Bősze Balázs versei

„Adj nekem, Uram,
érzéket és felismerést…”

(Assisi Szent Ferenc)

A városon kívül
csönd volt.
A lélek csendje.
Francesco barlangban aludt,
kő-párnája puhán ölelte a fejét.

Assisi lármában bolondult,
az ifjút megdobálták
a piacon,
ennyi járt a bolondnak,
ha Istenében megmártózva
a végtelenbe kapaszkodott.

Profán zsoltár

Ahol járok,
ahol járok, puha fű
öleli talpam,
s a sötétség táborát
ott látom feszülni
közel,
fenyegető rettegtetésben.

Nekem sátrat állítnak
a fák, lenyúlva
hónom alá tartanak,
asztalt terítenek elém
áfonyával, szederrel,
s a csobogó forrásvíz
halk dallamokat muzsikál.

Sziklára állok,
ahonnan végtelenre látok,
fejemet olajjal keni az ég,
erőt merítek
a rézsút érkező fényből,
a csillagok sakktáblát állítnak,
s a Szél vezessen jóságosan,
hogy a bölcsesség irányítson
– cselekedeteimben.

Gyermekkori utakon

Azon az úton jöttünk végig,
ahol gesztenyefák között
derekunkig ért a hajnal –
rorátékra osontunk.
Szabadröptű madárdal
volt az énekünk.
Az ébredésre harmatot ittunk
megrészegedve,
szívünkön színes tollú
madarak röppentek át.

Őszi levelek hullnak

A többség már rozsdabarna.
Fejét az ősz, zöld kendőből
kitakarja.
Szél zúg át a rőt koronán,
nyomában levelek hullnak,
nyugodtan, lassan
csónakolnak.
Vágyaim áteveznek
a völgy felett.
Erdőrengeteg remeg
a hátam megett.
Félelmeim vágyaim után úsznak.
Az égen hideg csillagok
alusznak.