Haázalkodok és haszmankodok

Nézem az idősebb Haáz Sándor – Haáz Sándor karnagy édesapja – etnográfus, grafikus akvarelljét a hálószobánk falán. Zsánerkép. Lendületesen táncoló székely ruhás párok. Életerő, öröm és a szépséges népviselet az, ami egyből szembeötlik. Igen. Töretlen erő és alkotó cselekvés jellemzi mindkettőjüket. Mint ahogy az otthon maradt székelyek, erdélyi magyarok felelősen gondolkodó és tevő prominens képviselőit és a megmaradni akarás mindennapos szürke eminenciáséit is. Az igenis voltunk, vagyunk és leszünk, értéket mentünk, megőrzünk, de létre is hozzunk hozzáállás ez. 

Már a Nagyapa, Haáz Ferenc Rezső sem volt senki: festő és múzeumalapító, etnográfus. Az apa falukutató, néptáncos, Erdélybe hazatérő, a Maros Művészegyüttes tánckarának megszervezője, táncmestere, koreográfusa és kosztümtervezője, a Magyar Örökség, a Pro Cultura Hungarica és a Magyar Köztársaság Érdemrendje tiszti keresztje díjazottja, Marosvásárhely díszpolgára. A „kicsi” – alig hetvenéves lesz – Sándor karnagy sem gurult messze a családi almafától. A Magyar Művészeti Akadémia tagja, régizenészként a XVI. századi erdélyi reneszánsz zene megszólaltatója, aki 1978-ban Szentegyházára kerül és lám, 1982-ben már együtt lép fel az iskola énekkara és zenekara, majd az így létrejött együttes 1983-ban felveszi a Gyermekfilharmónia nevet, hogy aztán ez a név az egész világot bejárja és dicsőséget hozzon e maroknyi népnek, el egészen a minap megkapott Prima Primissima közönségdíjig. 

Ma este éppen Békésen lépnek fel, hol várásuk lázában ég az egész város. Haáz Sándor kitüntetéseinek hosszú a sora, melyekből most csak a Pro Cultura Hungarica, a Julianus, a Magyar Örökség, a Magyar Kultúra Lovagja elismerést, és a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést emelném ki. 

Micsoda család – kiálthatunk fel jogosan. És ahogy ezt megtettük, rögvest eszünkbe juthat a két Bolyai is akár, de – mert a szív mindig hazahúz – Háromszék, jelesül Alsócsernáton sem maradhat ki a sorból, hiszen a Haszmann család sem akármilyen példa. Pali bácsi és Ida néni megvalósult álmát, a múzeumot és a népfőiskolát (1973) a három fiú – Pál-Péter, József-István és Lajos vitte tovább, hogy aztán most az unokákon legyen a sor. Ilyenkor érzi az ember, mennyire jó magyarnak lenni! 

Ám most tegyünk egy kis kitérőt könnyedebb területre. Bevallom, nagyon szorítottam és szavaztam a megasztáros Tóth Abigélre is. Ő még nem tett semmi történelmit. Csak szülővárosom, Sepsiszentgyörgy szülöttje, fiatal és tehetséges. Adja Isten, hogy megtalálja boldogságát, és sose feledje, hogy Budapestről (repülővel) két óra sem az út hazáig, hol a gyökerei vannak. Tán hazaugrom én is a hoki VB-re, hogy meghallgassam…