Felszínre tört fájdalmak

Múló esztendők…
Tervezett vérfürdők…
Tömött temetők…
Profitnak éhsége

Elitnek burkolt betegsége…
Csillapíthatatlan!
Hatalomvágy gyógyíthatatlan!

(Ostrozánsky Gellért: Sötét-kór – részlet)

Pontosabban nem is lehetne megfogalmazni az orosz–ukrán háború természetrajzát, mint ahogy a felvidéki költő teszi. Pedig ő csak a szomszédban él, ahogy mi is, anyaországi magyarok. 

A Történetek az árnyékból című, vékony kis könyvecske szerzője, Lőrincz P. Gabriella közvetlenül tapasztalta meg mindezt hosszú ideig. Miközben maga is szenvedi a háborús csonka napokat, villany nélkül, víz nélkül, dideregve – szemét a nála sokkal nagyobb szükséget látó, sőt erőnek erejével a frontra hurcolt szerencsétlenekre szegezi, s magára öltve az ő személyiségüket, a történések alanyaként hozza felszínre azt a sok fájdalmat, amelyet különbözőképpen ugyan, de együtt kell elszenvedniük: aktuális, egyszersmind örök sors. A jelen háborúról, amelyről még mi is tudjuk, hogy nem most kezdődött, természetesen hallgatni nem lehet, de évtizedek óta lappangó, mélyben húzódó fájdalmaknak, megalázásoknak is felszínre kell kerülniük egyszer. Az idő és a mód most itt van, tizenegy szívbemarkoló történet által szólal meg a kárpátaljai magyar sors, különös formában.

Szerzőnk ma már a Nógrád vármegyei Szanda községben él családjával, s a kárpátaljai magyar irodalmat képviseli a Magyar Írószövetségben. Talán a szülőföldtől való távolság teszi, hogy visszatekintve mindarra, amit látott és érzett, a lelkében kerek egésszé formálódik, bele tud bújni mások bőrébe, s a szellem erejével sok esetben drámai, megrendítő dialógusokká alakulnak prózai monológjai.

Középkorú asszony monológjával ütközünk a valóságba: gyermekei külföldön élnek, férjét, bár hadköteles, nem találták meg idáig. Ő maga figyeli az eseményeket, ahogy mind beljebb és beljebb csúsznak a háborúba. Már a lakosság is kicserélődött nagyrészt, sok férfi átszökött a határon, jöttek az áramszünetek, a segélyszállító autók, gyarapodtak a katonatemetések és a sírok. Miért van mindez? Senki nem érti: „jöttek-mentek a rendszerek, az országok, a nyelvek, eléltünk egymás mellett… most mindenki a másik ellen fordul.” A ház ugyanott áll, vajon a mindig benne lakók történetéhez a világ szerencsésebb felén mit szólnának? A dédszülők Magyarországon, a nagyszülők a csehek alatt, a következő két nemzedék a Szovjetunióban, a mostani gyerekek Ukrajnában születtek! Igaz, az ifjabb nemzedék már külföldre ment, elhagyta az otthont, viszont a halálig hű asszony így sóhajt fel: „…én már nem tudom, hogy lesz-e valaki, aki a síromra tesz majd egy szál virágot, és akkor az a sír milyen országban lesz éppen.” (Itt maradok)

Mi következik ez után? A kárpátaljai városokba keletről érkezőket nem szabad menekülteknek nevezni, áttelepülő a hivatalos nevük. Olyanok jönnek, akik oroszul beszélnek, de ukránok – mondják magukról. Másoknak meg újdonság a magyar beszéd, kérdezik, miért nem ukránul beszélnek ezen a vidéken, sőt miért nem harcolnak Ukrajnáért a fronton? Ha magyarok, akkor menjenek innen, vagy legalább adják át lakásukat az áttelepülőknek – az eddigi tulajdonosok éljenek ezután az udvari lakásban. Szép a város, csak ne lennének itt ezek a magyarok. (Jövő)

S folytatódnak a személyes vallomások szerzőnk jóvoltából. 

Kicsi lány gondolkozik azon, hogy levelet ír Zelenszkijnek és Putyinnak, mert nem bírja már, hogy távolra szökött apját nem láthatja. (Hiányzik az apukám)

Megtudjuk, hogyan él az a fronton megnyomorodott férfi, aki így vall a vele történtekről: az egyik bombázás alkalmával „a pokolban maradt mindkét kezem”. Leszerelés, kitüntetés, de vizsgálatra szólítás a hadkiegészítő parancsnokságra csonka kezei ellenére. A szomszédság felháborodik, vasvillával kergetik el a rendőröket. A falu döntött: nem adnak több fiút a pokolra, maradt ott elég dolgos kéz. (Dolgos kezek)

Ukrán fiatalasszony meséli férje történetét: Robi elhagyta Ukrajnát a háború elején, közgazdász volt, de ideát pincérkedett. Az asszony nem tágított: a hazát mindenáron meg kell védeni, veszekedve vette rá a férjét, hogy menjen haza harcolni. Ő megtette, s már a határon besorozták, Lviv közelében még aznap bombatalálat érte az egységet. Robit már a harc előtt megölték. Az asszony azóta mélyen gyűlöli az oroszokat és hiszi, hogy a férje igazi hős volt. (A haza védelmezője)

A sáros lövészárokban két halott társa mellett fekvő katona idézi vissza földműves életét és durva besorozását – s nem mellesleg, identitásvesztését. Apja orosz, anyja magyar – otthon az utóbbi nyelvet beszélték. Mindenfélének született, így érzi. Angliában képezték ki, harcolni az ukrán hazáért ment, a kiképzettek közül ő az utolsó, akiből valószínűleg hamarosan csupán adat lesz. A lövészárok mélyén száraz egykedvűséggel várja a közelgő halált: „Kitartottam hát, mindhalálig.” (Mindhalálig) 

Még a szabad határon érkezett a férfi, hogy megalapozza itteni életüket. A felesége és a kislánya fél év múlva követte. Az édesanyja semmi áron nem akart jönni. Közben elhatalmasodott a háború, és ha valamelyik férfi vissza mert térni, lecsaptak rá, vitték a frontra. Amikor az édesanya meghalt, fia már az új ukrán rendelkezések folytán szökevénynek számított: a temetésre csak felesége és kislánya mehetett. Itthonról haza – ahogy mondogatták. A temetés napján feldúlt lélekkel a határ közelébe biciklizett, ahol könnyezve, zsoltárt énekelve búcsúzott el halott anyjától, akinek a sírjára egy csokor margarétát – anyja is e virágról kapta a nevét – sem helyezhetett. (Margaréta)

A felvidéki költő lényeglátó kezdő sorai után idézzük meg befejezésül a mi Arany Jánosunkat:

Ezelőtt a háborúban
Nem követtek semmi elvet,
Az erősebb a gyengétől
Amit elvehetett, elvett.

Most nem úgy van. A világot
Értekezlet igazgatja:
S az erősebb, ha mi csínyt tesz,
Összeül és – helybehagyja. 

(Civilizáció)

S a kíméletlen egyezkedő értekezletek döntéseit ezer meg ezer emberi élet bánja.

(Lőrincz P. Gabriella: Történetek az árnyékból. AB ART Kiadó, Felsőnyárád, 2024)