A türei temetőben

Megemberelte magát a didergető ősz,
Ma langy kezekkel simogat.
Visszakanyarodott déli útjáról,
Ismét melenget a vénasszonyok nyara.

Őszi verőfényben fürdik a temető
A Szőlő-tető keleti lankáján.
Micsoda hely, micsoda pazar kilátás!
Rálátni szinte az egész falura,
A templomok karcsú tornyaira,
Ahonnan idekísérik azt, ki idetart,
Az átmenetiből az örökkévalóságba.

Nyárias napsütésben fürdik a hegyoldal,
Idén nem fognak megfagyni a virágok.
Ingujjra vetkőzve szorgoskodunk,
Hogy szépre varázsoljuk a hantokat,
Halottak napjára.

Csend honol körülöttünk,
Szótlanul teszünk, veszünk,
Csak az emlékek tódulnak,
Könnyesen, keservesen.

Nagyszülők, szülők, férj, gyermek,
Ki tudja merre, hol lehetnek,
Lent csak por, hamu, rögök,
S e rögök közé lélekben magam is elvegyülök.

Előjön ismét a már-már elfelejtett.
Egyfajta katarzis? Vagy csak furcsa érzés, átélés?
Amikor még gyermek voltam, régen,
Sokszor vágytam a nemlétet.
Elképzeltem, milyen jó lenne,
Eggyé válni a mindenséggel:
Földdel, fűvel, virággal,
Istennel, mennyországgal.