Kíváncsi lettem és keresgélni kezdtem. Kik a 20–21. századunk nagyjai a magyar klasszikus zenében? Hosszú listába botlottam.

A meghatározás szerint az izgalom „olyan érzelem, amely örömmel, néha kis szorongással jár egy várható, vagy várva várt jó eseménnyel kapcsolatban.” Tulajdonképpen egy felfokozott lelkiállapot, amely motiváló erőként működik.

A marosvásárhelyi pogrom után felpakoltunk és eljöttünk. De épp csak a határon túl, ahol magyarul beszélnek, ahol szeretettel befogadtak. Ám a kettősség maradt.

A magyar ember a búzát életnek nevezte, mert tisztelettel adózott neki, hisz a jó termés biztosította a megélhetését évről évre. Ezért a gabonamagból készült kenyér nemcsak egy étel, hanem az élet jelképe is.

Anyai nagyapám jutott eszembe. Ede bácsi másoknak, Nagyapó nekem. Így neveztem őt. Bármikor találkoztunk, meg sem kellett szólalnia, tudtam, hogy szeret.

Nemrégiben Erdélyben jártam és – bár nehéz megszorításoknak néznek elébe – kedves, mosolygó emberek fogadtak, már-már zavarba ejtően lesték kívánságainkat.

Nem volt váratlan, amikor Kapu Tibor első űrbéli mondatában tizenötmillió magyart említett, mint akik segítették, és akiket képvisel. Rendszerváltáskor Antall József beszélt az MDF győzelme után ennyi fajtabélinkről.

Egy lánc csak annyira erős, mint a leggyengébb láncszem – szól a sommás, mély értelmű megfogalmazás. Érvényes ez az élet minden területére, legyen szó üzleti, sport vagy politikai csapatokról.

Lehet, hogy volt a Föld története során már ilyen vagy még rázósabb időszak, mint a mostani, amiben éppen élnünk szerencséltet. Ám a mai makro- és mikrokörnyezetet drámaibbnak érezzük, hiszen benne élünk. Most éppen pápát választunk.

Hiszem, hogy élete és pápasága nem volt hiábavaló, hogy hagyatékát nem múzeumba teszi utódja, hanem stafétabotként viszi tovább a jövőbe.