Bencze Mihály versei

Wass Albert és a Tászok-tető

Sziklaóriás, gyűlölt földrengés sodort tovább,
vándorutad gyémántkendő, szaggatják a gyávák.
Ciánnal rajzolt határ mérgezi kutad vizét,
őrtornyokban riadók oltják a szíved tüzét.

Kilépsz a szélből, álmod tükrében a hold suhan,
markodból őz iszik, kertedet szántja a vadkan.
Szavaid igék, városok serkennek nyomodban,
zölden égő fenyők gyökereznek dalaidban.

Ha lehull ezer csillag, millió fénylik holnap,
ha új tavasz zsendül, a csonka törzs is kifakad.
Letörhet száz ág, ezer nő helyére, s a parton
véres küzdelem, a gyökér kitartson, kitartson!

Madár száll, fehér fénybe tollát mártja, röpte új,
csőrében tart tiszta lángot, pálma fölött a súly.
Földre szállt az égi lélek, dobban a bölcs élet,
táltos utódok serege megvéd, nincs ítélet!

Maradok, míg hitté érnek szívedben a hangok,
s megtanulsz szeretni, mint csilingelő harangok.
Sas szárnya zúgó palást, őrangyalod elragad,
sziklaóriás, ez az oltárod, a kő marad.

(Csernátfalu, 2015. január 8.)

Vályi Gyula emlékére

Jött, szent hittel, mint ki keresztre menni kész
a székely fővárosba, csak megváltóként.
Dobbant a világ, váltott a szív és az ész,
tér-idő magzat projektív fókuszaként.

Az igazság tömérdek színét tükrözte
a holdtölte, a Nap szerelmesen pihent.
A hajnal megszülte az időt, érezte,
a végtelen titkos vágyainkból serkent.

Gurultak az álmok, tűzpiros prímszámok,
átsuhantak az imára kulcsolt kezek.
Erdély: kóbor fénysugarak és templomok
célkeresztje, derivált aranylemezek.

A szavak, tételek védelmébe zártan,
hóba süppedő menekülő ösvények.
Friss nyomot hagyni, véresen és aléltan,
ahol görnyedt vállú kripták a törvények.

Házsongárdban az örök tavasz csicsereg,
ráncok oldódnak Európa térképén.
Itt a fák még állva halnak, csak könny pereg,
levelüket szél szórja szét e földtekén.

Szabad arcunkat földre tesszük, vajúdunk,
szívünkben a védősáncok elporladnak.
Szeretet a tudományos forradalmunk,
ha még gyerekeink magyarként álmodnak.

(Csernátfalu, 2012. május 19.)

Szülőföld

Pillám elválni készülő falevél,
élethosszat morzsolta a felhőket.
Homlokról a porba gördülő harmat,
csendesen úsztatott szögesdrót vonat,
rabmunkával siratom az ősöket.
Pillám a postán felejtett zárt levél.

Ott fenn pacsirta kottázza álmaim,
varjakat terem az ősi szántóföld.
Nincs sors, csak az aknára terelt vágyak,
örök körforgásban recsegő ágyak,
omló templom falába izzadt Szentföld.
Ott fenn kereszt. A pacsirta szárnyain

színek oszlanak, földre borul a csend,
hol sercegő csillaghullásban állok.
És átfolynak rajtam az évezredek,
csipkedő verebek, leprás vérebek.
Nekem maradni kell, hát fénnyé mállok,
színek oszlanak, porlik a kő s a rend.

(Csernátfalu, 2010. május 30.)