Nem volt váratlan, amikor Kapu Tibor első űrbéli mondatában tizenötmillió magyart említett, mint akik segítették, és akiket képvisel. Rendszerváltáskor Antall József beszélt az MDF győzelme után ennyi fajtabélinkről.

Egy lánc csak annyira erős, mint a leggyengébb láncszem – szól a sommás, mély értelmű megfogalmazás. Érvényes ez az élet minden területére, legyen szó üzleti, sport vagy politikai csapatokról.

Lehet, hogy volt a Föld története során már ilyen vagy még rázósabb időszak, mint a mostani, amiben éppen élnünk szerencséltet. Ám a mai makro- és mikrokörnyezetet drámaibbnak érezzük, hiszen benne élünk. Most éppen pápát választunk.

Hiszem, hogy élete és pápasága nem volt hiábavaló, hogy hagyatékát nem múzeumba teszi utódja, hanem stafétabotként viszi tovább a jövőbe.

Az intuíció azon ösztönös megérzésen, élményszerű felismerésen alapuló folyamat, mely során az információszerzés nem gondolkodás és következtetés során történik. Inkább egyfajta belső hang, ráérzés, jövőbe látás.

Mert olykor ez az élet rendje. Megszületni, gyökeret verni, majd új helyen is honra lelni, azt szeretni, szolgálni, szülőföldet sosem feledni és majd végül hazatérni. Így vagy úgy.

Minden zseni kicsit más, mint a társadalom zömét alkotók többsége, legyen költő, festő vagy fizikus. Más. Csodálatosan más.

Mi lehet a feloldása a sok szomorúságnak? A minőségi tartalommal megtöltött idő. A szeretetben, jóságban, imában megélt minden perce életünknek. A pozitív attoszekundumok évszázadnyi boldog életet szülnek!

Az igenis voltunk, vagyunk és leszünk, értéket mentünk, megőrzünk, de létre is hozzunk hozzáállás ez.

Az emberfia – ha van annyi mersze, hogy pár pillanatra ki merjen lépni a számára oly jól kitalált mókuskerékből –, csak gondolkodik, mélázik, csodálkozik.

A papír, a számítógépes oldal fehérjét mindig kihívásnak érzem, mely felelősség is. Olyan, mintha megadatna az esély, hogy a jó ügyek érdekében indított csaták mezején én rendezhessem pacifista harcra képletes ólomkatonáim.