Akiknek semmi nem elég

Nincs könnyű helyzetben az a kis ország – jelesül hazánk –, amelynek gazdasága ennyire kitett, és rá van szorulva a külhoni nyersanyagra, tőkére, és sok esetben a késztermékre is, bár az ez utóbbiban megmutatkozó hiány sokszor rossz gazdaságpolitikai döntések következménye. Magyarország kormányrúdját „annyi balszerencse közt, oly sok viszály után” immáron másfél évtizede keresztény-konzervatív kormányok tartják kezükben, lavírozva Szküllák és Kharübdiszek között, legtöbb esetben nemzetközi ellenszélben, mármint ami az európai uniós mainstreamet illeti. Ahhoz azonban, hogy a magyar társadalom előrébb tudjon jutni, a manapság illiberálisnak nevezett gazdasági megfontolások szerint komoly állami beavatkozásokra van szükség. Nem ördögtől való döntéssorozat ez, elegendő, ha a Franklin Delano Roosevelt által meghirdetett New Dealre gondolunk, amelynek segítségével az Egyesült Államok le tudta küzdeni a gazdasági világválság őket érintő részét, s ezáltal a többi kontinens is megmenekült a még mélyebb recessziótól.

A rendszerváltás utáni évtizedek gazdasági szempontból tartogattak meglepetéseket a magyar lakosság számára, és ezekben bizony a vártnál több volt a keserű pirula, mint a jótétemény. Kezdődött azzal, hogy „a gulyáskommunisták a szemünk kilopták” (ahogy Nagy Feró énekelte), folytatódott a „spontán” privatizációval, amelyből szintén az egykori kommunista pártkatonák részesültek a legnagyobb arányban, miközben többek között a hazai élelmiszeripart és a bányászatot lefejezték, aminek a mai napig nyögjük a következményeit, többek között emiatt olyan magasak az élelmiszerárak jelenleg is Magyarországon. Mindeközben kiderült az is, hogy „Hova menjek? Itt van Amerika, / A 66-os út nem vezet sehova” (ahogy a P. Mobil is dalolta) szlogen valósággá vált, azaz a multinacionális cégek az olcsó munkaerő miatt és a gigaprofit reményében megtelepedtek nálunk, és persze ez a kettő – a hazai ipar kiárusítása és a külföldi termékek dömpingje – szorosan összefüggött, és sajnálatos módon összefügg a mai napig. Ráadásul a nyugati világ elképesztő módon védi a saját piacát, így a magyar áruk még akkor sem biztos, hogy versenyképesek, ha történetesen vámmentesen kerülhetnek a Lajtán túlra. Így aztán a magyarok döntő többsége nem nyithatott cukrászdát Bécsben, nem lehetett menő vállalkozó az egykori vasfüggönytől nyugatra, hacsak nem volt irgalmatlan nagy szerencséje, illetve választotta partnerének valamelyik nyugati cég.

Az 1989–1990-es sorsfordító éveknek azonban vannak jótékony hatásai is, ezek közül a polgári demokrácia működése emelhető ki. Minden magyar állampolgár négyévente szabadon nyilatkozhat arról, hogy kire bízná az ország sorsát, és a politikai nagykorúságból fakadóan könnyedén belátható, hogy az emberek többsége képes eldönteni, hogy melyik vezetőtől kapott, illetve remélhet többet úgy, hogy közben a felelős kormányzás kritériumai sem sérülnek. A keresztény-nemzeti kormányzás – talán sokak számára némiképp szokatlan és meglepő, de mindenképpen üdvös módon – kiváltképp sok figyelmet fordít a szociális gondok enyhítésére, a lakosság anyagi jólétére, s ez leghangsúlyosabban a családok és a nyugdíjasok hatékony támogatásában nyilvánul meg, de ugyanígy nemcsak gesztusértékű támogatást kapnak többi között a pályakezdő fiatalok 25 éves korig a személyijövedelemadó- mentességgel vagy a munkások azzal, hogy nagyon kedvező hitelekhez juthatnak. Ennek a jegyzetnek nem célja az összes jótétemény felsorolása és összegzése, mert ha erre vállalkoznánk, az szétfeszítené a terjedelmi korlátokat, de azt meg kell állapítanunk, hogy amit az utóbbi másfél évtizedben a magyar társadalom kapott a kormányzattól, az semmiképpen nem tehető zárójelbe, és mindenféleképpen hasznára vált a legkülönfélébb rétegeknek. Szintén meg kell jegyeznünk, hogy a statisztikai elemzések szerint a polgári értékrenddel bíró középrétegek létszáma – egyes politikai indíttatású számításokkal ellentétben – jelentősen növekedett, immáron meghaladta az ötmillió főt.

Az egyik kereskedelmi televíziós csatorna azonban a minap megpróbálta negatív színben beállítani a kormány új intézkedéscsomagjának egyik elemét, nevezetesen azt, hogy a nyugdíjasok is kaphatnak az államtól az ötezer fő alatti településeken legfeljebb hárommillió forintot ingatlanjaik felújítására (ezen felül további hárommilliót folyósíthatnak számukra kedvezményes hitel formájában), melynek során értelemszerűen eltekintenek a 25 év alatti gyermek nevelésének feltételétől, valamint a legalább egyéves, folyamatos TB-jogviszony igazolástól. Ilyet emberemlékezet óta nem tettek a szépkorúakkal, ez az összeg már szabad szemmel látható, józan ésszel beosztható, és érzékelhetően magasabb színvonalra hozhatja fel az egyébként már elöregedett vagy legalábbis közepes állapotban lévő lakásokat, házakat. Jól tudjuk, hogy vannak bizonyos régiók, ahol egyenesen katasztrofális a lakhatási helyzet, és egyes aprófalvakban – azon túlmenően, hogy szépen lassan kifogynak a lakosokból – manapság már több a lelakott, jóformán romos épület, mint a szépen gondozott porta. Ám rajtuk is segíthet ez a program, egyfajta mentőövet dobva a rászorultaknak. Az is belátható, hogy ennyi pénzből természetesen nem lehet egy kacsalábon forgó palotát teljeskörűen felépíteni, főleg, amióta a szakemberek – kihasználva azt, hogy legtöbb szakmában hiány van belőlük – szemtelen módon felsrófolták az árakat. De azért az is látszik, hogy egy-egy nagyon fontos beruházást ki lehet hozni ebből az összegből, akár egy tetőcserére, akár egy szigetelésre, vagy éppen egy mindenre kiterjedő nyílászárócserére gondolunk. 

Itt jön azonban be az az emberi tényező, amit a tévéműsor szeretett volna meglovagolni, mégpedig azért, hogy bebizonyítsák, ez a kormányzati adomány nem elegendő semmire. Olyan riportalanyokat választottak ki, akik tele szájjal kürtölték ország-világ színe elé, hogy nem elégedettek ezzel a hárommillió forinttal, ők sokkal többre számítottak, lévén, hogy rengeteg munkát kellene elvégezni az ingatlanjaikon. Szó se róla, igencsak lepusztult lakásokat mutattak a kamerák, ugyanakkor arcpirító volt látni-hallani, ahogy ezek a lecsúszott emberek ahelyett, hogy megköszönték volna a feléjük nyújtott kormányzati jobbkezet, hangosan visítozva méltatlankodtak, hogy ebből csak egy adott felújítás jön ki. Azt kell, hogy mondjuk, ezekben a házakban tényleg megállt az idő, és igazán a Kádár-rendszerben érezhettük magunkat a tudósítást látva, hiszen a megszólalók sokkal többet akartak, nem elégedtek meg ennyivel, hiszen azt feltételezték, hogy nekik alanyi jogon minden jár. 

A múlt rendszerben teljesen tévesen terjedt el a társadalomban, hogy a víz vagy a lakhatás ingyen, vagy legalábbis szinte ingyen van. Persze dehogy volt ingyen, de ez a tévképzet hatotta át a lakosságot, és sajnálatos módon ugyanez az attitűd él tovább mélyen a tudat alatt jelenleg is nagy tömegekben. Talán éppen ezt nevezhetnénk a Kádár-rendszer egyik legnagyobb bűnének: gyerekként kezelte az embereket, és kényére-kedvére osztogathatott nekik vagy elvehetett tőlük. Ez a mentalitás maradt fenn a mai napig, amikor szégyentelen módon kérik a kormányzattól az egész kezét, amikor az csak a kisujját nyújtja feléjük. Szekunder szégyenérzet hatja át a jobbérzésű embereket az ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulások láttán, mondván, hogy bizony nem kis számban vannak hazánkban olyanok, akiknek semmi nem elég, akik amiatt lamentálnak, hogy miért nem lehetett volna kétszer vagy akár háromszor annyi pénzt megszavazni lakásfelújítás céljára, és akkor mindenre jutna. Az eszükbe sem jut, hogy nekik is le kellett volna valamit tenniük az asztalra, és akkor talán többre jutottak volna. 

Manapság, amikor lényegében szinte elértük a teljes foglalkoztatottságot, ráadásul a garantált bérminimum és az átlagbérek is dinamikusan emelkednek, jó eséllyel találhatnának maguknak olyan munkát, amiből kis takarékossággal elérhetnék céljaik egy részét. Ebben segíthetne nekik az állam, de ők nem erre vágynak, hanem arra, hogy valaki mindent megcsináljon helyettük, és lehetőleg már tegnapra elkészüljenek a házuk teljes felújításával. Könnyen borítékolható, hogy nagy valószínűséggel ők lesznek azok, akik nem is tudnak majd élni ezzel az állam által felkínált kivételes lehetőséggel sem. Pedig ahogy Pál apostol írta a Timótheusnak szóló első levelében, „nagy nyereség a megelégedés, Istenfélelemmel”. Azaz, ha a lehetőségeink nem is túl rózsásak, akkor is érdemes megpróbálnunk előrelépni, de ha véletlenül mégsem sikerülne, akkor sem szabad elcsüggedni, mert Isten akkor is velünk van. Illetve meg kell becsülnünk mindent, amit adnak nekünk azonfelül, amiért megdolgoztunk. Ekkor aztán méltán énekelhetjük a Fonográf együttessel: „Ha felépül végül a házunk / Bármikor vendégül látunk / Ha este jössz, megvacsorázunk /S nyugodtan elalhatsz nálunk.” Ahhoz azonban, hogy idáig eljussunk, a fejekben kell rendet tenni, és be kell látni, hogy nekünk is hozzá kell tennünk nem keveset ahhoz, amit az államtól kapunk.