Az oldalfalon kicsi kép fakeretben, üveg alatt, barnás színű fénykép. Odalopakodott. Bőszoknyás falusi asszony díszes támlájú padon ül, mellette sapkás, katonaruhás férfi áll, kezét az asszony vállán tartja. „Kik lehetnek?”

„Kell két darab ugyanilyen, négyzet alakú térkő. Talán szerszám sem kellene hozzá, a helye megvan, az eső már kimosta, potty, bele kell tenni, aztán elhelyezkedik magától”. Ez a „bele kell tenni” makacsul a fejében ragadt, a dolog személyessé vált. A tevéshez egy ember kell, akár ő is meg tudná csinálni.

Újra hallani véli az öreg kántor suttogó szavait: – „Tudja, fiatalember, nem is igazán jó szavak ezek az orgonálásra, hogy orgonazene vagy orgonamuzsika! Orgonaszó! Beszéd! Itt a templomban Isten szava. Aki ezt szívesen hallgatja, meg fogja hallani azt is, amit Isten neki akar mondani…”

‒ Madárka, repülj! ‒ suttogja Katalin, és a szemét le nem veszi róla.
Végtelen nyugalom szállja meg, valami földöntúli öröm, megelégedés. Nem is érti miért, egy kismadár miatt? Bentről anyja ágya felől egy erős sóhaj hallatszik, kint a kisrigó a szárnyát emelve elrebben.

A körfolyosó fényben fürdik. Ilyenkor délben ez az oldal kapja a napot. Róza mama valósággal megszédül, a szemét is be kell csuknia, annyira vakítja az erős fény. Kezével görcsösen kapaszkodik a járókeretébe, hátulról Krisztina követi minden mozdulatát, meg ne billenjen, el ne essen.

– Kislányom, iskolába mész az ősszel, akkor már nemcsak a babázás lesz a dolgod – szólítja már harmadszor Zsófikát az édesanyja, mert úgy belemerült a játékba, eddig talán meg sem hallotta. Nem mintha szüksége volna a kislány segítségére, elvégzett már mindent, az ebéd is készen van, még az urát várja haza a szőlőből, itt lehet mindjárt, az utolsót kondította délre a templom harangja.

Unokája ajánlotta fel, szívesen elviszi magával, hadd mozduljon ki végre, hadd gyönyörködjön a látnivalókban. Elintézni való ügye van azon a szép vidéken, még jól is jön, ha van kihez szólnia az úton, a vezetésben hamar elfárad, elbambul az ember.

Kisgyerek kora óta a gőzmozdony és a vonat volt a mindene: soha ki nem elégített vágya, játéka, titkos borzongások, félelmek és a félelmek feletti győzelmek is a mozdony, a vonat körül forogtak, ott teljesedtek ki. A napjainak is ez szabott rendet.