Csak tiszta forrásból

„Mai ember, minden idők legvadabbikának embere, próbálj mindenekelőtt ember lenni;
s ha felfogtad, mit jelent embernek lenni, csak akkor törődhetsz hazával, társsal és baráttal.”
(Bartók Béla)

Járt utat járatlanért... bizony mi sem cserélünk. Se fel, se le! Az előző nap megkezdett barangolásunk kiindulópontja tehát a kútvölgyi Boldogasszony-kápolna lett, ahonnan – szófogadóan követve az immár ciklámen színű jelzést –, andalgó tempóval feljutánk a Normafára. Az ottani Szent Anna-kápolnához, mely egész pontosan a Pálos út – Források útjának sorrendben az ötödik – officiális állomáshelye. A gellérthegyi Sziklatemplomot is beleszámítva. Érintettük persze útközben Béla király kútját is. A hajdanán a fővárosi tanács által is műemlékké nyilvánított budai források egyikét, melyről feljegyeztetett: a középkorban a budai várat csővezetéken keresztül ivóvízzel látá el.    

„Sokszor, miközben a természet szépségében elmerülve sétálunk, Isten lelke elvezet bennünket a mélyebb szemlélődő imádságra. Ha rászánjuk az időt, hogy szemléljük a természet jóságát, sokkal könnyebb lesz megszólítanunk Istent” – kaptuk meg az újabb lelki elemózsiát. Hatalmas, ha jól számoltam, tizenhárom terméssziklát is őriz a Szent Anna-rét. A kápolna körül. Az egyik tömbön a Kupuszina helységnevet vélem felismerni. A Bácskertesnek is ismert délvidéki településünkét, melynek lakói mindmáig híven őrzik és (fé)élik felmenőik által reájuk testált katolikus hitüket. Nemkülönben magyar nyelvü(n)ket, illetve a palócföldi dialektussal rendkívül gazdagon átszőtt néphagyományaikat.

Körülöttünk emberek. Imádkoznak. Kissé távolabb, a továbbhaladásra bátorító erdei ösvények mentén egy vörös sipkás harkály tart alkalmi vizitációt a biológiai újrahasznosítás folyamatába felzárkózott farönkök sűrejében. Odalent pedig, a Gyermekvasút állomásán egy, a régmúlt időket felelevenítő vasparipa pöfékel rendíthetetlen nyugalommal. Megteheti, ’iszen újra csak az övé a kötött pálya. Zajok ezek, igazi valójuk mégis inkább a csenddel szimpatizál. A csenddel, ami még véletlenül sem azonos a hallgatással. A csenddel, melyről Fekete István írónk az alábbiakat jegyzé le anno: „Hiányzik a csend, ami minden mögött van, hiányzik a távolság és az idő lassú ballagása, hiányoznak a hajnalok és az esték, hiányoznak a vasárnapok és a hétköznapok, hiányzik az egész rét – mert hiányzik az emberekből s a világból a béke.” 

Béka-tó és Átjáró-barlang. Esszenciális részecskéi ők is a János-hegynek, akárcsak az Erzsébet-kilátó, melynek tövében egy 2006-ban újraállíttatott márványtábla vésete ekképpen állít emléket a múltnak: 

„Itt állt s nézett szét Erzsébet drága királynénk, hol koronázott fő tán soha nem vala még, s mig itt elragadó látványon lelke merengett, érze országunk szive feléje dobog. Hódolatunk e hegyet nevezé Erzsébet oromnak, s fogják mig magyar él áldani lába nyomát.”

Az ormon, a csúcson túl már csak a lejtő lehetséges. Budaszentlőrinc felé, hol egykoron kolostor állott, sok pálos szerzetessel egy nagy közösségben. A helyszínen fellelhető táblán tanulság szerént ezek a szerzetesek életüket adták arra, hogy mind Istent, mind testvéreiket szeressék, hiszen a kettő elválaszthatatlan egymástól. 

Ennél a pontnál tovább ezúttal nem megyünk. Az ún. emberes hónapokban egyébként is sokkal hamarabb nyúlnak meg az árnyak, s a nyirkosság sem hagyja annyiban próbálkozásait. Ha túl sokat vacillálunk, akár még sikerrel is járhat buzgolkodása... Már a puszta gondolattól is lúdbőrzik hátunk! „Csípünk” inkább egy autóbuszt hazafelé. Egy ígérettel: odahaza mindenképp fellapozzuk korábbi terepjárásaink idevágó fényképalbumát. Hiszen jártunk mi már errefelé! 
Istennek hála, nemcsak a fényképezőgépem memóriakártyája őrzi az élményt. 

S hogy mi található a hajdani Szent Lőrinc-kolostor földi maradványain túl, mármint a (fő)városba visszavezető körtúra folytatásában? Többek között a Bátori-barlang. Aprócska kőhajításnyira a Kaán Károly-kilátótól induló lejtőn, a Nagy-Hárs-hegyen. A barlangot, hol boldog Császári Bátori László pálos szerzetes a XV. század második felében közel húsz éven át írta és fordította a magyar Bibliát és a szentek életét, pontosabban annak bejáratát, egy masszív vaskapu zárja el gondosan a betolakodóktól. 

a szerző felvételeivel

Az Úton-útfélen sorozat első részét itt olvashatják