A ragyogás volt a védjegye

Földöntúli ragyogást érez a látogató, amikor benyit Udvardi Erzsébet Kossuth- és Munkácsy-díjas festőművész egykori, badacsonytomaji műteremlakásába, ahol csaknem száz, többnyire szakrális témában fogant alkotás került falra. A növények által szinte teljesen rejtett, Római úti, monumentális emlékház tetőszerkezete a közelmúltban központi pályázati forrásból újult meg, és a műterem csupaüveg falát is kicserélték. 

A virágok, a bokrok, az örökzöldek csoportja, az elszemtelenedő bambuszültetvény mind-mind a festőművészhez köthető, s a hófehér falak is sok titoknak tudói. E hely évtizedeken át lehetett varázsos otthona az ismert művésznek, akit szívesen látogattak pályatársak, barátok, újságírók, és akik mindig kaptak valami szellemi-lelki pluszt Erzsébet asszonytól, miközben a festékes flakonok garmadájára, s a festőállványon pihenő, befejezésre váró műre irányult a figyelem. Fonott fotelbe süppedve, gőzölgő feketekávé és teasütemény mellett mindig élvezet volt közösen szőni a szót és tanúja lenni egy-egy kép születésének, hallani tervekről, egyházi megrendelésekről, és belefeledkezni a már kész, aranyfüstlemezzel vagy alufóliával gazdagított Udvardi-képek földi létből kiemelő, transzcendens világába. 

Udvardi Erzsébetnek a ragyogás volt a védjegye. Csodáltam szolid derűjét, a benne élő harmóniát, éleslátást. Akár művészeti, akár társadalmi, politikai vagy egyházi kérdésekről légyen szó, mindig Istenhez kanyarodtunk vissza; az Alfához és az Ómegához, és bibliai történek sora elevenedett meg, mai párhuzamok kristályosodtak ki a látogatások során, melyek ízes évődésektől sem voltak mentesek. 

Az épület hajdani lakója tizenkét esztendeje szenderült át az öröklétbe. A bajai születésű művész, aki csupán átmenetileg szeretett volna belepillantani a balatoni (látvány)világba, több mint fél évszázadon át az északi part lakója maradt. Hagyatékát bátyja leánya, Udvardi Anna gondozza, aki – teljesítve nagynénje kívánságát – egyben tartja e páratlan örökséget. A műveket oly szeretettel őrzi, mint ahogy egykor a Vesta-szüzek őrizték a tüzet. 

S hogy mekkora az örökség? Óriási, ám még úgy is felöleli az alkotó valamennyi művészeti korszakát, hogy műveinek nagy része nincs is a gyűjteményben. 

Ahogy Erzsébetnek páratlan missziót szánt a Fennvaló, úgy Annának is különös küldetés jutott. Kötelezi az ígéret és a művészetpártolás; jóllehet, eredeti szakmája közgazdász, ám nagynénje alkotói stílusa, művészi kiteljesedése, az alkotások kínálta evangelizáció már korábban megérintette. Olyannyira, hogy olykor Erzsébet ki nem mondott gondolatait is érezte, értette. Mivel már kislány korában e házban töltötte a nyarakat, így már akkor megismerte a festékillatot. Abban is bizonyos: az átrendezett belső tér lenyűgöző összhatásával a néhai művész is elégedett lenne. Merthogy valódi csoda született. A csodateremtésben Udvardi Anna legfőbb támasza és inspirátora édesanyja volt, aki 90-hez közelítve is számos ötlettel, technikai tanáccsal látta el leányát, s ráadásul a látogatónak az az érzése, mintha Erzsébet testvére lenne – ugyanolyan a hajviselete, a testtartása –, pedig „csak” a sógornője. Nincs közöttük vér szerinti rokonság.

Erzsébet arról álmodott, ha majd átköltözik az égi hazába, akár kápolna is lehetne e hét méter belmagasságú műteremből – melyet a 80-as években építettek, amikor oltárképfestésbe fogott –, vagy lelkigyakorlatos ház, ahol megújul a lélek. Egyik sem lett, de átvitt értelemben mindkét funkció megvalósulhatott. A főfal oltárképpé „avanzsált” a festmények tematikus elrendezésével, a misztikus fényt a természet és az Udvardi Anna által tervezett, remek megvilágítás együtt adja. Így napszakonként más-más látvány nyűgözi le a betérőt. Annának, a végtelen energiával és türelemmel megáldott „tárlatvezetőnek” a művészeti és szakrális tudása pedig felér egy lelkigyakorlat ismeretanyagával. Jelenléte hozzánőtt terekhez, falakhoz, festményekhez, fotókhoz, különféle tárgyi relikviákhoz. 

Kilenc helyiség és a műterem egyik galériája látogatható. A bejáratnál családtagokról festett portrék fogadják az érkezőt – ráhangolásként egy gazdag és elismert életmű megismeréséhez. A műteremben ottjártunkkor még állt az óriás állvány, melyen egykor II. János Pál pápa egész alakos festménye is készült, számos más művel együtt. Most tervezik szétszerelni, mert nem férne ki az ajtón. Lehuppanunk a tonettszékre, s a teremtés hat napja láttán nem akarunk odébbállni. A Dávid-csillagban megjelenő, a hetedik napon megpihenő Atya alakja is rabul ejt. A szemmagasság fölötti fagerendára rögzített apró számok jelzik az egyes fázisokat, miközben Isten munkálkodásának mozzanatait körülfonja a fény. Bal oldalt vörös izzásban jelenik meg a képen a feltámadás témája, s itt kapott helyet az Angyali üdvözlet is, míg jobbra Szent Tamás, miként felismeri a feltámadt Krisztust. Itt láthatjuk Udvardi Erzsébet Krisztus Pilátus előtt című alkotását is. Anna elárulja: nagynénjének ez az egyetlen műve, amelyen évtizedekig dolgozott. Öt alakból csak hármat hagyott meg. 

– Ahogy idősödik az ember, akkor derül ki, mi az igazán fontos – summáz a tárlatvezető, aki tisztában van vele: szokatlan az a fajta biblikus művészet, amelyet nagynénje művelt. Szándékosan nyúlt vissza a reneszánsz előtti időkhöz, ahol a testtartás, illetve a kézmozdulat fejezi ki a mondanivalót. Nem az arc és a ruházat kidolgozottsága, a természet hű visszaadása a cél, mert mindez elvonná a figyelmet a transzcendens dimenziótól.

A festékesflakonokkal teli szabadpolcos szekrényekből is megmentettek s kiállítottak egyet, eredeti helyükre egy Baját ábrázoló sorozat került – némi ízelítő a kollázstechnikából, az aranyfüstlemez és az alufólia bravúros alkalmazásából. A galérián kapott helyet Erzsébet leheletfinom szentföldi akvarellsorozata, amely számos kiállításon megfordult. Rajzokból, kisgrafikákból is van egy válogatás az üveg alatt. Anna azt tervezi, olykor-olykor cseréli majd a kollekciót. Szerencsére van miből.
A földszinti teremben az 50-es évek anyaga látható; a falon lóg Bernáth Aurél ajándéka is, aki a tanára volt Erzsébetnek a főiskolán. Jelképesen néhány konyhai eszköz és egy jéggel működő fa hűtőszekrény is a kiállítás részét képezi, utalva arra, hogy egy személyben volt művész és háziasszony, s férjéről, Tamás István íróról is gondoskodnia kellett.

Innen jutunk a „zöld szalonba”, ahogy dr. Korzenszky Richárd atya nevezte a helyiséget, nagy kvaterkázások színhelyét, hiszen jelentős társasági életet élt a művészházaspár. Fő helyre került az 1999-ben kapott Kossuth-díj és a vele járó oklevél, s itt található néhány tucat könyv és folyóirat a házitéka kincseiből… 

Egy újabb szegletben Udvardi Erzsébet édesapjára, Udvardi Lázárra fókuszál a figyelem. A közszemlére tett dokumentumok szerint matematika-fizika szakos tanár, a bajai polgári fiúiskola igazgatója volt, akinek hat évig tartó szibériai hadifogságáról vezetett naplója könyvként is megjelent. Lányából minden valószínűség szerint remek irodalomtanár lehetett volna; kedvelte a lírát, számos vershez készített illusztrációt. A kihelyezett szövegek, s az illusztrációk megmozgatják a mai kor emberének a fantáziáját is. 

A Jákob álma című szekkója – száraz vakolatra festett képe – a toronyszobába vezető lépcsőházba készült. Udvardi Erzsébetnek ez az egyetlen falfestménye. Ahogy felfelé vesszük az irányt, fekete-fehér fotókon időzik a szemünk. Írók, költők, művészek, papok koszorúja ad hű képet azon nagyságokról, akikkel közös szellemi „holdudvarba” tartozott. Többek között Barcsay Jenővel, Somogyi Józseffel, Tatay Sándorral, Konok Tamással, Kalász Mártonnal, Petrovics Emillel, Jókai Annával, Mécs Károllyal, Korzenszky Richárddal, Mádl Dalmával, Antall Klárával, Makovecz Imrével együtt kapta lencsevégre a fotós egy-egy jeles eseményen. 

Felérve a piros-fehér-zöld színekkel megálmodott „lajtorján”, a kilencedik teremben találjuk magunkat. Ez a „bajai szoba”, saját családi bútorokkal, a fő falon a hatvanas évek legelején született alkotásokkal. Itt kapott helyet ikonikus képe, a Betlehemező gyerekek, de legelső balatoni festménye is 1959-ből. Egy másik, pár évvel későbbi festményen pedig már felsejlik – ha még csak sárga formájában is – a színek színe, a későbbi arany, a dicsőség szimbóluma. 

Hogy tovább időzhessünk a képek előtt, s még teljesebben elmélyülhessünk a művész „sárga” korszakának bő termésében, érdemes helyet foglalni a kényelmes fotelekben. Ezt a szobát Udvardi Erzsébet eredetileg vendégfogadásra szánta, ám a látogatók többsége valahogy mindig ottragadt a műteremben. A házikönyvtár egy része is itt található, melynek szintén üzenetértéke van; magyar klasszikusok sorakoznak a fekvőpolcokon.

A toronyszobában arról is szó esik: Udvardi Anna számos funkciót tölt be egyszerre. Gondnok, takarító, kertész, tárlatvezető, azon túl, hogy a hagyaték gondozója, s a nagynénje halála után létrehozott alapítvány kuratóriumi elnöke. Célja, hogy a hamarosan hivatalosan is megnyíló emlékház közvetítse azt a szellemiséget, azt a világlátást, ami Udvardi Erzsébetet jellemezte. Ha teheti, „lappangó” alkotásokat vásárol, és azon munkálkodik, hogy egy készülő monográfiához összegyűjtse azokat a helyeket, intézményeket, ahol további alkotások találhatók. 

Udvardi Erzsébetnek haló poraiban is sok rajongója van. Levelek, bejegyzések tanúsítják ezt, de az unokahúg által rendezett emlékkiállítások hangulata is ezt igazolja. Emberként, művészként egyaránt szeretni való személyiség volt. Nagy Gáspárt, a fiatalon elhunyt költőt is megihlették alkotásai; egy 1998-as siófoki kiállítására írta meg A fény megérkezik című versét, de az Udvardi-életmű egyik fő ismerője és briliáns értelmezője Korzenszky Richárd atya, aki tihanyi perjelként az egyik kiállítás megnyitóján egyebek mellett ezt mondta: „A középkori ikonok világa köszön vissza Udvardi Erzsébet képein, ahol az innen és a túl, az isteni és az emberi szervesen eggyé válik. (...) Ezeken a képeken mindenki jön valahonnan és megy valahová. Illetve kap valamit. Mit jelent ez? (...) Odafordulást a Hatalmashoz, és ajándéknyújtást a szegényeknek. Emberivé válik ezeken a képeken az embertelen világ. Lakhatóvá válik a sokszor oly nehezen lakható világ. Az elaljasult ember számára szükség van az ajándékra. Az elaljasult ember számára szükség van az önmagába tekintésre, a megtérésre, az átalakulásra. Fényre, fényre, átlényegülésre. Mert mindannyian jövünk, és mindannyian megyünk... Meglátjuk-e a fényt?”

Ahogy ballagok lefelé a szűk lépcsőház grádicsain, majd elbúcsúzom az emlékház lelkétől, Udvardi Annától és édesanyjától, minduntalan az jár a fejemben: Badacsonytomajból, a Római útról Udvardi Erzsébet halálával sem tűnt el a fény. Mint ahogy az ország számos templomából, közintézményéből – Keszthely, Veszprém, Fertőd, Tapolca, Vaskút, Badacsonytomaj, Vaja, Badacsonyörs – sem, ahol oltár- vagy stációképként lelhetők fel a művésznő alkotásai. A közös örökség, azáltal, hogy látogatható lesz az egykori műteremlakás, még nagyobb fénnyel, még pazarabbul ragyoghat, köszönhetően a hagyaték gondos gazdájának. Kétely azonban bennem is él: vajon meglátjuk-e, észrevesszük-e a fényt?

Fotó: Vermes Tibor, Udvardi Anna, Lőrincz Sándor