átminősítette az ügyet államellenes összeesküvésre való előkészületből egyesületi joggal való visszaélésre, s így az ötből egy személyt felmentettek, egyet figyelmeztetésben részesítettek, míg hármukat három és hat hónap közötti szabadságvesztésre ítélték. Az enyhítő körülmények hatékony elfogadására való hajlandóságot a per nagy nemzetközi visszhangja mellett az is segítette, hogy a kádári hatalom sem feltétlenül akarta magát az addigiaknál még rosszabb színben feltüntetni azzal, hogy túlságosan szigorú ítéletet hoz, és ehhez járult még hozzá az is, hogy a református egyházi vezetés nemzetközi reputációjának sem tett volna igazán jót, ha nagyon élesen szembekerülnek a fennálló rezsimmel.

Az adatgazdag és számos ponton továbbgondolásra késztető dupla kötet nagyon sok olyan összefüggésre is rámutat, amelyek eddig nem biztos, hogy nyilvánvalóak vagy közismertek voltak. Idetartozik egyebek mellett, hogy a kényszerkollektivizálás nemcsak a parasztság tradícióit, egzisztenciáját és életmódját szándékozta tönkretenni, hanem a vidéki egyházközségek életét is meg akarta nehezíteni. Ebbe a kérdéskörbe tartozik Csikós Gábor és Ö. Kovács József közös tanulmánya, valamint Rigó Róbert Bács-Kiskun megyei mélyfúrása. Ugyanígy fontos megállapítása a kötetnek, hogy az MSZMP deklaráltan 1958-tól folytatott a korábbihoz képest kifinomultabb egyházpolitikát a Politikai Bizottság döntései értelmében, amelynek nyomán elodázták az egyházak megszüntetésének delíriumos lázálmát, és ennek megfelelően a nyílt, erőszakos fellépések helyett a hatalom fokozatosan a sokszor bonyolult háttérrel rendelkező, búvópatakként meghúzódó intézkedéseket, bomlasztási tevékenységeket részesítette előnyben, amivel azt a hamis látszatot is kelthette, hogy a Magyar Népköztársaságban nem sérülnek a vallás- és lelkiismereti szabadságjogok. 

Soós Viktor Attila, a NEB tagja a pártállam egyházakhoz való viszonyát taglalja, újabb fontos részletekkel kiegészítve tudásunkat egy kifejezetten új, az ÁEH országos értekezletének gyakorlati jelentősége szempontjából. Innen tudhatjuk meg, hogy 1959-ben ennek a plénumnak a legfőbb témája a Központi Szemináriumból kizárt hetven teológus ügye volt, amelynek során az elbocsátott növendékek képzését és felszentelését titokban megszervező papokat és segítőiket később a „Fekete Hollók” ügyével kapcsolatos perekben bíróság elé állították. De innen tudhatjuk meg azt is, hogy a müncheni eucharisztikus világkongresszusra egyetlen magyar püspököt sem engedtek ki Kádárék. 

A hol megfélemlítésekkel vagy körmönfont taktikázásokkal, hol pedig különböző, a rendszer érdekét szolgáló gesztusokkal operáló rezsim legkülönbözőbb szintű gaztetteit napestig lehetne sorolni. Ehelyett ajánljuk mindenki figyelmébe ezt a kettős kötetet, amely nagyban segíti a tisztánlátást a kádári proletárdiktatúra egyházpolitikájáról, remélve, hogy egyszer talán a legnyilvánvalóbb és legplasztikusabban megfogalmazható kutatási eredményei beépülnek a történelem tankönyvekbe.