Felekezetfinanszírozási kérdések Magyarországon

Több mint húsz éven keresztül szabályozta az állam és a vallási közösségek kapcsolatát a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény, melyet huszonhat évvel ezelőtt, 1990. január 24-én fogadott el a Parlament.

2011-ben ugyan új törvény született (melyet azóta többször módosítottak), mégis érdemes a volt törvény egyik fő gyakorlati problémájáról újra szólni, hiszen az legalább olyan fontosságú, mint az elméleti viták. Ez pedig az egyházi, felekezeti közösségek gazdálkodásáról, finanszírozásáról szóló problémák áttekintése.

E kérdés lényege tulajdonképpen az, hogy az egyházaknak, felekezeteknek, vallási közösségeknek legyen-e önálló gazdasági alapjuk, és ha igen, az milyen formában és mértékben valósuljon meg. Másképpen fogalmazva, legyenek-e a vallási közösségek gazdaságilag teljesen függetlenek és szeparáltak az államtól, vagy sem, illetve az állam finanszírozhatja-e az egyházakat, felekezeteket, és ha igen, akkor az mennyiben befolyásolja a vallási közösségek önállóságát.

Jelen írásomban azt vizsgálom, hogy az 1990. évi IV. törvény alapján a jogalkotó hogyan gondolkodott erről a kérdésről, és az azt követő jogszabályokban miképpen változott, módosult az eredeti szándék.

Hasznosnak tartok egyúttal rövid kitekintést adni Románia, Csehország és Szlovákia rendszerváltozást követő finanszírozási és kárpótlási gyakorlatáról is. Ezt követően lehet az egyházak, felekezetek, vallási közösségek finanszírozási és gazdasági önállóságát vizsgálva összehasonlítást tenni a Magyarországi gyakorlattal.

Mielőtt konkrétan a tárgyra térnénk, szükségesnek tartom fogalmilag tisztázni, hogy jelen írásomban az egyházak, felekezetek, vallási közösségek fogalmát általános terminológiaként és nem teológiai vonatkozásban használom. Fontos megjegyezni továbbá, hogy a finanszírozás problematikájával kapcsolatos kérdéseket elsősorban a Magyarországon nagy múltra visszatekintő közösségekkel kapcsolatban releváns vizsgálni, azaz olyan vallási közösségekről lesz szó, amelyeket a szocialista, kommunista időszak állama részéről vagyoni természetű jogsértés ért.

Az 1990. évi IV. törvényből adódó gazdasági, finanszírozási kérdések vizsgálata

Már a törvény preambulumából egyértelműen kiderül, hogy a jogalkotó az egyházak, felekezetek önállóságát kívánta e törvényben garantálni, amit az alábbiak szerint fogalmazott meg:

„a lelkiismereti és vallásszabadság érvényre juttatása, a mások meggyőződését tiszteletben tartó, a tolerancia elvét megvalósító magatartás elősegítése érdekében, és ennek garanciájaként az egyházak önállóságának biztosítása, az állammal fennálló kapcsolatainak szabályozása céljából – összhangban az Alkotmánnyal, továbbá a Magyar Köztársaság nemzetközi kötelezettségvállalásaival – az Országgyűlés a következő alkotmányerejű törvényt alkotja.”[1]

Ez azt jelenti, hogy az állam nem kívánt beleszólni az egyházak, felekezetek, vallási közösségek életébe – megjegyzendő, hogy ez örvendetes és fontos gesztus volt –, de a finanszírozás kérdésébe sem. A törvény 18. és 19. §-ában foglalkozott ezzel a témával. Ebben a jogalkotó három finanszírozási módot határozott meg:

1. Az önfinanszírozás, azaz az egyházak, felekezetek, vallási közösségek részéről a lehető legönállóbb finanszírozás és gazdálkodás folytatása;

2. Meghatározott esetekben (elsősorban közszolgáltatások „megrendelése” esetén) az állami támogatások finanszírozásának lehetősége;

3. Direkt állami finanszírozás lehetősége.

Önfinanszírozás

A törvény legnagyobb problémája meglátásom szerint abból adódott, hogy a jogszabály a vallási közösségek saját forrásaira épülő fenntartásról beszélt, így a felekezetek, vallási közösségek saját vagyona a (1) alapján „elsősorban természetes személyek, jogi személyek, jogi személyiség nélküli szervezetek adományaiból és egyéb hozzájárulásaiból, illetőleg az egyházi szolgáltatásokért fizetett díjakból képződik.”[2]

A jogszabály a vallási közösségek kiadásainak fedezésére további lehetőségeket biztosított:

– adományokat gyűjthetett;

– vállalkozási tevékenységet folytathatott;

– vállalatot alapíthatott;

– gazdasági társaságot hozhatott létre, illetőleg abban részt vehetett.

További segítségként a jogszabály nem tekintette gazdasági–vállalkozási tevékenységnek a

– kulturális, nevelési-oktatási, szociális és egészségügyi, gyermek- és ifjúságvédelmi intézmények működtetését;

– a hitélethez szükséges kiadványok, kegytárgyak előállítását és értékesítését;

– az egyházi célra használt épületek részleges hasznosítását;

– temetőfenntartást.

Ezek alapján kijelenthető, hogy a jogalkotó alapvetően a vallási közösségektől a finanszírozás terén maximális önállóságot várt el. A gazdasági és pénzügyi önállóság megteremtésének elvével önmagában nem lett volna probléma, sőt támogatható lett volna, ha nincsenek történelmi előzmények, melyeket a jogalkotó figyelmen kívül hagyott. Ugyanis a jogszabály ezen paragrafusai a hazánkban nagy múltra visszatekintő vallási közösségeket hátrányos helyzetbe hozta, hiszen ezen vallási közösségek vagyonát, gazdasági alapjait a szocialista rendszer szétzúzta.

1948 előtt az egyházak, felekezetek jelentős föld- és ingatlanvagyonnal rendelkeztek. Az „1920-as években az ország földbirtok-állományának körülbelül 24% volt egyházi tulajdonban.”[3] Emellett „Az államosítást megelőzően Magyarországon az összes oktatási intézmény közel 53%-a egyházi fenntartású volt, sőt ha leszámítjuk az óvodákat és a felsőoktatási intézményeket, úgy ez az arány megközelítette a 60%-ot !”[4] Amennyiben tehát a földbirtok tulajdoni arányát, illetve az oktatásban, szociális téren betöltött szerepüket nézzük, látható, hogy az egyházak, felekezetek milyen meghatározó szerepet játszottak a társadalom életében. Ez a helyzet 1945. és 1950. között alapjaiban változott meg. Az egyházakat érintő első megszorítások már 1945-ben elkezdődtek. A földreform, melyet az 1945. VI. törvény szabályozott, állami tulajdonba vett minden 1000 kat. holdnál nagyobb földbirtokot. Az intézkedés az egyházi földbirtokokat is érzékenyen érintette. A „800.000 hold földterületet kárpótlás nélkül vették el a katolikus egyháztól”[5], de a református egyházi birtokok több mint felét is sújtotta az államosítás.

Ennek a hatása közvetlenül érintette az egyházi intézmények fenntartását is, hiszen ezek ellátását jórészt a földbirtokokon keresztül tudták finanszírozni.

A történetírás az 1948-as évet fordulópontnak tekinti, ettől kezdve a kommunista párt hatalmi monopolhelyzetbe került. Ez a fordulópont megjelenik az egyházak helyzetének változásában is.

Ennek egyértelmű jele az 1948. évi XXXIII. törvény, amely minden kárpótlás nélkül államosította az egyházi iskolákat, tanulóotthonokat, óvodákat, aminek következtében az oktatásban meghatározó szerepet játszó egyházak e tevékenységüket a továbbiakban nem gyakorolhatták.

1949-ben megszüntették az alapítványokat is, és vagyonukat államosították. Ez „sajátos módon éppen olyan kisebb – pl. nemzetiségi ortodox – egyházak működését lehetetlenítette el, amelyek javára jobb módú patrónusaik a korábbiakban ilyen jellegű alapítványokat létrehoztak.”[6]

Hasonlóan hátrányosan érintette a Katolikus Egyházat a Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1950/34. törvényerejű rendelete, melyben az egyházi rendek feloszlását, ingatlanaik elvételét rendelték el. Azonban nem vonatkozott a rendelkezés „a katolikus egyházi iskolákban a tanítás ellátásához szükséges megfelelő számú férfi és női tanító rend működési engedélyére.”[7] A törvényerejű rendelet 3. §-a a Belügyminisztérium hatáskörébe utalta annak megállapítását, hogy mely tanító rendek folytathatják tovább tevékenységüket.

Az egyes házingatlanok állami tulajdonba vételéről szóló 1952/4. törvényerejű rendelet „alapvetően a magán lakásbérleti rendszert számolja fel, érzékenyen érintve ezzel azonban azokat az egyházakat, amelyek intézményeik fenntartására használták fel ezen forrásokat (pl. protestáns egyházak, zsidó felekezet), de több esetben államosítanak egyházi személyek elhelyezésére szolgáló épületeket (szolgálati lakások), illetve egyházi hivatali helyiségeket is.”[8]

Mindezen lépések az egyházak társadalomban betöltött szerepének felszámolására tett állami kísérletnek tekinthetők. Az anyagi és ingatlan vagyontól való megfosztás magával vonta, hogy az egyházak hagyományosan betöltött oktatási és szociális feladataikat egészen a rendszerváltozásig nem, illetve nagyon korlátozottan tudták gyakorolni.

Ebből következően meglehetősen ambivalens helyzetet teremtett az 1990. évi IV. törvény e szabályozása. Úgy várta el a jogszabály az önállóságot és a meglévő intézményhálózat (nem csak hitéleti, hanem szociális, oktatási intézmények, műemlékek) működtetését, bővítését, hogy a „miből” kérdésre, vagyis a gazdasági alapokról e törvény nem rendelkezett. Azaz figyelmen kívül hagyta az akkori reális helyzetet, hogy ezen közösségeknek a gazdasági alapjukat gyakorlatilag a nulláról kellett újra felépíteniük. Így bár jogilag az egyházak teljes szabadságot kaptak, ami alapvetően örvendetes és fontos jogállami lépés volt, de e passzusok miatt a hazánkban nagy múltra visszatekintő vallási közösségek a gyakorlatban nehezen tudtak élni a törvény adta lehetőséggel, hiszen az nem rendezte az elvett gazdasági potenciállal kapcsolatos helyzetet.

Meghatározott esetekben az állami támogatások lehetőségeinek fenntartása

A gazdasági önállóság elvárása mellett a jogszabály két „kiskaput” hagyott az állam részéről a támogatásra, mely további problémákat vetett fel.

A törvény 17. § (1) pontja kimondta, hogy „az egyházi jogi személy elláthat minden olyan nevelési–oktatási, kulturális, szociális, egészségügyi, sport-, illetőleg gyermek- és ifjúságvédelmi tevékenységet, amelyet törvény nem tart fenn kizárólagosan az állam vagy állami szerv (intézmény) számára. E tevékenységi körben az egyházi jogi személy intézményt létesíthet és tarthat fenn.”[9] Ez ugyan lökést adott az egyházi, felekezeti intézmények újraindulásának, és hivatalosan szabaddá tette a vallási közösségek számára többek között az oktatási intézmények alapítását is, azonban a volt egyházi ingatlanok helyzetéről, valamint az elkobzott anyagi javakról nem szólt. Így az intézményrendszerek újraszervezésének és -indításának lehetősége a vallási közösségek számára meglehetősen nehézkessé vált.

Ugyan a törvény 19. § (1) pontja szerint: „az állam az egyházi jogi személy nevelési–oktatási, szociális és egészségügyi, sport-, gyermek- és ifjúságvédelmi intézményei működéséhez – külön törvény rendelkezései szerint – normatív módon meghatározott, a hasonló állami intézményekkel azonos mértékű költségvetési támogatást nyújt, illetőleg a támogatás az ilyen ellátásokra elkülönített pénzeszközökből történik.”[10] Ezt az állami támogatást azonban csak azon tevékenységek ellátására vehették igénybe, melyek közül az egyházak, vallási közösségek a társadalom számára is nyitott és elérhető „szolgáltatást” nyújtottak. Ebből következett, hogy az egyházak, vallási közösségek csak azon tevékenységek esetében számíthattak támogatásra, mely nem hitéleti vagy a vallási közösség belső életéhez tartozó finanszírozást takart. Ez az elv elfogadható lehetett volna, hiszen a támogatás feltételét a jogszabály az állam részéről konkrét együttműködés alapján – jelen esetben az államtól az oktatási, szociális feladatok átvétele, ebbe való „besegítés” – gondolta megvalósítandónak. Azaz a támogatás a jogalkotó szándéka szerint nem járt automatikusan, annak igénybevételéhez konkrét feladatvégzésnek kellett járulnia. Így a jogszabály az államtól azt várta el, hogy csupán azért fizessen, amit az egyházaktól, felekezetektől, vallási közösségektől „szolgáltatásként megrendelt.” Ennek mértékét elvben a hasonló állami intézmények normatívájához igazították, csakhogy a konkrét finanszírozás kérdését nem rendezték. Azzal kapcsolatosan csupán annyit említett meg a jogszabály, hogy azt egy külön törvényben szükséges majd rendezni.

Direkt állami támogatás lehetősége

A jogszabály 19. § (2) pontja egy másik lényeges problémát vetett fel, ugyanis ez a pont tett egyedül említést a direkt támogatás lehetőségéről. E szerint: „Az egyházi jogi személynek az (1) bekezdésben nem említett egyéb tevékenysége segítésére állami támogatás adható, amelyet az Országgyűlés – az éves állami költségvetés elfogadása során – egyházanként és konkrét célonként állapít meg. A támogatásra vonatkozó igényt az egyház magyarországi legfelsőbb szerve a művelődési miniszterhez nyújthatja be.”[11]

Itt azonban azt láthatjuk, hogy ez már nem egy egzaktul meghatározott feladatátvételre irányuló finanszírozási lehetőség, hanem az egyházak, vallási közösségek belső céljait szolgáló támogatás. Ráadásul a támogatásról a költségvetés függvényében egyházanként és célonként az Országgyűlés dönthetett. Ez azért jelentett problémát, mert az államot olyan döntési pozícióba hozta, mely a semlegesség elvi kérdését feszegette. Joggal merülhetett fel a kérdés a vallási közösségek részéről, hogy milyen alapon dönthet az állam az egyes egyházi, felekezeti célok megvalósításának támogatásáról? Mert ha – és erre a jogszabály lehetőséget biztosított – minden vallási közösség benyújthatta igényét céltámogatásra, akkor az esetleges elutasítást joggal lehet diszkriminatív intézkedésként értelmezni.

Megállapítások

Összességében megállapítható, hogy a lelkiismereti és vallásszabadságról valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény a demokratizálódó Magyarország egyik fontos törvénye volt. Megerősítette az állam és a vallási közösségek szétválasztását, szabályozta annak legfontosabb elemeit. A törvényben lefektetett gazdálkodással kapcsolatos szabályozás azonban indokolatlan nehézséget támasztott a hazai nagy múltra visszatekintő egyházak, felekezetek részére. Szerencsésebb lett volna, ha az ezzel kapcsolatos kérdések egyáltalán nem szerepeltek volna e jogszabályban, hiszen 1990-ben nem voltak meg – sőt a mai napig sincsenek meg – azok a feltételek, amely alapján a Magyarországon nagy múlttal rendelkező vallási közösségek képesek lennének önfinanszírozó gazdálkodást folytatni. Így viszont egyre inkább előtérbe kerültek a feladat- és a direktalapú állami támogatások, melyek nem segítették az egyházakat, felekezeteket az önálló gazdálkodás megteremtésének törvényi megvalósításában.

Az 1990. évi IV. törvény utáni jogszabályok

A volt egyházi ingatlanok rendezéséről szóló 1991. évi XXXII. törvény (Etv)

Az 1991. évi XXXII. törvény a vallási közösségek finanszírozásának kérdését tovább bonyolította. E törvény elfogadása „az első többpárti parlamenti választásokat követő parlamenti ciklus egyik legfontosabb oktatás- és társadalompolitikai kérdése”[12] volt.

Már magáról a törvényjavaslatról is jelentős vita zajlott, és nemcsak a kormánypártok és az ellenzék, hanem a kormány tagjai között is.

A vita a kormánypártok részéről a reprivatizáció vagy a részleges privatizáció, illetve a teljes, vagy részleges kárpótlás terén alakult ki. A teljes reprivatizáció lehetőségéről „elég hamar kiderült, hogy (…) sem a gazdasági, sem a jogi feltételei nem adottak. Magyarország sajátságos történelmi helyzete következtében ugyanis a vagyontárgyak 1939 és 1989 között többször is gazdát cserélhettek (zsidótörvények, német megszállás, szovjet megszállás, németek kitelepítése, államosítások, az állami vagyon 1980-as évektől – a szocialista társadalmi rendszer utolsó évtizedében – beinduló értékesítése magánszemélyek részére – bérlakások, kisebb szolgáltatóegységek), másrészt az ingatlanok jellege is jelentősen változhatott (pl. korábbi szántóföldek helyére épített lakótelepek stb.).”[13]

Ezzel a kérdéssel összefüggésben vetődött fel, hogy a kárpótlás megvalósításában a funkcionalitás elve érvényesüljön, vagy sem. Ez annyiban volt lényeges, hogy „két ellentmondó igényt, helyzetet kell törvényi szinten összeegyeztetni: egyrészt az egyházak igazságkeresését (ami a jogszerű állapot azonnali visszaállítását, a tulajdonukban volt, kártalanítás nélkül állami tulajdonba került, »elkobzott« ingatlanok visszaadását indokolná), másrészt a jelenlegi lehetőségeket (ideértve a megváltozott társadalmi körülményeket, a pénzügyi, az egyházi lehetőségeket egyaránt).”[14]

Az ellenzék oldaláról elsősorban azt kifogásolták a törvénnyel kapcsolatosan, hogy a kormányzat azzal a „politikai befolyásolás eszközét”[15] kívánja megteremteni.

Végül az Országgyűlés által elfogadott törvény a 2. §-ban rögzítette, és mintegy alapelvként fogalmazta meg, hogy az egyházi ingatlanokat csak konkrét funkció betöltése esetén kaphatták vissza a felekezetek. Ez a kormányzati szándék egyértelműen megjelent a jogszabály bevezetőjében is, ahol ezt olvashatjuk: „növekedjen a történelmi egyházak által fenntartott intézmények aránya.”[16] Azaz az egyházak nem alanyi jogú vagyoni kárpótlást, hanem konkrét társadalompolitikai feladattal együtt járó ingatlan-visszaadást kaptak. Így a jogszabály a felekezetek számára a funkcionalitás elve mentén kívánt egyszerre kárpótlást, ugyanakkor tárgyi és pénzügyi feltételeket biztosítani társadalmi feladataik ellátásához.

A funkcionalitás elve tulajdonképpen az 1990. évi IV. törvény önfinanszírozó szabályozásánál megjelent elvet követte. A törvénnyel kapcsolatosan ezért az első probléma a funkcionalitás elvének biztosítása körül merült fel. Ez azt jelenti, hogy bár az ingatlanok visszaadása elkezdődött, az ingatlanok fenntartása és funkció szerinti használata nem rendeződött. Emellett „az államosítás utáni évtizedekben (…) rendkívül esetleges volt az, hogy a volt egyházi épületek milyen állapotban érték meg a rendszerváltást. Volt néhány reprezentatív, kiemelt állami célokra szolgáló épület, amely megfelelő állapotban volt, esetenként komoly bővítésen és korszerűsítésen is átesett. Az épületek igen jelentős részére azonban inkább az állagromlás volt a jellemző. Ez a folyamat a rendszerváltást, pontosabban az egyházi ingatlanrendezési törvény megszületését követően helyenként még fel is gyorsult.”[17]

A második jelentős probléma, hogy nem sikerült az ingatlanrendezést – főként az első (1992–1994) időszakban – feszültségmentesen lebonyolítani. Természetesen ezt alapvetően nem is lehetett elvárni, azonban a társadalom részéről mutatkozó nagy méretű ellenérzésekre nem számítottak (gondoljunk például a Dabas-Sári iskolaátadás körül kialakult feszültségekre.) Nagy Péter Tibor idézi Várszegi Asztrik pannonhalmi főapátot, aki így fogalmazta meg az ezzel kapcsolatos problémát: „A törvény sok tekintetben zsákutcába vitt bennünket. Aki visszakér az népszerűtlen, s még a legártatlanabb is gyanúba keveredik. Másrészt a társadalomban zavarokat okoz egyik másik intézmény kiiktatása és új szellemben történő újraindítása.”[18]

A harmadik jelentős probléma az volt, hogy a törvényből adódó feladatokra az egyházak, vallási közösségek nemcsak financiálisan, de humán oldalról sem voltak felkészülve. Korzenszky Richárd ezt finoman így fogalmazta meg: „a törvény nem elsősorban tulajdonhoz akarja juttatni az egyházakat, hanem konkrét funkcióvállalás esetén kaphatják vissza egykori épületeiket vagy csereingatlant a régi épületért. Ez a törvény az iskolaügyet kényszerpályára terelte. (…) Az egyházi vezetők, akik az ingatlan visszaigényléséért felelősek, nem tudtak mást tenni, mint mindent visszakértek, ami egykor egyházuk tulajdonában volt. (…) A közvélemény előtt az egyházak olyan mértékű iskolaindítási szándéka jelent meg, amelyben a mai pillanatnyi lehetőségek és a vágyak között kicsi a feszültség.”[19] Amennyiben nem finoman, hanem reálisan fogalmazzuk meg a problémát, akkor inkább azt mondhatjuk: teljesen irreális elvárások jelentek meg a közvélemény oldaláról az egyházi intézmények újraindításával kapcsolatosan.

Végül meg kell említenünk a törvény végrehajtásának elhúzódását. A törvényben meghatározott tízéves időintervallum végül többszöri módosítás után húsz évig tartó folyamattá vált. Ennek oka, hogy sem a vallási közösségek, sem az állam részéről nem voltak meg azok az – elsősorban anyagi – eszközök, melyek a folyamat felgyorsítását lehetővé tették volna.

Szerződéses finanszírozás modell

A finanszírozási kiszolgáltatottság a ’90-es évek közepén egyre nyilvánvalóbbá vált. Eklatáns példa erre az oktatási rendszerben bekövetkezett finanszírozási problémák megjelenése.

A közoktatás rendszerét szabályozó 1993. évi LXXIX. törvényből adódóan az állam mellett az önkormányzatok is iskolafenntartókká váltak, sőt abban egyre fontosabb szerepet töltöttek be. Az egyházi fenntartású intézményekhez hasonlóan az önkormányzati és állami oktatási intézmények finanszírozásához normatíva formájában megkapták az államtól a forrásokat. Tomka Miklós megállapítása szerint „a magyar jogszemlélet értékes terméke az intézmények finanszírozásának az ellátottak létszámához mért megoldása, ami a fenntartó jellegétől függetlenül egyenlő elbánást ígér.”[20]

Ez a helyzet azonban a ’90-es évek közepétől fokozatosan megváltozott azáltal, hogy az állam az önkormányzati oktatás finanszírozását megváltoztatta. Tomka szerint így az előbb említett elv „sérült, amikor az állam az oktatás finanszírozásának egy részét az önkormányzatokra hárította, az egyházakat viszont kizárta az önkormányzatok által támogatható szervezetek köréből.”[21] A vallási közösségek által fenntartott intézmények finanszírozása ennek következtében felborult, aminek hatására sérült az ezen intézményekbe járó diákok, hallgatók finanszírozásának egyenlősége. Ezt az Alkotmánybíróság 22/1997. határozata is kimondta, és kiegészítő állami támogatást írt elő, melyet az egyházak hitéleti és közcélú tevékenységének anyagi feltételeiről szóló, 1997. évi CXXIV. törvény 6. §-a fogalmazott meg. Emellett fontos megemlíteni az úgynevezett Vatikáni megállapodás finanszírozási hatását is. A Magyar Köztársaság és az Apostoli Szentszék között megkötött „A Katolikus Egyház magyarországi közszolgálati és hitéleti tevékenységének finanszírozásáról, valamint néhány vagyoni természetű kérdésről” szóló 1997. június 20-án aláírt megállapodás szintén tartalmazza az oktatásfinanszírozással kapcsolatos problémák rendezését, így rendelkezik az állami kiegészítő normatíváról is. Ezt a finanszírozási módot azonban egyes önkormányzatok sérelmesnek tartották, mondván, míg nekik saját forrásból kellett kigazdálkodni az oktatás finanszírozásának rájuk eső részét, addig a vallási csoportok által fenntartott oktatási intézmények mindenképpen megkapták az államtól az úgynevezett kiegészítő támogatást. Ezzel kapcsolatosan például Polónyi István Az egyházi közoktatás néhány oktatásgazdasági sajátossága című tanulmányában kifejtette, hogy a vallási csoportok által fenntartott oktatási intézményekhez adott kiegészítő állami támogatás aggályos, tekintettel arra, hogy „a helyi önkormányzatok normatív hozzájárulásával és támogatásaival azonos jogcímeken és feltételek mellett állami támogatást kapnak, miközben sem az állami és önkormányzati, sem a többi nem állami, nem önkormányzati intézmény nem kap ilyet. Ők kénytelenek a saját forrásaikból hozzájárulni intézményeik működéséhez.” Így véleménye szerint ez „a közoktatás finanszírozásának egész rendszerét szétzilálhatja.”[22] Ezzel szemben Platthy Iván nyugalmazott címzetes államtitkár egy cikkben ugyanerről a témáról azt nyilatkozta: „Az állam nem különböztetheti meg polgárait hitük alapján. Ezért kapják meg az egyházi iskolák az önkormányzati iskoláknak járó állami normatívát is.”[23]

Mindenesetre az úgynevezett Vatikáni szerződés alapján a magyar állam más felekezetekkel is hasonló megállapodást kötött. 

Életjáradéki finanszírozás, adó 1% felajánlása

Az úgynevezett Vatikáni szerződés másik fontos finanszírozással kapcsolatos eleme az volt, hogy megállapodásra jutottak a felek a visszaadandó ingatlanok életjáradékban történő megváltásának lehetőségéről. Ezt a lehetőséget a magyar állam aztán kiterjesztette a többi érintett vallási közösségre is. „Az 1997. évi CXXV. törvény módosította az Etv-t, amely koncepcionális változásokat is eredményezett. Lehetővé tette az egyházak számára az Etv. hatálya alá tartozó és az egyház által nem természetben kért, számára át nem adott vagy pénzbeli kártalanítással, illetőleg csereingatlannal nem rendezett ingatlanokra vonatkozó igények járadék forrásává alakítását.”[24] Ez a változás azért lényeges, mert a módosítás révén a funkcionalitás elvéről elmozdult a jogalkotó, és lehetőséget biztosított a vallási közösségeknek az életjáradék szabad felhasználására. A felhasználással kapcsolatos részletes szabályokat és feltételeket az 1997. évi CXXIV. törvény rögzítette. Ugyancsak e törvény 4. § (1) pontja alapján az egyházak jogosulttá váltak a személyi jövedelemadó felajánlott 1%-ának fogadására.

Ezen finanszírozási források ugyan jelentős előrelépést jelentettek, de tartós megoldást – főként az intézményfinanszírozás önállóságának megteremtése tekintetében – nem hoztak.

Megállapítások

Az 1990. évi IV. törvény után az 1991. évi XXXII. törvény egyszerre kívánt részleges kárpótlást és társadalmi feladatot adni az egyházaknak. Ez azt jelentette, hogy a finanszírozást a funkcionalitás elve alapján képzelte el. A jogalkotó azonban nem mérte fel, hogy a szocializmus időszaka alatt meggyengült felekezetek képtelenek lesznek a funkcionalitás elve mentén önálló gazdálkodást folytató intézményhálózatot nagy tömegben működtetni. Erre a vallási közösségek sem financiálisan, sem humán kapacitásban nem voltak felkészülve. Ennek ellenére a ’90-es évek közepére az óvodáktól az egyetemig, a szociális- és idősotthonokon át a kórházakig megjelentek az önálló egyházi intézmények. Ezen intézmények finanszírozása azonban a felekezetek részéről nehézségekkel járt. Így önálló gazdasági alapjuk megteremtését célzó ingatlanátadások következtében nemhogy közelebb kerültek volna az önálló gazdasági alap megteremtéséhez, hanem még inkább az állam pénzügyi kegyére szorultak. Azért tartom fontosnak így aposztrofálni az állami pénzügyi finanszírozást, mert a politikai szándék az állami finanszírozás gyakorlatát a ’90-es években folyamatosan változtatta, így az sokszor a vallási közösségek számára tervezhetetlen volt.

A ’90-es évek közepére a helyzet annyiban változott, hogy az állam és a vallási közösségek részéről történt megállapodásokkal elvben rendezték az intézményfenntartás finanszírozását, mely továbbra is állami kötelezettségként jelent meg, valamint megjelent a „szabad felhasználású” életjáradék és a személyi jövedelemadó egy százalékának felajánlási lehetősége. Ezen új források a vallási közösségek számára jelentős bevételi forrásokká váltak, azonban messze nem beszélhetünk arról, hogy az egyházak, felekezetek önálló gazdasági helyzetét megoldották volna.

Kitekintés

Mielőtt a konklúziót levonnánk, röviden érdemes kitekinteni arra, hogy a szocializmus bukását követően hogyan alakult egy-két szomszédos országban az egyházi kárpótlási és finanszírozási gyakorlat. A kárpótlás kérdése a szomszédos országokban működő egyházak gazdasági helyzetét szintén alapjaiban határozza meg.

Itt is hangsúlyozom, hogy azt a vagyont (elsősorban föld, pénzügyi alapok és ingatlan vagyon), mellyel az egyházak 1948 előtt rendelkeztek, a rendszerváltozást követően nem öncéllal kérték vissza. A cél minden esetben az volt, hogy újra felépítsék és működtessék azt az oktatási, szociális ellátórendszert, amely évszázadokon keresztül meghatározta a vallási közösségek társadalomban betöltött szerepét. Ehhez azonban megfelelő finanszírozásra lenne szükség. Ezért a környező országok törvényhozása által hozott jogszabályok közül elsősorban azokat vizsgáltam, melyek jórészt a kárpótlási, restitúciós törvényeket és azok végrehajtását tekintik át. Ezeken keresztül is láthatóvá válnak ezen országok tekintetében a finanszírozási problémák, nehézségek.

Románia

Romániában a kárpótlás kérdésében érdemes a Magyar Köztársaság Bukaresti Nagykövetsége által 2005. október 28-án kiadott tájékoztatást felidézni.

E szerint az ingatlanokkal kapcsolatos kárpótlás folyamata csak 2001 után indulhatott meg. Ekkor fogadták el a 10/2001. törvényt, melyben foglalkoznak „az 1945. március 6. és 1989. december 22. között jogtalanul elkobozott ingatlanok jogi helyzetének rendezésével. A kérelmek benyújtásának határidejét többször is módosították, legutoljára 2003. július 1-jére. Ennek lejárta után természetes személyek nem nyújthatnak be ingatlanokra (épületekre) vonatkozó visszaszolgáltatási kérelmet.”[25] A volt egyházi ingatlanokat érintő kárpótlási jogszabályt 501/2001. számú törvénnyel külön fogadták el. Az erdélyi történelmi egyházak által visszaigényelt 2140 ingatlanból – a jelentés idején – mindössze „42 ingatlant, azaz az összes visszaigényelt épületek alig 2 százalékát vették ismét birtokba a felekezetek.”[26] Ez a helyzet 2015-re úgy módosult, hogy az igényelt ingatlanok kb. „felét kapták vissza.”[27]

2005-ben módosították a kárpótlási törvényeket, ami érintette az egyházakkal kapcsolatos korábbi jogszabályokat is. A 247/2005 törvény alapján létrejött úgynevezett „Tulajdoni Alap” kárpótolta azon tulajdonosokat is, akiknek természetben nem tudták visszaadni volt tulajdonukat.

A mezőgazdasági területekkel kapcsolatos kárpótlásról három jogszabály is rendelkezett. A 18/1991., a 169/1997., az 1/2000. törvény. Ezeket 2005-ben szintén módosították. Így az erdőket korlátlanul, míg a mezőgazdasági területeket korlátozottan, de vissza lehetett igényelni.

Románia ugyanakkor, ahogyan azt Kató Béla református püspök megjegyezte: „nem jószántából, hanem a NATO- és európai uniós csatlakozása érdekében fogadta el a jóvátételi törvényeket, de most adminisztratív eszközökkel, a köztisztviselők megfélemlítésével hátráltatja a visszaszolgáltatást.”[28] Ebből következően megállapítható, hogy Romániában az egyházak, felekezetek vonatkozásában még sok rendeznivaló mutatkozik, mely kihatással van ezen közösségek gazdasági önállóságának megteremtésére.

Csehország és Szlovákia

A két országgal több szempontból is érdemes foglalkozni. Egyrészt azért, mert a rendszerváltozást a két ország még együtt Csehszlovákia néven élte meg, és az egyházakkal, felekezetekkel kapcsolatos döntések részben már ekkor megszülettek. Másrészről a szétválást követően a külön-külön fejlődés útját is érdemes áttekinteni. Harmadrészt azért is érdekes a két ország, mert a cseh rész hagyományosan kevésbé vallásos, mint a szlovák rész. Ebből következően a szétválás után más-más társadalmi pozícióba kerültek a vallási közösségek.

Még közös jogszabályként született meg a vallási hitélet és az egyházak, valamint a vallási közösségek szabadságát biztosító 308/1991. törvény, illetve az egyházakat és a vallási életet szabályozó 192/1992. törvény. A két jogszabály biztosította a vallási közösségek szabad működését, ugyanakkor az állam által való elismeréshez egy-egy vallási közösségnek minimum 20.000 fő támogatására volt szüksége. (Ezt a számot a szétválást követően a cseh oldalon 300 főre csökkentették, a szlovák oldalon megmaradt az eredeti létszám.)

Már a közös időszakban felmerült az egyházak, felekezetek kárpótlásának kérdése. Ezzel kapcsolatosan Hamberger Judit egy tanulmányában a következőket állapította meg: „a katolikus egyház (és a többi egyház) nem akart teljes mértékben függetlenné válni az állami költségvetésből származó támogatástól. Ezért helyzetük, közjogi állapotuk az állam garanciáihoz kötődik: az állam az egyházi szervezeteknek továbbra is anyagi támogatást nyújt a költségvetésből.”[29] Ez a sajátos helyzet a mai napig megmaradt mindkét utódállamban.

Csehország

Az 1993-as szétválást követően Csehországban az egyházak finanszírozásával kapcsolatos önálló törvény elfogadására csak 2002-ben került sor. A 3/2002. törvény szabályozza az egyházak, felekezetek jövedelmének forrását. E szerint forrás lehet: „elsősorban a jogi és fizikai személyek hozzájárulásai (…), az egyház ingó és ingatlan vagyonának eladásából vagy bérbeadásából származó bevételek (…), a betétek kamatai, a hívek és mások ajándékai, örökhagyása, gyűjtése, kölcsönök és hitelek, a vállalkozások (…), és az államtól kapott dotációk.”[30] Mint látható, az állami dotáció beépült ezen jogszabályba is.

Az egyházi vagyon visszaadásának kérdése a cseh közvéleményt erősen megosztotta. Nem csak azért, mert az elkobzott ingatlanokban más intézmények működtek, hanem azért is mert a ’90-es évek közepétől „egyre erősödött az a politikai akarat, hogy az egyházak – elsősorban a katolikus egyház – ne kapják vissza minden, 1948 után elkobzott vagyonukat, mert olyan gazdasági hatalmat és befolyást szereznek, amit a cseh társadalom nagyobbik része nem fogad el. Ezért az 1990-es évek közepétől Csehországban egyre kevésbé beszéltek teljes restitúcióról, hanem már csak egyes vagyoni sérelmek enyhítéséről. A megoldást folyamatosan halasztgatják, és a nézetek két véglet között ingadoznak: az egyik szerint az egyház ne kapjon vissza semmit, a másik szerint nincs mit tárgyalni az állammal, mert a rendezetlenség a törvények világos megszegése, tehát bíróság elé kell vinni az ügyet.”[31] Csehországban a kárpótlás kérdése évtizedekig nem rendeződött megnyugtatóan. Voltak tervek és elképzelések az ingatlanvagyon, illetve a mezőgazdasági és erdővagyon pénzbeli átváltására, azonban a rendezésre 2012-ig várni kellett. Az ekkor elfogadott jogszabály értelmében „az egyházak visszakapják a szocialista rendszer idején államosított egykori vagyonuk 56 százalékát. A fennmaradó részért az állam 59 milliárd koronát (655 milliárd forintot) fizet ki kárpótlásként 2030-ig. Az inflációt is figyelembe véve a végösszeg várhatóan 78,9 milliárd és 96,24 milliárd korona (875-1070 milliárd forint) között lesz. 2030-tól viszont megszűnne az egyházak állami támogatása, ami évente mintegy másfél milliárd koronára (16,5 milliárd forintra) rúg.”[32] Mint látható, Csehországban a kárpótlás kérdése 2030-ig fog elhúzódni.

Szlovákia

Gyökeresen más utat választott Szlovákia az egyházak finanszírozása és kárpótlása ügyében. Megmaradt a költségvetésből való finanszírozás, mely elsősorban a felekezetek személyi kiadásait fedezi. Emellett a költségvetés jelentős összegben támogatja a szakrális épületek védelmét is. (Az egyházi épületek, templomok jelentős része műemlékvédelem alatt áll, így azok nemcsak szakrális, hanem történeti jelentőséggel is bírnak.)

Továbbá adó- és járulékmentességet élveznek a felekezetek olyan bevételei, mint a hívek adományai vagy az egyházak által nyújtott szolgálatokért járó összegek.

A kárpótlás esetében szintén bőkezű volt a szlovák törvényhozás. Még 1993-ban elfogadásra került a 282/1993 törvény, mely 1994-ben lépett hatályba, és az elkobzott egyházi ingó- és ingatlanvagyon visszaadásáról rendelkezett. Ugyancsak ebben az évben a mezőgazdasági vagyonhoz való hozzáférést is biztosították. A visszaigényelt ingatlanok és termőföldek, erdők révén az egyházak, különösen a katolikus egyház, „kedvező helyzetben (…) tetemes vagyonok tulajdonosaivá, és így befolyásos szubjektumokká váltak.”[33]

A Szlovákiában megvalósult modellt sok kritika érte. Többen kifogásolták az egyházak gazdálkodásának átláthatatlanságát, a költségvetési források mértékét, valamint a kárpótlásban a földterületek átadását. Az átadott vagyon azonban megfelelő alapot biztosít a felekezeteknek az önálló gazdálkodásra, illetve társadalmi feladataik ellátásának finanszírozására. Vita tárgyát képezheti azonban, hogy az államnak kötelessége-e biztosítani a költségvetési támogatást, és ha igen, akkor azt milyen módon és mértékben tegye.

Megállapítások

A három ország gyakorlatát nézve a legkedvezőbb helyzet Szlovákiában alakult ki. Ez nem véletlen, hiszen a három ország közül itt a legmagasabb az egyházak társadalmi támogatottsága. Jóllehet a bevett vallási közösségek állami támogatása magas, itt lényegében mégis megvalósulni látszik a felekezetek önálló gazdasági alapja, melyből akár a saját intézményrendszerük is finanszírozható.

A cseh társadalom jóval elutasítóbb az egyházakkal szemben, így ott az elkobzott javak teljes visszaszolgáltatására kevés esély mutatkozik. Jóllehet az állam érdeke is lenne, hogy az egyházak gazdaságilag önállóvá váljanak. Az önálló gazdasági alap megteremtését az sem segíti, hogy a kárpótlás folyamata akár 2030-ig is elhúzódhat.

Romániában a kárpótlás kérdését sok esetben a nemzetiségekkel szembeni bizalmatlanság teszi bonyolulttá. Elvben megszülettek azon jogszabályok, melyek az egyházak önálló gazdasági alapját megteremthetnék, a folyamatot mégis adminisztratív eszközökkel gátolják.

Kárpótlás Magyarországon

Az ingatlan-visszaadás folyamata Magyarországon hivatalosan 2011-ben zárult le. A folyamat során „az egyházak összesen több mint 8.000 igényt terjesztettek elő. A beterjesztett igények számát figyelembe véve azok 51%-a a Magyar Katolikus Egyházhoz, 37%-a Magyar Református Egyházhoz, 7%-a a Magyar Evangélikus Egyházhoz, 4%-a a zsidó felekezetekhez, 1%-a a kisebb egyházakhoz kötődött.”[34]

Az egyházak által visszaigényelt ingatlanok funkcionalitás szerinti megoszlása az alábbiak szerint alakult: hitéleti célra 67%-ban, oktatási célra 16%-ban, kulturális célra 10%-ban, szociális célra 7%-ban kérték vissza épületeket. A járadék formájában történt megváltás összege pedig 67,4 milliárd forint volt. [35]

A húsz év során mintegy 184,3 milliárd forint értékben történt ingatlanvagyon-rendezés. Meg kell jegyeznünk, hogy ebbe az összegbe nemcsak az egyházi ingatlanok, illetve ezek életjáradék formájában történt megváltása számít bele, hanem az adott önkormányzatok, illetve más intézmények részére történt kiváltások is. Érdemes ezért megjegyezni, hogy a kifizetett összeg nagyobbik fele (62%-a) önkormányzati, illetve más intézményekhez került, míg az egyházak járadékmegváltása csupán az összeg 38%-át tette ki.

Külön kell még szólnunk az oktatásfinanszírozás kérdéséről.

A kárpótlási folyamat 2011. évi lezárása után az állam az 1993-ban kialakított közoktatási rendszert, melyben az önkormányzatokat is iskolafenntartóvá tette, alapjaiban újjászervezte. Az állam 2012-ben lényegében visszavette az önkormányzatoktól az iskolák működtetésének jogát. Ezzel párhuzamosan az egyházak részére lehetőséget adott, hogy korábbi önkormányzati iskolákat átvegyenek. Az önkormányzatok egy része szívesebben adta egyházi, felekezeti kezelésbe az iskoláit, ezért lényegében a vallási közösségek számára új iskolaátvételi hullám kezdődött meg. Meg kell jegyezni, hogy a vallási közösségek ebben az új struktúrában is közfeladatot vettek át az államtól, ezért az állam az egyházi oktatás finanszírozása érdekében normatívát fizet. A jelen rendszerben a katolikus egyház összesen 582 közoktatási és tíz felsőoktatási intézmény tart fenn.[36] A nagy kérdés az, hogy hosszú távon tartóssá tud-e válni az új rendszer intézményfinanszírozása. Az egyházi oktatásfinanszírozás kérdése megnyugtatóan ugyanis továbbra sem rendezett. A vallási közösségek nem rendelkeznek jelenleg olyan gazdasági potenciával, hogy a megnövekedett számú intézményrendszert állami segítség nélkül finanszírozni tudják. Azaz az egyházi, felekezeti intézményfenntartás tekintetében a ’90-es években kialakult gyakorlat él tovább, melyben a finanszírozás meghatározó eleme nem a felekezeti önerő, hanem az állam által biztosított normatívából áll. Ez a helyzet nem optimális, hiszen a felekezeti oktatás továbbra is az állam „kegyére” van utalva.

Megállapítások

Az egyházak vagyoni kárpótlása 1991–2011 között lényegében lezárult. A funkcionális alapon visszakapott épületekben újra egyházi intézmények működnek. A vallási közösségek által fenntartott intézmények ismét meghatározó elmei a magyar társadalomnak.

Fontos azonban megjegyezni, hogy az önálló gazdasági alap megteremtése ezen időszakban az egyházaknak, felekezeteknek nem sikerült. Éppen ezért lényeges lenne a földvagyont érintő kárpótlás megtétele. Ezzel a mai napig adós az állam. Ugyan a földvagyonkárpótlás elméletben megtörtént, melyből az egyházak, felekezetek is részesülhettek, azonban ez nem direkt kárpótlásként működött, illetve nem lehetett életjáradékra átváltani.

Mivel az egyházak nem törekedtek arra, hogy újra jelentős földvagyonhoz jussanak, és ehhez a politikai szándék sem volt meg, így lényegében a földkárpótlás ügyének rendezése elmaradt. (A földkárpótlással egy-két szerzetesi közösség próbálkozott. Példaként említhető itt a Pannonhalmi Bencés Apátság által működtetett mezőgazdasági birtokok.) Ezért földvagyon kérdésének rendezése még várat magára.

Összegzés

Az 1990. évi IV. törvény a finanszírozás szempontjából fő célként a gazdasági függetlenség megteremtését várta az egyházaktól, felekezetektől. Ez az elvárás az adott történelmi helyzetben irreálisnak bizonyult. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a rendszerváltozást követően megalakult új kormány a felekezeteknek (elsősorban a hazánkban nagy múltra visszatekintő vallási közösségeknek) fontos társadalomformáló feladatot szánt. Ezért a vallási közösségeket ért történelmi sérelmek (elsősorban az ingatlanok elvétele) orvoslása nem automatikusan, hanem funkcióhoz kötötten történt.

Ennek megfelelően az a szándék, hogy a felekezetek önálló gazdasági alappal rendelkezve, önfinanszírozó módon működtessék az intézményrendszerüket, nem valósulhatott meg. Bár baloldali és liberális körökben többször felmerült a megvalósítás szándéka, a ’90-es évek közepére egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez megvalósíthatatlan.

Az állam ezért kénytelen volt egyre nagyobb szerepet játszani az egyházi intézményrendszerek finanszírozásában, míg a vallási közösségek kénytelenek voltak elfogadni a külső segítséget. Ez a tendencia jól nyomon követhető a jogszabályalkotásban is. Az idők folyamán a gazdálkodással kapcsolatos szabályozások „puhultak” ugyan, de továbbra sem az önállóság felé tett lépésekről volt szó. Az állam mintegy „kegyet” gyakorol az egyházaknak járó juttatások átadásakor. Éppen ezért a finanszírozással és a gazdálkodással kapcsolatos problémák megnyugtatóan nem oldódtak meg.

Megítélésem szerint a vallási közösségek gazdasági önállóságának megteremtése a két fél valódi partneri kapcsolatának kialakításához vezető út egyik fontos állomása lehetne. Ennek megteremtése az államnak és az egyházaknak is érdeke.

Ennek egyik lehetséges módja a földvagyont érintő kárpótlás, elsősorban annak életjáradékban történő megváltása lehetne. Ezzel a felekezeti intézmények fenntartása, működtetése valóban önállóvá, az államtól függetlenné válhatna

Lugosi-Szabó Gergely