Erdélyi barangoló

Erdély a mindenkori magyarság egyik legszebb és legdrágább kincse, mondhatni gyöngyszeme. Sokan még nem gyönyörködtek benne eleget, netán ismeretlen számukra e varázslatos világ, amely hegyeivel, völgyeivel, égbe nyúló fenyveseivel, mesébe illő, csodás történeteivel üzeni: a mostoha idők sem tudták megtörni, inkább megerősítették, egyenes derekú erdeit égig növesztették.

Sokan még a régi beidegződés szerint Romániával azonosítják Erdélyt és a székelységet, de az empíria, a tapasztalás segíthet felülírni e tévhitet, és megismerni azt az istenadta világot, amit Erdélynek nevezünk. Ehhez pedig útra kell kelni, be kell járni a lankás tájakat és a havas Hargitát. Különben is jó dolog utazni, barangolni a világban, elindulni és megérkezni, és jó úton lenni is. Kiváltképpen akkor, ha az ember hazulról is haza igyekszik, arra a földre, amelyből elődei vétettek. Nekem mindkét nagyapám Erdélyben született, az egyik Székelykálban, a másik Szászrégenben, nagyanyáim pedig a Párciumban látták meg a napvilágot. Ilyen „pedigrével” rendelkezvén egy kicsit mindig haza megyek, amikor útra kelünk Attila tisztelendővel, a bólyi plébánossal, Erdély szerelmesével, aki húsz éve vezet zarándoklatokat, többek között Csíksomlyóra, a pünkösdi búcsúba, és akivel immár negyedszázados barátság fűz minket egymáshoz, valamint édesanyjával, akinél aligha lehet jobb útitársat elképzelni.

Első élményünket a nagylaki határátkelőnek köszönhettük, ahol határtalan boldogságot éreztünk, amikor megállás nélkül átsuhantunk a határon. Az új vívmány, a schengeni nyitott határ egy szempillantás alatt kárpótolt minket a múltért, a végtelen kocsisorokért, a hosszan tartó várakozásért, némiképp a trianoni rontásért, mert a határtalan szabadság érzésével ajándékozott meg bennünket. Utunk első állomása Zeteváralja, ahol barátok vártak, Gábor atya, a helység plébánosa, valamint Lajos és Samu testvér, ahogy ő szólítja őket. Az atya nevetése messzire elhallik. Negyven esztendő alatt négy templomot épített, bejárta a világot és vendéglátásra adta a fejét. Azonban nem ezért vagyunk barátok, hiszen az igazi barátság katalizátora sohasem a teljesítmény, hanem az egymásért megdobbanó szív.

Nem sokkal az érkezésünk után egy baráti társasággal együtt megérkezett Kövér László, az Országgyűlés elnöke, megnézték a hajdani kocsigyártó műhelyből fölépített szép és tágas templomot, majd baráti beszélgetésbe elegyedtünk egy pohárka jó erdélyi pálinka mellett, végül Kodály örökzöld Esti dalával búcsúztunk egymástól. A bőséges és finom vacsoráról Margit asszony, a jó hangulatról mi magunk igyekeztünk gondoskodni. Másnap, vasárnap a szomszédos filiában, Ivóban majd Zeteváralján az anyagyülekezetben szolgáltunk a szentmisén. Délben Székelyudvarhely szomszédságába, Sükőbe utaztunk, ahol finomabbnál finomabb ételekkel és italokkal kínált minket a vendéglő tulajdonosa, a mindig mosolygós Anna asszony. Nevetésből, jó ízű beszélgetésekből és nótázásból most sem volt hiányunk.

Új napra ébredve Székelydálya felé fordítottuk a szekerünk rúdját, ahol már várt minket Szabolcs, a református tiszteletes, akinek nemcsak nagy családja, de Árpád-kori temploma, bivalyai és lovai is vannak. Az ősi falak freskómaradványokat őriznek, pl. a Szent László-legendát meg az egyház hajójáról készült faliképet, melyekről Szabolcs barátunk nagy lelkesedéssel, igazi szakértőként számolt be.

Közben elgondolkoztam azon, hogy a majd’ ezeréves templom gótikus ablakocskáival, kicsiny apszisával és koronkint egymásra épített falaival, az idő vasfoga és a szú megrágta padjaival hány generációnak adhatott testi, lelki vigaszt és menedéket, amikor felcsendült benne a hívek ajkán az ének. Természetesen mi is elénekeltük a Boldogasszony Anyánkat, mielőtt kiléptünk volna a megszentelt falak közül, de ezzel még nem ért véget a látogatásunk. Megízleltük a különféle bivalysajtokat, megszemléltük a szelíd állatokat és a békésen legelésző lovakat. A kicsiny, mindössze négyszáz lelkes református település bizonyára nem tudná eltartani papját, ha az nem lenne önellátó.

Búcsút véve Szabolcstól, Székelydálya papjától, Máréfalva következett, ahol meglátogattuk Ágoston, azaz Guszti atyát, aki éppen a házszentelésen szerzett betegségéből lábadozott. Erdélyben januárban, ma is lelkesen gyakorolják a házszentelés szép szokását, amikor is a pap megáldja a házat és az ajtó fölé vagy a gerendára fölírják az évszámot és a bűvös betűket: 20 + C + M + B + 25, Christus Mansionem Benedicat, Krisztus áldja meg e házat! Újabban a három királyok nevét is megemlítik: Caspar, Menyhért, Balthazár vagyis Boldizsár. A pap, a kántor és a ministráns számára nem kis föladat több száz házat végigjárni, áldást mondani és a sűrű kínálásból olykor valamit elfogadni.

Innen Oroszhegyre látogattunk Annamarihoz, Lóránthoz, a néptáncos házaspárhoz és a kis Lucához, megcsodáltuk az épülőben lévő igencsak tágas, tornácos, szép székely házukat. Az esti program már Sikaszóban várt ránk, Sütő András pihenésre szolgáló, szűkebb hazájában. Vendéglátónk a zeteváraljai kántor, a vérbeli muzsikus Attila egy csodálatos rönkházban fogadott minket kis családjával együtt. A kandallóban lobogott a tűz, a gazda nem győzött kínálni bennünket, így a Gábor atyáékkal kiegészülő vendégsereg igen hamar otthon érezhette magát, élvezve a szíves fogadtatást. A kicsi Attilával, aki éppoly muzikális, mint az atyja, és olyan hétéves forma, igazi kis székely gyermek, kimentünk hógolyózni az udvarra, de előtte az apja szelíden intette: „Szépen játsszál Pista bácsival, tudod ő is pap bácsi!”, mire a kisember így válaszolt: „Játszottam én már püspökkel is!” Ha a hógolyózás nem is, de az együttlét hosszúra nyúlt, mícset sütött nekünk Attila, a gazda, de a hitvese is kivette a részét a vendégek kényeztetéséből, meg a leánykája, aki Ida unokámra hasonlít nagyon, és igen barátságos volt velünk.

Miután ettünk-ittunk jókedvvel, előkerült a tangóharmonika, elkezdtünk dalolni. Észre sem vettük, hogy múlik az idő, így hamar eljött a búcsú perce, megköszöntük a szíveslátást és visszatértünk Gábor atyával a szállásunkra. Másnap ismét útra keltünk, méghozzá Nagygalambfalvára, Erdély koszorús költőjének, Kányádi Sándornak szűkebb hazájába, ahol unokaöccsével, Kányádi tiszteletessel csorba levest és puliszkát ettünk az iskola menzájának faborítással ékesített ebédlőjében, majd a polgármesterrel találkoztunk, aki székely szokás szerint jóféle pálinkával ajándékozott meg minket. Aztán megnéztük a galambfalviak ugyancsak ősi református templomát, melyet nemrégen köztársasági elnökünk szintén meglátogatott, s melyben igencsak nagy munkálatok folynak.

A baráti beszélgetés után búcsút vettünk Kányádi tiszteletestől, és a csíki medencébe érve, Attilával Csíkmindszenten a Nagy családnál, régi barátainknál, Évánál és Elemérnél szálltunk meg, akik most is gondoskodó szeretettel vettek körül minket. Ilike ugyancsak régi barátoknál, Borikáéknál vett lakozást. Székelyföldön könnyű barátokra lelni, mivel a székely ember csavaros eszű, de nyíltszívű, egyenes derekú, őszinte és barátságos. Nincs olyan ház, ahol a vendégnek ne jutna néhány jó szó meg egy pohárka pálinka. Mintha nagyon is megszívlelnék a Biblia intelmét, miszerint „legyetek vendégszeretők, mert némelyek tudtukon kívül angyalokat vendégeltek meg”. Mi nem vagyunk angyalok, de olyan vendégbarátságban volt részünk mindenütt, mintha azok lettünk volna.

Amikor ismét útra keltünk, Alsócsernátonba, Bóly testvértelepülésére igyekeztünk, ahol a kedves Tibor atya várt reánk, aki – nomen est omen – kedves, mivel Kedves Tibornak hívják. A két tisztelendő rövid szentmisét celebrált nekünk, a kétszemélyes kis gyülekezetnek, majd találkoztunk a régi és az új polgármesterrel, akikkel Attila a testvérkapcsolat megújításáról beszélgetett. Azután ismét egy csodálatos családot ismertünk meg, Lászlót és Tündét, akik terített asztallal, finom falatokkal, vérpezsdítő italokkal és jóízű beszélgetéssel vártak minket, közben az is kiderült, hogy a helybéli református lelkészt szintén Simon Istvánnak hívják. Jó lett volna meglátogatni és bemutatkozni neki, de az idő rövidsége miatt erre nem kerülhetett sor. Az estét házigazdáink, Elemér és Éva, valamint barátaink körében töltöttük ízes étkek, zamatos italok, jó beszélgetések és nagy nevetések kíséretében.

„Akit az Úr szeret, annak álmában is ád eleget”, miként a zsoltáros mondja. Miután kipihentük a fáradalmakat, ismét útra keltünk, hogy Csíkszeredában megköszöntsük a nyolcvanesztendős nyugalmazott püspököt, Tamási Józsefet, Attila atyai barátját, kedves ismerősünket, aki egy nagy műtét után Isten kegyelméből visszanyerte az egészségét és továbbra is szolgálja Istenét. A látogatás után az Angyalos templomban és a Somlyói kegytemplomban imádkoztunk és a fagyos, de napos időben egy jót sétáltunk.

Madéfalva és Csicsó határában meglátogattuk Józsefet, a szabót, aki gyönyörű székely ruhákat, mellényeket, kabátokat készít hitvese közreműködésével. Visszatérvén törzshelyünkre, 

Csíkmindszentre, hol szebbnél szebb házak sorakoznak a völgyekben és a dombokon, szépen sorban felkerestük barátainkat: Terikét, Borikáékat és Csabáékat, mert jól tudjuk, hogy minden találkozás ajándék. A szóban is benne van, hogy találni, minden találkozás alkalmával találhatunk valamit egymásban, ami kincset ér.

Minden találkozás változás (M. Buber), mert amikor találkozunk, adunk és kapunk valamit és ettől egy kicsit megváltozunk, mert az életünk egy darabja másoknál van elrejtve. Ez a darab, ez a valami pedig nem más, mint a szeretet, amellyel megöleljük egymást, megosztjuk egymással az örömünket és a bánatunkat, és meggyőződünk róla, hogy mégiscsak jó élni, jó hogy vagyunk, jó, hogy vagyunk egymásnak, és jó, hogy újra meg újra találkozhatunk.

Este megint egy igazi székellyel, a szerény, de öntudatos Andrással és kedves családjával barátkoztunk, aki az ácsok utazó nagyköveteként munkatársaival együtt száznál is több házat épített Franciaországban és Spanyolhonban. Nemcsak az évek, de a napok is szállnak, mint a percek, mivel az időnk lejárt, szívszorító búcsúzkodás után ajándékkal és élményekkel megrakodva elindultunk szép hazánkból szép hazánkba. Hálás szívvel gondolok a nagy utazásra, minden találkozásra, ezen írásommal is azok előtt tisztelgek, akik házukba és szívükbe fogadtak, remélve, hogy senkiről sem feledkeztem meg, ha igen, bocsánatát kérem.

Hálás vagyok Attilának is, aki ezúttal is igen jó szervezőnek és sofőrnek bizonyult, valamint Ilikének, a legkedvesebb útitársnak. Azonban mégiscsak Soli Deo Gloria, Istené a dicsőség az elveszített és megtalált kincsünkért, Erdélyországért, székely testvéreink szépséges és szeretett hazájáért, amiért ne felejtsünk el hálát adni és imigyen imádkozni: „ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!”