Amikor a diplomácia kulturális csatatérré is vált

A hidegháború számtalan területen éreztette nem éppen szívderítő hatását úgy a magas politika, mint a hétköznapi emberek szintjén, ennek egyik érdekes szeletét tárgyalja részletesen M. Madarász Anita történész a Kulturális csatatér – Brit–magyar diplomácia 1945–1970 című kötetében. A szerző rámutat arra, hogy a kétpólusú világban a vasfüggönyön repedések keletkeztek, ahogy fogalmaz: „lehetőség teremtődött az átjárhatóságra”, ami a gyakorlati életben a kultúra és az oktatás területén valósult meg.

A történész – aki az ELTE oktatója és a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tudományos kutatója – kiemeli: a kultúra még a hidegháború korszakában is hidat tudott verni két ellentétes berendezkedésű állam között, ugyanakkor arra is kitűnően megfelelt, hogy kulturális, propagandisztikus eszközök és intézmények segítségével befolyást szerezzen a kiszemelt ellenséges ország közgondolkodására. Ezt a fajta befolyásolási ambíciót azonban a vasfüggöny mindkét oldalán álló csoportosulás magáénak mondhatta, tehát a szovjet típusú államok ugyanúgy fel akarták lazítani az „átkos imperialista” országokat, mint fordítva. (Nem szerepel a könyvben, mert kronológiailag nem is a tárgykörébe tartozik, de az idén negyven éve az akkori Népstadionban megrendezett Queen-koncertről is az a hír járta, hogy a nyugati titkosszolgálatok érdekében állt, hogy Freddy Mercuryék adjanak nálunk hatalmas hangversenyt, mintegy puhítandó az itthon már egyébként is jócskán rogyadozó proletárdiktatúrát. Ezt a vélelmet aztán megerősítette Jimmy Carter néhai USA-elnök nyilatkozata a Free to Rock című amerikai dokumentumfilmben, miszerint egyenesen a CIA támogatta 1986-ban a Queen egyetlen vasfüggönytől keletre lezajlott koncertjét.)

Ezzel összefüggésben M. Madarász Anita a brit Külügyminisztérium Információs Kutatási Osztálya (Information Research Department, IRD), valamint a Kulturális Kapcsolatok Főosztálya (Cultural Relations Department, CRD) létrehozásának körülményeit, feladatainak sokszínűségét és működésének egy-egy állomását ismerteti a kötetben, valamint azt, hogy az IRD-n kívül meghatározó szerepe volt a brit kultúra, valamint a brit, illetve nyugati propaganda terjesztésében a BBC-nek, valamint a British Councilnek – utóbbi több, mint száz országban működő, nemzetközi kulturális és oktatási lehetőségekre specializálódott brit szervezet. Azt sem hallgatja azonban el, hogy a londoni magyar követségen dolgozó alkalmazottak jelentős hányadáról a kommunizmus idején kiderült, hogy a követségi munkán – ha úgy tetszik: fedőállásukon – kívül hírszerzéssel is foglalkoztak, ami miatt a brit hatóságok lelepleződésük esetén ki is tiltották őket az Egyesült Királyságból. Ez különösen akkor lehetett pikáns jelenség, ha ezt megelőzően az adott személy a Magyar Népköztársaságot képviselve hivatalos tárgyalásokba bocsátkozott valamely brit államigazgatási szervvel.

A kötet egyebek mellett azt is megvilágítja, hogy 1945 végén Sztálin visszatért a második világháborút megelőző, ellenséges elszigetelődésen alapuló külpolitikájához, amit nem feltétlenül tervezett el előre a háború utáni időszakra, ugyanis még egy ideig fontolgatta, hogy háborús szövetségeseivel hatalmi egyensúlyt alakítana ki, de erről rövidesen letett. Kijelenthetjük, hogy sajnos, mert ha ez megvalósult volna, akkor hosszan tartó békét hozhatott volna el a világra – ráadásul minden résztvevőnek megmaradt volna a saját befolyási övezete –, ehelyett maradt a háborús pszichózis és fenyegetettség mindkét világrendszer számára. A nyugati államoktól való elszigetelődést mégis azért választotta Sztálin, mert fenn akarta tartani a pártállam és a szovjet társadalom feletti totalitárius kontrollt, amelyet – úgy látta – az fenyegette legjobban, hogy „alattvalói” szerettek volna magasabb életszínvonalon élni, ami nem meglepő a teljes nihilben élő kolhozfalvak és a nehéziparban kizsigerelt proletárok részéről. Sztálin ezenkívül paranoiás alkatából fakadóan mindig is gyanakodott a nyugati szövetségeseivel szemben, ez a tényező is segítette őt abban, hogy szakítson korábbi harcostársaival. Ebből következően aztán mindenki gyanús volt, aki bárhogyan is kapcsolatban állt a Nyugattal, s emiatt lényegében hermetikusan elzárta a szovjet állampolgárokat a határaikon túli területektől. Ennek alapja pedig az volt, hogy azok, akik a Szovjetunión kívül jártak, akár hadifoglyokként is, szovjetellenes hatások alá kerülhettek – jegyzi meg a szerző.

Mint azt a Nemzeti Emlékezet Bizottsága által 2023-ban kiadott könyvben írja, a szovjet propaganda – amelynek a pártállami időszakban elsődleges hatása volt a magyar diplomáciára is – leginkább arra játszott ekkoriban, hogy minél jobban elszigetelődjön külpolitikailag, és hogy a nyugati világot mindinkább rossz színben tüntesse fel saját állampolgárai előtt. Ez valójában igen jól sikerült, mindemellett pedig azzal, hogy a szovjetek vezetésével számos nyugati politikai pártot és szervezetet alapítottak, komoly propagandakihívást jelentettek a demokratikus Nyugat, így a brit kormány számára is. Válaszul erre, egy szovjet ideológiai behatolás elleni védelmi rendszert alakítottak ki 1947 tavaszán Londonban, egy felforgató tevékenységek elleni kormánybizottságot hoztak létre. Churchill viszont még ekkor is úgy vélte, hogy ha a szovjet vezetéssel sikerülne együttműködni, akkor el lehetne érni a „merev orosz rendszer változását”. Az USA vezetése azonban ebben nem hitt, emiatt pedig semmiféle csúcstalálkozó nem jöhetett létre a három egykori szövetséges nagyhatalom között. Innentől már egyenes út vezetett a nyugati hatalmakat katonai blokkba tömörítő NATO 1949-es és a Varsói Szerződés (amely magába foglalta a közép- és kelet-európai kommunista országokat, köztük Magyarországot is) 1955-ös megalapításához, amivel egyre kisebb esély mutatkozott a megbékélésre a nyugati és a keleti államok között.

Ebben a miliőben értelmezi a történész a magyar–brit kulturális kapcsolatokat, az ötszáz oldalas kötet pedig szól egyebek mellett az Egyesült Királyság kommunistaellenes propagandatevékenységéről 1945–1953 között, arról, hogy a brit kulturális intézmények hogyan álltak a hidegháború szolgálatába, a British Council magyarországi ellehetetlenítéséről, majd az 1953 és 1956 közötti időszakot tárgyalva a londoni magyar követség tevékenységéről és kapcsolatairól, illetve a BBC és az 1956-os forradalom és szabadságharc kapcsolatáról. Ez utóbbi fejezetben olvasható egy brit parlamenti képviselőnek a szuezi válság és a magyarországi történések közötti összefüggéseket feszegető felszólalása, miszerint „Őfelsége kormányának Egyiptom ellen indított akciója közvetlen bátorítást adott Oroszország (sic!) vezetőinek arra, hogy brutális erőszakot alkalmazzanak Budapesten”. Ezzel kapcsolatosan ideidézi Egedy Gergely történész professzor álláspontját is: „Szuez tehát […] valóban politikai ajándék volt Hruscsov számára.” Magáról a BBC 1956-os tudósításairól a szerző megállapítja: Sir Leslie Fry budapesti brit nagykövet – aki Magyarország 1956-os szovjet megszállása idején megnyitotta a brit nagykövetség kapuit a magyar menekültek előtt, a következő évben pedig lovaggá ütötték – hazájába küldött táviratai szinte óránként adtak helyzetjelentést a történésekről, s azok tartalmuk érzékenységétől függően – az angol Külügyminisztérium táviratokra vonatkozó információvédelmi protokollja szerint – eljutottak a BBC Magyar Részlegének vezető munkatársaihoz is. A BBC-nek a magyar forradalomról szóló adásaira nemcsak a BBC, hanem a brit kormány is büszke volt, amely finanszírozta annak tengerentúli hírszolgáltatásait.

A történész külön kitér a brit–szovjet kulturális egyezmények 1958–1963 közötti megkötésére és azok tartalmára, valamint beavatja az olvasókat a magyar–brit kulturális megállapodások aláírását megelőző tárgyalássorozatok kulisszatitkaiba. Érdekes intermezzo volt ennek során, amikor az egyik angol kulturális diplomata – nyilvánvalóan provokatív szándékkal – egy jelentés szerint egy kötetlen beszélgetés alkalmával négyszer is (!) nekiszegezte az egyik magyar pártapparatcsiknak a kérdést, hogy egyetért-e a magyarországi politikai helyzet alakulásával, aki persze erre nehezen adhatott értelmes és őszinte választ. A British Council magyarországi telepítési tervének valóságos és mélyen gyökerező nehézségei, illetve kudarca is szerepelnek a könyvben. Az ehhez fűződő magyarországi, pártállami szintre emelkedett meggyőződés, miszerint ennek a brit szervezetnek az alkalmazottai Budapesten kifejezetten a hírszerzésnek dolgoznának, és mint ilyenek a magyar szocialista állam ellenségeiként funkcionálnának, azt jelentette, hogy a Kádár-rendszerben mindvégig tiltották ennek az intézetnek a letelepedését. Ennek ellenére 1970-re Magyarország és az Egyesült Királyság, valamint Magyarország és a Nyugat kulturális kapcsolata a tizenöt évig tartó folyamatos kapcsolatépítés, -erősödés következtében jelentős mértékben javult – állapítja meg M. Madarász Anita, hozzátéve: a magyar diplomácia végső soron eljutott a hetvenes évek elejére arra a pontra, hogy létrejött a nyugati kulturális termékek elfogadásának lehetősége. Az idáig vezető kusza, sokszor vargabetűkkel tarkított út buktatóiról és eredményeiről számol be ez a kötet.