Aquila János nyomában

Van valahol az Őrségben, a szlovén határ mellékén egy pici templom, amit őseink még valamikor az 1270-es években építettek. A kies Velemér az idő tájt tíz falu központja volt, s így még az is feltehető, hogy ennek a templomnak vagy elődjének az építésére még Szent István rendelkezése nyomán került sor. Apszisának keletre néző ablakán át a nyári napforduló felkelő napja első nyilait a bejárati falra veti, s a fény a nap és az év során szabályos rendben járja végig a templombelső falait. Ezt a rendet ismerte fel a Nyugat-Dunántúl jeles építő- és festőmestere, Aquila János, aki 1377–78-ban – Nagy Lajos királyunk idején – úgy helyezte el freskóit a templomban, hogy a fény mint egy laterna magica, az adott időpont szerint színjátékszerűen emelje ki a szereplőket és a jeleneteket.

Anna és én, fiatal házasok, félszáz évvel ezelőtt, június utolsó napjaiban jutottunk el először Velemérre. Akkor még fegyveres határőrök vigyázták nem is a templomot, sokkal inkább a látogatókat, akik eleve gyanúsak voltak, s akkor még a fények játékát és jelentését sem ismerhettük, hiszen Pap Gábor és munkatársai csak akkoriban kezdték megfejteni ennek a dramaturgiának a titkait. Noha a falképek a gyönge világításban nem tudtak eléggé érvényesülni, így is életre szóló élményünk maradt az erdő tövén álló, békét és áhítatot sugárzó, legalább hétszáz éves, pici templom.

Sok évvel később egy nyáron, ismét a napforduló idején, újra ellátogattunk Velemérre. Ezúttal Gödörházán szállást is vettünk, hogy végiglátogathassuk Aquila Jánosnak a közelben látható többi munkáját is.

Az Őrségről sokan és sokat írtak. Csöndjéről, erdeiről, zöld rétjeiről, tiszta patakjairól, romlatlan lelkű népéről. S bár a mai – Széchenyi Zsigmond szavával – denaturált Őrség már sokat veszített ősi erejéből és ártatlanságából, népe is részben elhalt, részben kicserélődött, a hely ma is menedék és a testi-lelki megtisztulás forrása lehet annak, aki ki tud szakadni a mindennapi sodrásból, és meg tudja hallani az erdő és a tulajdon lelke madárdalát. Többé-kevésbé így éltük meg mi is azt a pár napot.

Első nap jó két órán át ismerkedtünk a falképekkel. Ica, a templom gardedámja, minden részletet bemutatott, s történetek egész sorát mesélte tudósok, főpapok, művészek látogatásairól. Utolsó ittlétünk óta megújult az ablakok üvegezése, s most sokkal több a fény odabent. Restaurátorok is dolgoztak a képek frissítésén, bár a színek talán nem is frissítésre, csak több fényre vágytak. Maradandó élmény volt Szent László feje, a Három Királyok, s a művész szerényen elrejtett portréja.

Másnapra virradóan hajnali 5 órakor már a templomban vártuk a napkeltét. A Nap és János mester a XIV. században ugyanis még pontos találkozót adhatott egymásnak, s így vált lehetségessé, hogy a szentély résablakán belépő első fénysugár a Madonna köpenye alatt menedéket kereső bűnösöket világítsa meg – jelezve, hogy számukra is van kegyelem. A fényfolt pontosan kirajzolja a gótikus ablak körvonalait, s mintha egy karcsú, kerek fejű barát tenne-venne ott fehér csuhában, aki lassan továbbvonulva végül a küszöbnél áll meg: ezen a napon nem lép ki a hajóból, de kijelöli a templom hosszát. Napjainkban azonban, mióta az Őrség évszázados rendje is felborult, már a Nap is késik. Ugyanis megszűnvén az Őrségben hagyományos legeltetés és rétgazdálkodás, ma a templomtól keletre gyorsan növő éger erdő nyújtózik az ég felé, s az első napsugár csak valamikor fél 7 felé találta meg útját a templom belsejébe. Van-e hát számunkra ma Velemérben bűnbocsánat? Őrangyalunk, Ica, lelkesen biztatott, hogy éltessük a reményt!

Ezzel a reménnyel indultunk hát utunkra Aquila János mester nyomait keresve. Így jutottunk el a szlovéniai Nagytótlakra (Selo), ahol a Szent Miklósnak szentelt kis kerektemplom áll erdőszéli százados hársak és aratókra váró gabonaföldek között. Kívül is elragadó az istenháza, de belülről teljes a csoda. A belső tér öt-hat méter átmérőjű, s ehhez csatlakozik a pici félkörös apszis. És szinte az egész kifestve! A görög templomok hangulata kísért a színek és alakok tobzódásában. A kupolában Krisztus egy szivárványon áll, s a falakat az evangélisták és szentek sora borítja.

Innen dombok, erdők közt, hegygerincen elnyújtózó falvak során át érünk Mártonhelyre (Martjanci). A Muraszombathoz közeli falu közepén áll a templom. Hatalmas, virágzó hársak védik az út felől. Elöl háromemeletes, négyszögű torony, körben gótikus ablakokkal. Az apszison is gótikus ablakok. A déli oldalkapu mellett a falon hatalmas, tán négyméteres Szent Kristóf hívja a falu népét. Igen, Szent Kristóf mindig kívül várja a híveket, s itt is ez az egyik nevezetesség. 

A templom apszisa gazdagon festett. Szűk a tér, az oltár körül szinte csak oldalazva lehet mozogni, de körbe kell járni, hogy minden képet, alakot megnézhessünk. A szentek, Remete Szent Pál és Szent György, a libasorban vonuló apostolok és angyalok között a legnevezetesebb a festő egész alakos önképe a donátor Bánffy család címerével. Lenyűgöző a színek elevensége és a formák, girlandok és imaszalagok gazdagsága.

A harmadik szlovéniai állomás Lendva felé félúton Bántornya (Turnišče). A hosszú falu túlsó végén áll a XIV. században épült öregtemplom, amihez évszázadokkal később hozzáépítették az iskolanővérek kolostorának templomát. Szerencsénk volt, hogy éppen nyitva volt, s még nagyobb szerencse, hogy nem zárták ránk a kaput. Hej, hogy futottunk, mikor döndülni hallottuk! De megúsztuk. Az élmény pedig mindent megér!

Éppen tataroznak, festenek. Az ótemplom téglalapos csarnoka, ahonnan széles kapu nyílik a barokkosan díszes újtemplomba, most teljesen üres. Fényt a déli hozzáépítés miatt csak északról kap, így még a kánikulai délben is minden kissé homályos.

Ebben a megvilágításban, s a maga kopárságában először a méretek nyűgözik le az embert, majd mire szeme megszokja a homályt, érvényre jutnak a falfestmények. Az északi és a keleti falon, valamint az apszisban nagyméretű, egészalakos falképek sora. Persze az egész csak a hajdaninak egy maradék része, valaha ennél sokkal több volt. Talán az egész belső falfelület ki volt festve? Mindegy, ennyi maradt. Az északi falon utolsó ítélet és jelenetek a szentek életéből. Az arcok, ruhák, mozdulatok most már ismerősek: Velemér és Mártonhely alakjai lépnek itt is elénk. De nem mint kópiák, hanem mint régi ismerősök. Az apszis felőli keleti falon egy-egy fülkében Szent Miklós és Szent Péter, az utóbbi mellett az ő keresztre feszítése, mellette Szent Lőrinc vértanúsága. Mária és az apostolok. És mindenekelőtt a Szent László-legenda!

Bántornyáról Magyarországra a kedves Lendván keresztül tértünk vissza, ahol a szőlőhegy oldalában az egytornyú vár szemléli a Mura folyóba siető Kerka völgyét. S innentől már Aquila János nélkül, de újabb élmények várnak ránk.

Az első Szentgyörgyvölgy. A falunak 1900-ban 1241 lakója volt, ma alig 500. Akkor asztalos, cipész, kádár, kovács működött a településen, két vízimalom, egy fűrésztelep, a Hangya Szövetkezet, kocsmák és boltok. Nagybirtok nem volt, a gazdák tíz-húsz hold földet műveltek. 1949-ben a határt lezárták, mintegy ötven gazdát kulákká minősítettek, vagyonukat államosították, sokukat kitelepítették. A falu szélén az úttól három–négyszáz méterre ma is áll a római katolikus templom. Idilli kép, százados hársak és tölgyek, szilfák között a rozsdaszínű egytornyú épület – lelakatolva, salétromos lábazattal, elhagyatottan. Közelében az ősfák között a bedeszkázott parókia. De szívesen elpihengetnék itt egy néhány hétig! A közeli kertben érik a meggy, a barack. A magas fűben szöcskék és virágok és a néptelenség csendje.

A másik élmény ismét túl a határon, Kercaszomor szomszédságában Domonkosfa (Domanjševci). A község öreg temploma a falu fölötti dombon áll, az erdő ölében, de széles kilátással a Kis-Kerca völgyére. A templomkertet itt is a szlovének nemzeti fája, egy öreg hársfa őrzi. A torony nyugati fala ugyan felhasadva, kifordítva látszanak az emeletek. Ám a templomkapu háromkaréjos boltíve alatt kifaragva a bárány, s a déli téglafalak – a kicsiny temető kőkeresztje előtt égő mécsessel együtt – évszázadok emlékeit őrzik, s talán örök életet is ígérnek.

Annyi év után ismét négy nap az Őrségben és Goričkoban… Harmincnyolc év nem kerek, de miért is ragaszkodnánk a kerek számokhoz? Nem elég, hogy míg ezeket a gyönyörű helyeket jártuk, hálát adhattunk a mintegy négy évtized minden percéért, öröméért és megpróbáltatásáért, megígérve egymásnak és az Örökkévalónak, hogy kitartunk egymás és az Ő akarata mellett. Most pedig, mikor már az ötvenedik fordulóhoz közeledünk, minden reggel újra megígérjük ezt.

Fotók forrása: Olasz Ferenc: Aquila című albuma