A semmiből érkezett nemzeti hős

„A semmiből érkezett, most meg nemzeti hős” – ezen szavakkal illeti legjobb barátja, Giuseppe Giambertone, egy Andrássy úti pizzéria tulajdonosa Marco Rossi futball szövetségi kapitányt a nemrégiben megjelent, róla szóló kötetben. A tavaly a magyar állampolgárságot is megkapó tréner változatos, nagy dicsőségeket és majdnem ekkora mélypontokat is rejtő pályafutását interjúkötetben dolgozza fel az Inda Press kiadványa.

A kötet persze meglehetősen keveset szán az előzményekre, a magyarországi történésekre fókuszál. Ennek ellenére megtudjuk, hogy Marco Rossi egyebek mellett a Catanzaro, a Brescia, a Sampdoria és a Piacenza olasz csapatoknál rúgta a bőrt, megjárta játékosként Mexikót is, majd az Eintracht Frankfurt igazolta le. Az olaszországi, majd későbbi játékos pályafutása során szerzett tapasztalatairól jellemző a későbbi magyar szövetségi kapitány vallomása: „A Sampdoriánál eltöltött két év alatt – hiába játszottam a Serie A-ban – nem tudtam úgy kifejezni magam sem a pályán, sem azon kívül, ahogy szerettem volna, mindig mellékszereplő maradtam. Mexikó azonban más volt.” A Majna parti városban egy pizzériában ismerkedett meg a vendéglátóhely tulajdonosával, aki aztán a mai napig a legjobb barátja, és aki később azt a bizonyos Andrássy úti éttermet nyitotta meg, hogy onnan kapacitálja arra, vállaljon munkát Magyarországon. A CH Gáll András újságíró által lejegyzett és rövidebb-hosszabb autentikus megszólalásokból füzérszerűen összegyúrt kötet érdekes módon nem száraz életrajzi könyv, hanem mélyebb bepillantást is enged nemcsak a foci világába, de a torinói születésű Marco Rossi családi viszonyaiba is. Még az anyukája is megszólal a kötetben – édesapja, a korábban az egyik torinói gumigyárban munkásként dolgozó családfő néhány éve elhunyt –, de megtudhatjuk azt is, hogy Marco Rossi fia a szintén nagy múltra visszatekintő olasz vízilabdázásban találta meg számításait, az első osztályban vízilabdázott, most pedig éppen – bizonyára ez sem véletlen – Magyarországon próbál szerencsét. 

Ezenkívül egy szirakúzai kalandos kirándulás részletes ecsetelése is belefért a kötetbe, amikor az emlékeket és élményeket összeállító újságírót látta vendégül a magyar szövetségi kapitány a múlt év nyarán, 43 fokos hőségben. Ez a kis könyvbéli kitérő arra kifejezetten alkalmas, hogy azt a világot is közelebb hozza az olvasóhoz, ahonnan a kapitány felesége származik, hiszen ahogy az örökbecsű mondás is tartja, minden sikeres férfi mellett ott áll egy biztos hátteret nyújtó feleség és családanya, ami hatványozottan igaz a Rossi családra. Jellemző módon még az a jelenet is ezen a szemüvegen keresztül került bele a kötetbe, ahogyan Csányi Sándor, a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke telefonon felkérte a szövetségi kapitányi posztra, mivel éppen véletlenül ezekben a pillanatokban is Rossi mellett tartózkodott élete párja, akihez több évtized házasság után is a legmélyebb szerelem fűzi. De nemcsak a napfényes történetek idején állt a feleség a férje mellett, hanem akkor is, amikor aktív pályafutása végeztével pályamódosításon törte a fejét – majdnem könyvelő lett bátyja venetói vállalkozásában –, vagy akkor, amikor az edzősködése egyik legsötétebb fejezetében végtelenül méltatlan és megalázó helyzetbe kerültek mindketten.

A Jóisten azonban nem engedte el a kezüket, vagy ha úgy tetszik, a szerencse nem hagyta el őket. 2012-es magyarországi pályakezdéséről Mirella, a feleség meglepően lényegre törően nyilatkozott: „Az életben mindig kell egy kis szerencse. Abban a drámai pillanatban ez a kis szerencse megváltoztatta az életünket.” Valóban ez történt, melynek folyományaként ma már Marco Rossi a magyar futballtörténetben a szövetségi kapitányok örökranglistáján a – könyv kiadásának idején – lejátszott 53 meccsével (amelyekből 26-ot megnyertünk, 11-et döntetlenre játszottunk és 16-ot elvesztettünk) egészen a negyedik helyezésig menetelt, ma már csak olyan nagy nevek előzik meg a sorban, mint Baróti Lajos, Sebes Gusztáv és Mészöly Kálmán, akik 117, 69, illetve 61 mérkőzésen vezették a nemzeti tizenegyet. Amíg azonban idáig eljutott, viszonylag hosszú út vezetett. Először a Honvédot kellett ráncba szednie, ami olyan jól sikerült, hogy az első idény végén bronzérmet szereztek, később pedig meg is nyerték a bajnokságot. 

Marco Rossi teljesen prózai okokból jött Magyarországra, és ezt a könyv nagyon jól visszaadja az edző szavaival: „Amikor a Honvédhoz kerültem, már 48 éves voltam. Az igazat megvallva azért jöttem Magyarországra, mert nem nagyon volt más választásom. Meg kellett találnom a módját, hogy valamiképpen eltartsam a családomat. Azok után, hogy eltöltöttél negyven évet a futballban, igazából nem értesz semmi máshoz. És akkor itt volt ez a lehetőség, de őszintén szólva nem bíztam benne, hogy sikeres leszek. Egyszerűen csak dolgozni akartam. Azt akartam, hogy a gyerekeimnek, akik akkor már tinédzserek voltak, legyen jövőjük. Biztos jövőjük.”

Az egzisztenciális kérdéseken túlmenően Marco Rossiról egy olyan emberközeli kép alakul ki az olvasóban, melynek során valóban megerősödik bennünk, hogy az edző második hazájának tartja Magyarországot, hiszen itt valóban befogadták és elismerték erényeit, nem úgy, mint szülőföldjén, így rá is igaz a bibliai eredetű mondás, miszerint „Senki nem próféta saját hazájában”. Ha pedig tágabb értelemben nézzük, ide sorolható az az egyéves periódus is (2017–2018), amit Dunaszerdahelyen töltött, s ahonnan egyenesen a szövetségi kapitányi székbe vezetett az útja. 

Még mielőtt azt hinnénk, hogy a magyar futballéletbe azonnal integrálódni tudott az olasz-magyar állampolgárságú szövetségi kapitány, álljon itt tőle egy idézet a kötetből, mintegy figyelmeztető jelként, hogy mire lenne még érdemes figyelni a későbbiek során a hazai futballéletben: „Az összes NB I-es és NB II-es edző nyugodtan felhívhat engem, a telefonszámomat bárki megszerezheti, és bátran elmondhatja a véleményét. Más kérdés, hogy még soha, senki nem hívott fel. Pedig felhívhatnának, még tanácsot is adhatnának, mert nyilván jobban ismerik a saját játékosaikat, mint én.” Ha pedig ehhez hozzátesszük, hogy 2012-es első magyarországi alkalmazásakor az ő fizetése volt a legalacsonyabb az összes NB I-es kollégái közül, akkor nyugodtan megállapíthatjuk, hogy egyáltalán nem hordozta a tenyerén a szakma.

A nagy sorsfordítók mellett könnyedebb témák is szóba kerülnek a kötetben, így például az, hogyan lehet összeegyeztetni a magyar, a piemonti és a nápolyi konyha különlegességeit (Marco felesége, Mirella nápolyi származású), és ennek kapcsán kiderül, hogy szinte mindenféle tengeri halat meg tudnak venni feleségével a budapesti vásárcsarnokokban ahhoz, hogy otthonosan érezzék magukat az étkezés szempontjából is. Egy alkalommal a kötetben a szövetségi kapitány által társszerzőként emlegetett újságírónak még azt a kérdést is feltette némi iróniával a hangjában, hogy „Ha kirúgnak a Honvédtól, elmegyek szakácsnak. Szerintetek felvennének?” De újabb arcát mutatja meg nekünk a szövetségi kapitány akkor, amikor a művészettörténethez fűződő kapcsolatáról beszél, és még azt is megtudjuk, hogy képes másfél órán keresztül előadást tartani – persze csak szűk baráti körben – az ókori Róma harmadik legnagyobb cirkuszáról, a fénykorában húszezer nézőt befogadni képes Amphitheatrum Flaviumról, közkeletű nevén a Colosseumról.

A futballválogatottról és Marco Rossi munkásságáról a kötet végén több közismert személyiség is elismerő szavakkal nyilatkozik, ami színesíti a portrét. Köztük van Skardelli György Kossuth- és Ybl-díjas építész, a Puskás Aréna tervezője, Lukács Sándor Kossuth- és Jászai Mari díjas színművész, Korniss Péter Kossuth-díjas fotóművész és Deák Bill Gyula Artisjus-díjas bluesénekes. A kötet alcíme – Folytassa, Mister! – a június 14-én kezdődő futball-Európa-bajnokságra is utalhat, hiszen mindenki várja a sikeres folytatást a bizakodásra okot adó előzmények ismeretében. Nyilvánvalóan nem a miénk az öreg kontinens legjobb csapata, de ettől függetlenül a jó szereplés kívánalmának megvannak az alapjai: a srácok hisznek magukban, egymásban és a befektetett munkában, van egy agilis, szenvedélyes vezetőjük a pálya szélén, aki tűzön-vízen keresztül hajtja őket, valamint a tizenegynek van egy valóban világklasszis vezéregyénisége Szoboszlai Dominik személyében. Egyszóval ennek a gárdának van tartása, gerince és jövőképe, senkitől nem ijed meg, amit bizonyít, hogy számos sikert is maguk mögött tudhat, az Anglia és a Németország elleni győzelmek ennek ékes bizonyítékai, amire a nagyvilág közvéleménye is felkapta a fejét. Most már csak az a bizonyos – Zrínyi Miklós által közmondásossá vált – szerencse-faktor kellene, hogy meglegyen ahhoz, hogy teljesüljön Magyarország focirajongóinak az álma. Hogy valóban megalapozottan bizakodtunk-e, az néhány héten belül kiderül. 

Addig is: Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!