Felelős magyar történészek legfontosabb hivatása

„A kommunista történetírás hazugsághínárjától megtisztítani a múlt valóságát, és bemutatni azt – ez a nemzetük iránt felelős magyar történészek legfontosabb hivatása, amelyet csak erős és bátor írástudói jellemmel és ellenfeleik által sem vitatható szakértelemmel teljesíthetnek” – ez a mondat teljes mértékben ráillik M. Kiss Sándor Széchenyi-díjas történészre, akinek Szembesülés – Válogatott írások, 1974–2023 című grandiózus kötete Ajánlásában írja le Kövér László, az Országgyűlés elnöke a történettudósokkal szemben támasztott erkölcsi és szakmai mércét.

A Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum (RETÖRKI) olyan kötetet adott ki, amely fél évszázad kutatómunkáját összegzi, szemezget a szerző korábbi írásaiból, mintegy megmutatva azt a nagyszerű ívet, amelyet ezen a nem könnyű, sokszor buktatókkal teli pályán be lehet futnia annak, aki kellő tehetséggel, kitartással, szorgalommal, körültekintéssel és persze ambícióval rendelkezik. A XX. század történetírása márpedig szomjúhozza a tendenciózus beállítások, a hamis toposzok, az etikátlan narratívák eltörlését, és ebben M. Kiss Sándornak kezdeményező szerepe, valamint vitán felül álló érdeme van. A kötet kronológiai sorrendben, szakaszokra bontva (1974–1990; 1990–2010; 2010–2023) tárja elénk a professor emeritus munkásságának legfontosabb tanulmányait, noha a bőség zavarával küzdve minden bizonnyal eleve nehéz volt a szerkesztőknek (Galambos István, Marschal Adrienn, Nagymihály Zoltán) kiválogatni azokat, amelyek egy több mint 700 oldalas (!) kötetben helyet kaphatnak. A RETÖRKI 2023-ban megjelent kiadványa erre mégis jól sikerült kísérletet tesz, így az első fejezetben az 1974 és 1990 közötti írásokban mélyedhet el az érdeklődő.

M. Kiss Sándor munkásságának első állomásai között feltétlenül meg kell említenünk a Szent-Györgyi Albert második világháborús ellenállási mozgalomban való részvételének mozzanatait taglaló okfejtéseket. Ennek egyik érdekes színfoltja, amikor a szegedi egyetem rektoraként diákszínjátszó társulatot alapított, amellyel bemutatták a Hamletet. A darabválasztás egyértelmű üzenet volt a fennálló helyzetnek, a szellemi élet tisztaságát volt hivatva megőrizni még 1941-ben is, amikor már sötét fellegek gyülekeztek nemcsak a nemzetközi, hanem a magyar politika egén is. Erről Szent-Györgyi Albert korabeli nyilatkozatát is idézte M. Kiss Sándor: „Én mint rektor arra törekedtem, hogy az egyetemen az irodalmat és a művészeteket ne csak tanítsák, hanem megéljék is. (…) Shakespeare Hamletje is az, amit megélni kell, és azt legjobban úgy lehet csinálni, hogy az ember eljátssza az egész Hamletet.” M. Kiss Sándor találóan jegyzete meg a tanulmányában: Szent-Györgyi Albert a színjátszásban „az emberi lét, az emberi kiteljesedés, a gondolkodás kiteljesedésének hasznos segítőjét látta és találta meg”.

Az 1945 előtti időszak másik fontos kutatási területe számára az 1943. augusztusi szárszói találkozó volt, ezenbelül a kötet többek között az ott és akkor már elhangzásakor nagy port kavaró Németh László-beszédről készített, illetve a Szárszó történelme, 1943–1993 című tanulmányt közli. Itt M. Kiss Sándor megemlítette, hogy ez a konferencia a népi mozgalom kezdeményezésére jött ugyan létre, de ez nem jelentette azt, hogy más mozgalmat, illetve szellemi áramlatot ne fogadtak volna maguk közé. Persze ez a sokszínűség a színfalak mögött rengeteg helyezkedésre, taktikázásra adott alkalmat, de szintén érdekes tényt villant fel M. Kiss Sándor akkor, amikor tisztázta: 1945-ben Erdei Ferenc kriptokommunista – színleg nemzeti parasztpárti – belügyminiszter felajánlotta Püski Sándornak, hogy folytathatja tevékenységét, ha szakít Németh László íróval és az ő „harmadik utas” politikájával. Ez persze nem történt meg, a következmények pedig az 1945 utáni magyar kulturális élet legnagyobb veszteségei közé tartoznak.

M. Kiss Sándor – aki tagja volt az 1956-os forradalom és szabadságharc alatti sortüzek történetét kutató Történeti Tényfeltáró Bizottságnak – számos nóvumot, megdöbbentő adatot és érdekességet feltáró történészi munkásságát nemcsak a szakma, hanem a történelem iránt érdeklődők széles tömege is ismeri és elismeri. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen – ahol 1997-től 2013-ig a Bölcsészettudományi Kar Történeti Intézetének intézetvezetője volt – hallgatók generációinak egész sora nőtt föl a legújabb kutatási eredményein, és ismerte meg általa az 1945 utáni történelem legmélyebb bugyrait, új megvilágításba helyezve az 1990 előtti téves és hazug történettudományi megállapításokat, mintegy tételesen cáfolva és zárójelbe téve azokat.

M. Kiss Sándor leghangsúlyosabb kutatási területei kétségkívül

a hazai kommunista pártállam térnyerésével, hatalmának kiépítésével, berendezkedésével, valamint 1956-tal kapcsolatosak.

Ezek közül külön kiemelendő a hírhedt és nagyon sokáig zavaros, vitatott és ellentmondásos körülményekkel terhelt Tóth Ilona ötödéves szigorló orvostanhallgató ellen indított per, amelynek nyugodtan kijelenthetjük, hogy ő az első számú ismerője. Az általa a köztudatban megismertetett „fenyegetett demokrácia” kifejezés – amiről egy tanulmány a kötetben is szerepel – nagyon jól visszaadja az 1945 utáni Magyarország helyzetét: elméletben volt ugyan demokrácia még néhány évig, rendeztek parlamenti és helyhatósági választásokat, de a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot Vorosilov marsall vezette Magyarországon, aki a szovjet érdekeknek a legmesszebbmenőkig érvényt szerzett, természetesen a magyarokéval szemben. Nem is lehetett kérdés, hogy mi lesz ennek a folyamatnak a vége, a magyar demokraták esélytelenül álltak a „nagy testvér” csillogó-villogó fegyvereivel és politikai nyomásgyakorlásával szemben, és a végén bekövetkezett a papírforma: egypártrendszer és proletárdiktatúra lett Magyarországon, a kommunisták ezért is aposztrofálták a „fordulat évének” 1948-at, amikor végképp mindent elvettek és államosítottak (a 10 fő feletti üzemek államosítása 1949-ben következett be). M. Kiss Sándor erről is írt „sine ira et studio”, azaz „harag és részrehajlás nélkül”, viszont úgy, hogy azt mindenki megértse.

Nagyon tanulságos és figyelemreméltó A magyar társadalom útja az 1956-os forradalom és szabadságharchoz című tanulmánya, amelyben a lényeget megfogva tárja elénk, hogyan lett lépésről lépésre szinte minden társadalmi rétegnek elege a Rákosi-korszak törvénytelenségeiből, brutalitásaiból, a többszörös értelemben vett létbizonytalanságból és az életszínvonal romlásából (ez utóbbinak a bekövetkezte szintén nem volt meglepő, hiszen 1952-ben, amikor senkivel nem álltunk hadban, annyit költöttünk hadiiparra, mint tíz évvel korábban, 1942-ben, amikor ténylegesen is háborúztunk, ami szintén megdöbbentő adat). De található a kötetben többek között Ceruzarajz Nagy Imréről, egy kevéssé ismert, a Somogy megyei Berzencén 1956. október 27-én lezajlott sortűz története, valamint annak elemzése, mennyire volt siker- vagy kudarctörténet a Nagy Imre által meghirdetett internálótáborok felszámolása. Utóbbi folyamatról M. Kiss Sándor megállapítja, hogy nem hozta meg a várt megbékélést, mégpedig azért nem, mert az ártatlanoktól nem kértek bocsánatot, sőt a pártállam abban a szerepben tetszelgett, hogy majd ő fog megbocsátani a koncepciós perek szerint vele szembehelyezkedő elítélteknek, ami igencsak álságos hozzáállás volt, hiszen a fogvatartottak legnagyobb része nem követett el semmiféle bűncselekményt, ráadásul ezért a bocsánatért a végrehajtó hatalom hűséget és lojalitást várt a kiszabadultaktól.

Kifejezetten érdekfeszítő, de nagy figyelmet követel a Tóth Ilona ellen folytatott per megértése, amit a történész professzor minden részletre kiterjedő akkurátussággal jelenít meg, akár egy detektív a krimiben a gyilkos kilétének felfedését. Szót ejt egyebek mellett arról, hogy Kádár János az Olasz Kommunista Párt hivatalos lapjának, a L’Unitának nem sokkal az elsőfokú ítélet kihirdetése után egy koronatanúról beszélt, akinek vallomását perdöntőnek tekintették, miközben M. Kiss Sándor rámutat, hogy

nem is volt semmiféle koronatanú ebben az ügyben sem a nyomozati, sem az ügyészségi, sem a bírósági szakban.

Ez minden bizonnyal azért eshetett meg, mert az eljárásban koncepcióváltás következett be, amiről vagy „elfelejtették” tájékoztatni a párt első emberét, vagy egyszerűen csak elsikkadt a figyelme e fölött. A Tóth Ilona-per mindenesetre az 1956 utáni megtorlás egyik legfontosabb állatorvosi lovának tekinthető, amelynek minden egyes mozzanatát feltárja a szerző. Szükség is van rá, hiszen amíg a Kádár-rendszerről a mai napig tovább él a „legvidámabb barakk” hamis toposza, addig ezeket az ügyeket fel kell mutatni. Ebben járt az élen egész életében M. Kiss Sándor, akinek 80. születésnapja alkalmából eddigi munkásságát méltó módon ismerteti ez a kötet.