A taxis meg az öregasszony

Későre járt. A naphosszi száguldozás után ugyancsak fáradt volt. Arra gondolt, hazamegy. Ám mielőtt elindult volna, a központból megcsörrent a szolgálati telefon. A diszpécser bemondta a címet. Egye fene! – gondolta –, ezt még kibírom, és a jelzett irányba fordította a kocsit.

Otromba szürke tömbházak, emberléptékű társasházak és kertes családi otthonok váltogatták egymást, nagy összevissza. Megállt az épület előtt, és megnyomta a dudát. Várt egy darabig. Semmi. Később újabb dudaszóval jelezte, hogy megérkezett, itt van. Nem bánta volna, ha nem kap visszajelzést. Ha öt percig nem jön ki senki, fogom magam és hazamegyek − fogadkozott. A kedves utas meggondolta magát, váratlan vendége érkezett, vagy – ne adj isten! − megcsúszott a cementen, és eltört a lába, amihez már nem taxira, hanem mentőkocsira van szükség… − fantáziált.

Néhány percnyi várakozás után mégis kiszállt a kocsiból, elsétált a bejárati ajtóig és becsöngetett.

− Megyek már, megyek! Egy pillanat!... − válaszolt egy női hang, amely nemcsak halk volt, hanem öreg is.

Kisvártatva kinyílt az ajtó. Egy töpörödött öregasszony állt előtte. Fekete szövetruhát viselt, szemén sokdioptriás szemüveg, fején formás kis kalap, lábán kényelmesnek látszó lapos cipő volt. Semmi sallang, fölös cicoma: öltözéke kellemes összhangot árasztott. Az élemedett korú hölgy látványában azonban mégis volt valami különös. Mintha egy másik idődimenzióból, egy ezerkilencszáz-valahányas fekete-fehér filmből lépett volna ki…

A nem túl tágas, de nem is szűk szoba és a szomszéd helyiségekbe nyíló ajtók kényelmes lakás benyomását keltették. A taxis tekintetével végigfutott a szoba berendezésein: két szekrény, egy pohárszék, jókora kerek asztal, bronzcsillár, ódon ingaóra, a falon két huszadik század eleji – színvilágából ítélve a nagybányai festőiskolához tartozó – mester tájképe, az asztal sarkán nyitott Ady-kötet… Múltat idézően minden a nyugodt polgári élet levegőjét árasztotta.

Az ajtó közelében közepes bőrönd. A szoba sarkában nagyobbacska kartondoboz, benne a legkülönbözőbb színű és formájú kalapok, és minden egyéb, amire egy hölgynek szüksége lehet.

A bútorok fehér lepedőkkel voltak leterítve.

− Kivinné a bőröndömet a kocsihoz? – szólt kérőn az idős hölgy, és tekintetével a múltba révedt. − Szeretnék néhány percet egyedül maradni! − Lélegzetvételnyi idő után kérlelő hangon hozzátette: − Aztán ha ön is úgy gondolja, visszajöhetne értem, hogy lekísérjen a kocsihoz.

A taxis hirtelen arra gondolt, hogy ez a hölgy nem egy szokványos mindennapi utas, aki most hipp-hopp elutazik, de holnap, holnapután visszatér. Ha így volna, nem takarta volna le a bútorokat. Minden bizonnyal nem azért tette, hogy néhány napig ne lepje a por…

…És ki nem mondva, megejtő udvariassággal, miért tessékelt ki a szobából? („Szeretnék néhány percig egyedül maradni!”) Miért volt annyira fontos neki, hogy egyedül legyen, mielőtt becsukja maga mögött az ajtót?...

El akar búcsúzni valakitől?... Kitől vagy kiktől óhajt isten hozzádot venni, hisz a szobában egymaga van?... Él-e valahol az a valaki, akitől netán el kíván köszönni?… Vannak-e hozzátartozói? Élnek-e? Vagy a puszta emléküket idézi, azokkal akar társalogni?... Vajon meddig volt ez a lakás a hölgy otthona? Csupán egy-két évig, vagy egész hosszú életén át?  Milyen emlékek fűzik ezekhez a falakhoz és a letakart bútorokhoz, amelyek most oly konokul őrzik valaki vagy valakik titkait a fehér leplek alatt, szétszakítva múltat, jelent és esetleges jövendőt?...  Öreg, agyonkoptatott bútordarabok, melyek bár nem mondhatják ki, épp így, letakarva jelzik igazán, hogy az élet eseményeinek zuhatagsora − talán döntő szakasza? − valaki vagy valakik számára itt lezárult, véget ért. Hogy valamikori örömök, boldog pillanatok, szomorú percek, órák…, ím, megindító emlékekké szelídültek. A kérlelhetetlen idő végtelen folyamában lassan-lassan alámerülnek.

A taxis ráérősen, kényelmesen berakta a bőröndöt a csomagtartóba. Szándékosan húzta az időt. Miután visszatért, az idős hölgy belé karolt.

− Nem vagyok valami jó erőben.

Lassan, mint a csiga, odasétáltak a kocsihoz.

− Hogy köszönjem meg magának a kedvességét? A legtöbben már rég itt hagytak volna. Kinek van ideje meg türelme manapság egy ilyen vénasszonyhoz?...

− Semmiség – felelte a férfi.

− Milyen jó fiú maga!

Beült a hátsó ülésre. Odaadta a címet, aztán megkérdezte:

− Mehetnénk esetleg a belvároson keresztül?

− Nem az a legrövidebb út − vágta rá gyorsan a taxis.

− Ó, azt én egyáltalán nem bánom! Egy hospice-házba tartok…

A taxis belenézett a visszapillantó tükörbe. Az idős hölgy szemében könnycseppek csillogtak.

Csendben a műszerfalhoz nyúlt, és kikapcsolta az órát.

− Mit szeretne, merre menjünk?

− Mehetünk kedvünk szerint?

− Ó, hogyne!

Mint a bimbó, ha elárasztja a napfény melege, úgy feslett ki benne az emlékek világa.

Az elkövetkező néhány órában bebarangolták a várost. Alighanem életének legfontosabb stációit keresték fel.

Megmutatta azt az épületet, ahol az első nagy háború után évekig tanítóskodott.

− Istenem, mennyit éheztünk, nélkülöztünk, mégis milyen boldogok és bizakodók voltunk. Minden bajon, nyomorúságon túljutottunk… Mert túl akartunk jutni! Bíztunk magunkban, és hittünk a jövőben…  Csak Trianon gyalázata, az maradt kitörölhetetlen a lelkünkben… Vajon eljön-e egyszer az igazság órája!?...

Elmentek abba a városrészbe is, ahová új házasokként a férjével költöztek.

− Semmink se volt − emlékezett. − Még frissen kiporciózott osztályöntudatunk se – tette hozzá ironikusan. − Annak a vállalatnak a csoportvezetőjétől, ahol akkor dolgoztam, négy kisebb ládát meg egy kiselejtezett darabka furnérlemezt kaptam. Szánalomból? Emberségből? Mindegy. Otthon egymásra helyeztük a ládákat, rátettük a rostlemezt, évekig az volt az asztalunk. A férjem, aki kezdő újságíró volt, azon írta a napi penzumokat. Amikor annyira megtollasodtunk, elhatároztuk, hogy rendes bútort veszünk, bebútorozzuk a lakást. Az idő tájt csak a leghitványabb darabokat, a selejt árut dobták a hazai piacra. De szerencsénk volt. Ugyanis azon az iraton, amelyen a részletfizetésre vásárlandó bútordarabokat feltüntették az irodán, az eladó meglátta a férjem nevét, és lelkes-kíváncsian azt kérdezte:

− Csak nem X. Y. újságíróhoz van szerencsém?

− De igen, én vagyok − válaszolta a férjem. − A fiatalember diszkréten körülnézett, nem látja-e valaki, hogy most épp a „szocialista erkölcs és méltányosság” normái ellen vét, aztán hogy nem észlelt semmi gyanúsat, halkan maga után invitált bennünket: − Jöjjenek velem! – mondta. És bevitt egy hatalmas raktárhelyiségbe. – Szerkesztő úr, innen azt választhatnak maguknak, amit éppen akarnak!

Repestem a boldogságtól: a külföldre gyártott szebbnél-szebb bútordarabok között válogathattunk. Látta azt a két szép dióbarna szekrényt meg a kerekasztalt a szoba közepén? Persze a színüket nem láthatta, hisz le vannak takarva… Na, azokat akkor, ott vettük…

Csendben tovább haladtak. Egy idő után megint megszólalt:

− Senkim sincs… Egyedül maradtam… A fiam is, a férjem is meghalt. A doktor úr szerint nekem sincs túl sok hátra...

Éjfél is elmúlt, amikor megálltak egy szecessziós épület előtt.

− Lány koromban itt bálterem volt – mutatott az épület díszes homlokzatára. – Ide jártunk hétvégeken a barátnőimmel táncolni – mondta meleg hangon. − Persze akkor másféle táncok divatoztak. Másképp is öltöztünk, viselkedtünk. Nagyon megszóltak, sőt elítéltek volna, ha nem a polgári etikettnek megfelelően viseljük magunkat...

Néha megkérte a vezetőt, hogy álljon meg egy-egy hangulatos kis téren, vagy valamilyen épület előtt. Nem szólt semmit, csak maga elé révedt. Aztán továbbhajtottak…
Ahogy a hajnal első sugarai megjelentek a horizonton, azt mondta:

− Most már mehetünk.

Elindultak a megadott cím felé. Amikor megérkeztek, két hölgy-alkalmazott jelent meg a bejárati ajtóban, akik gyöngéden egy kerekesszékbe ültették. A taxis kinyitotta a csomagtartót, és elvitte a bőröndöt a bejárati ajtóig.

− Mennyivel tartozom? – kérdezte az idős hölgy, és benyúlt a retiküljébe a pénztárcájáért.

− Semennyivel.

− Magának is meg kell élni valamiből…

− Vannak más utasaim is…

A férfi egy hirtelen támadt ötlettől vezérelve lehajolt és megölelte utasát, aki meglepő erővel szorította magához.

− Nagy örömöt szerzett egy kis öregasszonynak. Köszönöm!... Köszönöm!... Az Isten áldja meg!...

A vezető megszorította mindkét kezét, és visszasétált a kocsihoz. Hallotta, amint mögötte becsukódik a hospice-ház ajtaja. Talán örökre.