Bújócska

Az embereket, az állatokat, de még a tárgyakat is tisztelte. Volt egy elmélete, miszerint a tárgyaknak is van lelkük, mint az embereknek, ezért szeszélyesek, hol a kezünkhöz simulnak, hol meg elbújnak. Amíg kezesek, addig nincs velük baj, de ha bújócskába kezdenek, akkor bizony bottal üthetjük a nyomukat, kereshetjük őket napestig.

Kérdés, miért bújnak el, mint a gyerekek, és miért várják annyira, hogy rájuk találjunk. Lehet, hogy játékból bújócskáznak velünk, de az is lehet, hogy sértődésből, dacból teszik, amit tesznek. Mert egy idő után animáljuk őket, a közelségünkkel, az érintésünkkel lelket lehelünk beléjük, így mozdulatlanul is megelevenednek. „A mondás szerint, aki ebbel lakik, ebbé válik, egy idő után a tárgyak, akárcsak ama négylábúak, kezdenek hasonlítani ránk, a gazdájukra, akik meg emberből vannak” – tartotta szokásos kiselőadását, ha éppen talált magának hallgatóságot. Tehát könnyen megsértődnek, dacolnak, netán bosszút esküsznek azok ellen, akiket különben kedvelnek.

Ilyenkor történnek azok a rejtélyes, megmagyarázhatatlan események, amikor is a kulcscsomó, a távirányító, az autókulcs, a nyakkendő vagy bármi más, hosszú lenne a fölsorolás, köddé válik, eltűnik a szemünk elől. „Mert rendetlenek vagyunk, folyton rohanunk és mindent elhagyunk” – válaszolta ellenkezve, némi nehezteléssel a hangjában a hitvese, védelmébe véve az ártatlannak tűnő tárgyakat. Ilyenkor ő mindig kedvenc írójára, Mándy Ivánra hivatkozott, aki ugyancsak azt állítja, hogy a bennünket körülvevő tárgyaknak is van lelkük, kommunikálnak is egymással, akár egy kiszolgált létráról, félrelökött székről, asztalról, fotelről vagy bármilyen bútorról legyen is szó. Ily módon a tárgyak nem közömbösek irántunk, hű társakként szolgálnak bennünket évtizedeken, sőt évszázadokon keresztül, olykor neheztelve, megsértődve, de többnyire jó szolgálatot téve nekünk.

Ehhez volt egy kis története is, amit szívesen megosztott másokkal. Egyszer a barátaikat várva lelkes készülődésbe kezdtek, menetközben kitaláltak egy olyan ínycsiklandó fogást, ami a vacsorát még különlegesebbé tehetné. Ehhez némi bevásárlásra is szükség lett volna, de az autókulcs szőrén-szálán eltűnt, és a lázas keresés ellenére is csak másnap került elő. „És, jaj, hiába mindenha szándék” (József Attila), az extrém fogás elmaradt, amiért a vendégek kifejezetten hálásak voltak, mivel kiderült, hogy azt a bizonyos étket egyáltalán nem szerették volna. Amikor végre a kulcsot megtalálta a pad alatt, eszébe jutott, hogy ez a halálos ugrás és elrejtőzés azért történt, hogy az amúgy is kudarcra ítélt tervük füstbe menjen. Hálásan gondolt az elveszett majd megkerült kulcsra, mely megóvta a hiábavaló fáradozástól. Íme egy történet, melyben a jóakarat vitathatatlan volt, de elismerte, némely rejtélyes eltűnés már-már a Bermuda-háromszögre emlékeztette, nem kis fejtörést okozva neki.

Mielőtt elindult hazulról, nem győzte keresni a lakáskulcsát, ami mindig másutt bujkált, ilyenkor úgy érezte, mintha összeesküdne ellene a „házanépe”, hogy ne hagyja őket magukra, ne menjen sehova. Az efféle ragaszkodás jóleső érzéssel töltötte el, ugyanakkor jócskán megnehezítette az életét. Egyszer a jegygyűrűje miatt kellett canossát járnia, tűvé téve mindent, hogy aztán takarítás közben véletlenül rátaláljon. A pecsétgyűrűjét és a jegygyűrűjét mindaddig szívesen viselte, amíg ezen a nyáron a kimondhatatlan hőségben megduzzadt ujjain nem érezte elviselhetetlennek, szinte fojtogatónak a szorításukat. Ekkor ideiglenesen, egy időre megvált tőlük, letéve őket a komódon egy biztonságos helyre. Néhány nap múlva a felesége észrevette, hogy a jegygyűrűnek nyoma veszett. Elkezdődött a keresés, ami hiábavalónak bizonyult, mígnem az elveszettnek hitt gyűrű egyszer csak takarítás közben a szekrény alól kigurult. „Vajon hogyan kerülhetett oda, bizonyára leesett a komódról” – állította élete párja, de szerinte a dolog szándékosan történt. Szinte hallotta a lelki füleivel az elkeseredett gyűrű sopánkodó szavait, melyeket a társához intézett. „Úgy látszik, már nem kellünk neki, hűtlen lett hozzánk István, a gazdánk, »lepasszolt« bennünket, kallódó tárgyak lettünk, nincs ránk többé szükség. A fényünk majd megfakul, lassan belep minket a por, vár az enyészet, a nagy semmi, feledésbe merülünk, mint egy vízbe dobott kő, mintha nem is lettünk volna. Én ebből nem kérek, akkor inkább a halál” – kiáltotta, és mielőtt a másik szólhatott volna, levetette magát a mélybe. Szerinte ez csak így történhetett, de arra ő sem gondolt, hogy a szekrény alatt keresse, valójában nem a gyűrű, hanem egynéhány pormacska miatt kezdett nagytakarításba, és nagyon meglepődött, amikor az mintegy varázsütésre előkerült.

A bibliai Saul jutott eszébe, aki apja szamarainak a keresésére indult, de királyságot talált helyettük, vagyis Izrael királya lett. Ő meg, miközben pormacskákat keresett a szekrény alatt, megtalálta az elveszettnek hitt jegygyűrűjét. Értem már, morfondírozott magában, nem eszik olyan forrón a kását, kis barátunk megbánta már a halálugrást, ami végül is nem volt halálos, és önként föladta magát. Igaz, hogy kerestük, de soha nem találtuk volna meg, ha ő nem akarja. Az elveszett tárgyak egy darabig szívesen elrejtőznek, mint a gyerekek, de aztán alig várják, hogy megtaláljuk őket. Néha csak azért bújnak el, mert játszani akarnak velünk, néha azért, mert neheztelnek ránk valamiért, csak ők tudják miért, de előbb-utóbb megbékélnek, és alig várják, hogy újra a látókörünkbe kerüljenek. Ha túlfeszítik a húrt, könnyen a talált tárgyak osztályán vagy temetőjében végezhetik, mint annak a professzornak a kalapja, melynek végül is szerencséje volt, nem kellett örökre ott maradnia.

Az idősödő tanár a villamoson hagyta kedvenc kalapját, de nem volt rest a keresésére indulni, így a talált tárgyak osztályán kötött ki, ahol nagy nehezen rátalált elveszett fejfedőjére. „Máskor vigyázzon jobban a holmijára, és ne legyen olyan, mint egy szórakozott professzor” – mondta neki kedvesen a hölgy, aki úgy őrizte a talált tárgyak seregét, mint Pásztor a nyáját. „De hát én tényleg professzor vagyok” – válaszolta neki a tanár, – „görögöt tanítok a teológián”. „Ugyan, ne vicceljen már velem” – mondta, és elnevette magát a talált tárgyak lelkiismeretes őrizője. Régi történet, gondolta mosolyogva, miközben fölidézte magában hajdani professzora emlékét, akiről nem hitték el, hogy szórakozott professzor, pedig valóban az volt.

Eszébe jutott az elveszett drahma példázata is, melyben egy asszony elveszít a nyakékéből egy pénzdarabkát, egy drahmát. Lám, kétezer éve is bújócskáztak a tárgyak, ki tudja már, hogy ennek a drahmának mi oka volt elgurulni, elbújni az asszonya elől. Talán csak azt akarta tudni, hogy ő mennyire fontos, fontos-e, szükség van-e rá egyáltalán vagy a másik kilencnek a megléte feledteti-e az egynek a hiányát? Nos, az asszony lámpást gyújtott, kisöpörte a házát és gondosan kereste a drahmáját, míg meg nem találta, majd meghívta a szomszédait és a barátait, hogy együtt örüljenek vele. Eszerint minden drahma fontos, minden élet számít, mert Isten országában a kevés is sok, a sok meg néha kevés.

Jézus példázata rólunk, emberekről szól, akik olyanok vagyunk, mint a kallódó tárgyak, elveszünk, de

az angyalok nagy örömére mindig megkeres és megtalál minket az Isten,

mondta magában szinte imádkozva. Uram, de sokszor elvesztem vagy elbújtam, mint Ádám az Édenben, mert mezítelennek éreztem magam előtted, hallottam, amint lelkemben lépkedsz és a Te bús „Ádám, hol vagyodra” feleltem hangos szívveréssel, idézte Adyt. „Az Emberfia is azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet” (Lk 19,10).

Mennyi mindent elveszítünk az életünk során, még szerencse, hogy az Isten nem veszít el minket soha, bölcselkedett magában. Talán így tanuljuk meg elviselni a nagyobb veszteségeinket, amelyek immár semmivel sem pótolhatók. Az idős kor a veszteségek kora, de ha Anselm Grün szerint megtanuljuk az elengedés művészetét, a veszteségből még nyereség is lehet, kiváltképpen akkor, ha engedjük, hogy az Isten megkeressen és megtaláljon minket, mint a példázatbeli asszony a drahmáját. Ha már elveszítettünk mindent, még magunkat is, véget ér majd a bújócska, gondolta némi nosztalgiával, nem kell többé elrejtőznünk se nekünk, se a mi kedves tárgyainknak, melyek időnként bújócskát játszanak velünk.